16 évesen tengerészgyalogosnak állt, nem szerette a két, Oscart is hozó szerepét, és 82 évesen élt túl egy autóbalesetet – Gene Hackman 95 éves
Eugene Allen Hackman a kaliforniai San Bernardinóban született 1930. január 30-án, Eugene Ezra Hackman és Anna Lyda Elizabeth Gray fiaként. Van egy Richard nevű bátyja. A Hackman család gyakran költözött ide-oda az államokban, végül pedig az Illinois állambeli Danville-ben telepedtek le, ahol Gene angol származású anyai nagyanyja, Beatrice házában éltek. Apja a helyi újságot, a Commercial-News nyomdáját üzemeltette, főként ebből éltek. A kis Hackman elég korán, 10 éves korában döntött úgy, hogy színész akar lenni. 13 éves volt, amikor elváltak a szülei, az apja ezt követően elhagyta a családot.
Összesen négy és fél évet szolgált tereprádiósként, és többek között Kínában állomásozott (Qingdaóban, majd később Sanghajban). A kommunista forradalom miatt 1949-ben Hawaii-ra, majd Japánba vezényelték. 1951-ben, mindössze 21 éves korában szerelt le, majd New Yorkba költözött, ahol több munkahelye is volt. 1962-ben érte őt élete egyik nagy tragédiája, az édesanyja egy dohányzás közben véletlenül keletkezett tűz következtében életét vesztette. Még ugyanebben az évben Gene újságírást és tévézést kezdett tanulni az Illinoisi Egyetemen, de azt végül otthagyta, és visszaköltözött Kaliforniába.
„Nem fogja sokra vinni”
1956-ban vágott neki a színészi karriernek. A kaliforniai Pasadena Playhouse-hoz csatlakozott, ahol összebarátkozott egy másik feltörekvő színésszel, egy bizonyos Dustin Hoffmannal. Hogy két színészi munka között eltartsa magát, Hackman egy Howard Johnson's étteremben dolgozott.
Itt futott egyszer össze véletlenül a Pasadena Playhouse egyik oktatójával, aki azt mondta neki, hogy ez az éttermes melója is bizonyítja, hogy „nem fogja sokra vinni”. Az elutasítás azonban motiválta Hackmant, aki azt nyilatkozta erről később: „Ez inkább pszichológiai hadviselés volt, mert nem hagytam, hogy azok a rohadékok letörjenek. Ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is mindent megtegyek azért, hogy munkát kapjak. Olyan volt, mintha én lettem volna egyedül mindenki ellen, és bizonyos értelemben sajnos még mindig így érzek. De azt hiszem, ha igazán érdekel a színészet, akkor van egy részed, amelyik élvezi ezt a küzdelmet. Ez egyfajta narkotikum abban az értelemben, hogy erre a munkára képeznek ki, de senki nem engedi, hogy ezt csináld, ezért egy kicsit beleőrülsz. Hazudsz az embereknek, csalsz, bármit megteszel, hogy eljuss egy meghallgatásra, és hogy munkát kapj.”
Kemény fickók Oscarral
Hackman később főként kemény, zord szerepeket játszott, ebben annyira jó volt, hogy két Oscar-díjat is hozott neki, mielőtt 2004-ben, 74 évesen visszavonult a színészi pályától. Az első Oscarját 1972-ben, a dükitörésekben tobzódó zsaru, ’Popeye’ Doyle szerepéért kapta a Francia kapcsolat (1971) című filmért. William Friedkin rendezését szándékosan dokumentarista eszközökkel vették fel, Hackman naturalista, fizikai alakítása pedig tökéletesen illeszkedett ebbe a stílusba. Az olyan jelenetek, amelyekben Hackman rácsokat tép szét, és gyanúsítottakat dobál, kevésbé éreztették Doyle-t nyomozónak, inkább valamilyen veszélyes természeti erőnek.
A Lángoló Mississippi (1988) című filmben nyújtott alakításáért is jelölték, amelynek FBI-ügynökeként szintén hajlandó volt az öklét használni és a törvényt meghajlítani a nagyobb igazságért folytatott harcban. Vagyis úgy tűnt, elég, ha kap egy jelvényes, valamilyen becenévre hallgató, és magát a törvényt lenéző ember szerepét, máris kész a varázslat.
A sikerhez vezető út
Az első mozifilmje egyébként az 1964-es Lilith című dráma volt, amelynek Norman nevű karakterét már 34 évesen játszotta, vagyis elmondható, hogy nem jött korán számára a népszerűség. A szakmán belül ezután ismertté vált, de az amerikai közönség még nem jegyezte meg a nevét. Az első Oscar-jelölését négy évvel később, 1968-ban kapta a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, amikor Warren Beatty bátyját alakította a Bonnie és Clyde-ban (1967). Egy másik kemény fickó, lőfegyverrel a kezében…
Egy évvel az őt világszerte híressé tevő Francia kapcsolat-beli szerepe előtt Hackmant másodszor is nominálták a legjobb férfi mellékszereplő kategóriájában, méghozzá a Sohasem énekeltem az apámnak (1970) című drámáért. Na, ez a szerep nem hasonlított a többi oscaros karaktereire – egy középkorú főiskolai professzort játszott, aki azért küzdött, hogy lerázza magáról uralkodó, öregedő apja (Melvyn Douglas) ránehezedő árnyékát. Ez a szerep győzte meg Philip D'Antoni producert arról, hogy Hackman alkalmas lenne a Francia kapcsolat főszerepére, mivel „szenzációs színésznek” tartotta. Ám akkoriban még ezzel szinte egyedül volt. A rendező, William Friedkin például kapásból elutasította Hackmant, szerinte nem volt megfelelő Popeye Doyle szerepére. A két rendőrségi tanácsadó, akinek a valós ügyén a Francia kapcsolat alapult, azonban úgy gondolta, hogy Friedkin tévedett, s mivel nem volt más, végül Hackman kapta a lehetőséget.
Hackman azt akarta, hogy a rasszista nyelvezetet enyhítsék, Friedkin azonban ezt elutasította, szóval vele is gyakran estek egymás torkának. Hackman azt próbálta elérni, hogy Doyle-t emberibbé váljon. Minden lehetőséget keresett, hogy teljes értékű karakterré tegye őt, ne pedig egy szörnyű sztereotípiává. Freidkin hajlandósága, hogy Hackman és Roy Scheider improvizálhassák a párbeszédjeiket, szerencsére segített ebben. Ahogy a forgatás haladt előre, Hackman végül sikeresen beleélte magát a szerepébe, és ugye az Oscar-díj is befigyelt.
Vígjátékok jöhetnek, erőszak nem
Ha a nagy szerepek mögé nézünk, amelyek híressé tették őt, akkor azt látjuk, hogy a karrierje meglepően változatos és sokrétű volt. Imádott vígjátékokban szerepelni, és bámulatos időzítéssel rendelkezett, nemcsak Mel Brooks gótikus horrorparódiájában, az Ifjú Frankensteinben (1974), hanem például a Supermanben (1978) is, amelyben a viccesen gonosz Lex Luthor karakterét is pillanatok alatt a magáévá tette. Sóhajtozó rezignáltsága egy olyan világgal szemben, amelyet kétbalkezes csatlósok népesítenek be, tökéletes ellentéte volt a Christopher Reeve által játszott hősies, komoly nemezisnek. De említhetjük a Csőre töltvét (1990), a Szóljatok a köpcösnek!-et (1995), a Madárfészket (1996), a Szívtiprókat (2001), vagy sokak szerint utolsó nagy szerepét a Tenenbaum: A háziátok (2001) című Wes Anderson-filmben, mindegyikben megcsillogtathatta komikusi képességeit.
Talán a kulcs annak megértéséhez, hogy Hackman miért tündökölt a kemény szerepekben, a karakterekhez való hozzáállásában rejlik. A Popeye Doyle sötét oldalával való küzdelme mellett érdemes tudni, hogy eredetileg visszautasította Little Bill Daggett szerepét a Nincs bocsánatban. Hackman ugynanis a való életben fegyverellenes (Friedkin egyszer úgy jellemezte őt, mint egy „középnyugati térdreflexes liberálist”). Mire jött a megkeresés a Nincs bocsánat kapcsán, Hackman már kapásból visszautasította az ilyen szerepeket, mivel megesküdött a lányainak, hogy nem vállal többé olyan filmet, ami az erőszakot dicsőíti. Eastwood azonban hajthatatlan volt, senki mást nem akart látni Daggettként. Felhívta Hackmant, és elmondta neki, hogy a film lényege nem a hősies fegyverforgatók ünneplése, hanem rávilágítás a korszak brutalitására és sötétségére. Az erőszak itt nem menő, hanem visszataszító. Hackman hosszasan gondolkodott ezen, aztán végül rábólintott, és előállt egy Oscar-díjas alakítással.
Nem sztár, „csak” színész
Hackman saját elmondása szerint sosem tekintett magára filmsztárként, hiszen nem rendelkezett olyan kinézettel a vásznon, ő csak szimplán színész volt. A pályafutása során viszonylag kevés interjút adott. Végül 2004-ben, az igen pocsék Az elnök emberére talál című vígjáték és kb. 80 leforgatott film után vonult vissza a színészettől, csak azért, mert az orvosa közölte vele, hogy a szíve nem bírja tovább a stresszt. Ennek már több mint 20 éve…
Arról beszélt, hogy a rendezést is bevállalja, és talán még a főszerepet is eljátssza. De akárcsak később, a Nincs bocsánat esetében, erről is beszélt a családjával, akik megkérték, hogy ne vágjon bele. Épp akkoriban dolgozott a Lángoló Mississippin, és úgy gondolták, elég az erőszakból. Szóval még azelőtt kiszállt a buliból, hogy a forgatókönyv első vázlata elkészült volna. Ebből a filmtervből lett nem sokkal később, 1991-ben A bárányok hallgatnak… Azt pedig, hogy Hackman mit hozhatott volna ki Hannibal Lecter szerepéből, már csak a fantáziánkra van bízva.
Írás, baleset, házasélet
Hackman az élete során kétszer volt házas. 1956-ban vette feleségül Faye Maltese-t, akitől egy fia és két lánya született: Christopher Allen, Elizabeth Jean és Leslie Anne Hackman. Harmincévnyi házasság után 1986-ban váltak el Faye-jel. Majd 1991-ben állt másodszor is az oltár elé, akkor a zongoraművész Betsy Arakawával, akivel máig együtt él közös otthonukban az új-mexikói Santa Fében, amelyről az Architectural Digest 1990-ben leközölt egy cikket, kiemelve, hogy a ház a délnyugati stílusokat ötvözi, és egy 12 hektáros dombtetőn áll, 360 fokos kilátással, amely a Colorado-hegységig terjed.
2012-ben, 82 évesen Hackman angioplasztikán (érplasztikán) esett át, mivel kerékpározás közben elütötte őt egy kisteherautó Florida Keysben. Kezdetben azzal voltak tele a hírek, hogy súlyos fejsérülést szenvedett, később azonban a szóvivője azt nyilatkozta, hogy a sérülése nem több, mint néhány zúzódás és horzsolás. Szerencsére teljesen helyrejött.
Hackman egyébként a visszavonulása előtt és után egy jó ideig főként az írásnak szentelte az idejét. Daniel Lenihan régésszel közösen három történelmi kötetet is írt: a Wake of the Perdido Star (1999) egy 19. századi tengeri kalandregény; a Justice for None (2004) egy a nagy gazdasági világválság idején játszódó gyilkossági történet; az Escape from Andersonville (2008) pedig egy börtönszökésről szól az amerikai polgárháború idején.
Gene Hackman 2025. január 30-án töltötte be a 95. életévét. Még sok évet, és kicsattanó egészséget kívánunk neki!