15 tény, amit nem tudtunk a gonosz Jokerről, akit Heath Ledger zseniálisan alakított

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Nem tudom miért lett ekkora divat a kosztümös dráma zsánere a prémium sorozatok világában, de sorra jönnek a nagyobbnál-nagyobb produkciók. Először a Disney FX stúdiójának A sógunja, aztán az AppleTV+ Franklinje, most pedig a Paramount Egy úr Moszkvában elnevezésű műve.

Nem panaszkodom, mert alapvetően szeretem ezt a zsánert, de ez a legdrágább dolog, amit el lehet képzelni filmes szemmel. Gondoljunk csak bele, a sci-fit meg lehet oldani kiskapukkal és CGI-jal, a Firefly például a Csillagközi invázió kosztümjeit és kellékeit használta, kicsit átalakítva. A fantasy világban mindent meg lehet magyarázni a mágiával. A vígjáték, krimi, thriller és dráma viszonylag olcsó, a horrornál csak az effektek dobják meg a büdzsét, no meg a művér.

Mindennek korhűnek és történelemileg pontosnak kell lennie. Egy apró hiba a történet kontinuitásában, és az internetes kommenthuszárok szétszedik a sorozatot. Egy filmnek legalább rövidebb a játékideje, de egy sorozat forgatása hosszú és fárasztó, hibák tömkelegére ad lehetőséget. A SkyShowtime azonban nem ijedt meg a kihívástól, lássuk milyen is lett az Egy úr Moszkvában!

Kezdjük a negatívumokkal, ez a lista rövidebb. Minden színész brit. Vagy brit akcentussal beszélnek, vagy angolul orosz akcentussal. Úgy örültem, hogy mostanában a méregdrága sorozatok elkezdtek figyelni arra, hogy a franciák franciául beszélnek, mint a Franklinben, vagy A sógunban, a szamurájok japánul. Értem, hogy itt mindenki orosz, és azt próbálják érzékeltetni a brit akcentussal, hogy ők a burzsoázia tagjai, de zavaró ez az inkonzisztencia. Apropó, történelmi hűség.

Nos 1917-ben Moszkvában több fekete és arab származású színész van, mint titkosrendőr. Még, ha csak a szálloda személyzetét alkották volna, akkor azt mondom, hogy a munkásosztályt jelképezik, de felsőbb vezetők között is voltak színes egyének. Nem mondom egyértelműen történelemhamisításnak, de nagyon furán hat és kizökkenti a nézőt az amúgy hihető atmoszférából. Nem látom magam előtt, ahogy 1917-ben egy afroamerikai filmrendező dolgozhatott volna Sztálin, vagy még akkor Lenin kezei alatt.

De túl is estünk az apróságokon. Kezdjük a pozitívumok végeláthatatlan sorát. Miről is szól az Egy úriember Moszkvában? Alexander Rosztov báró (Ewan McGregor) az előkelőség, abból a rétegből amelyet 1917-ben a bolsevik forradalom rövid időn belül teljesen szétzúzott. A gazdagok vagyonát lefoglalták, kastélyaikat felgyújtották és természetesen megölték őket. Nagyon kevesen maradhattak életben, Alexandernek egy nagy szerencséje volt: jó barátja, Miska (Fehinti Balogun) publikált egy verset a forradalom kitörése előtt, amelyet a nemes nevében adott ki.

Ugyan vagyonát elkobozták, házát felgyújtották, őt pedig örök rabságra ítélték a téli otthonának számító Metropol Hotelben. Felköltöztették az egyik toronyszobába, ahol régen a cselédek éltek, de legalább ételről és italról nincs gondja élete végéig, illetve a hotelen belül szabadon garázdálkodhat. Ha azonban kilép az épületből, gondolkodás nélkül lelövik. Alexander jól járt, hiszen minden ismerősének, barátjának csak rosszabb sors jutott.

Ebben a kegyetlen és elkeseredett helyzetben nem tud mást tenni, mint jól érzi magát és próbálja élni az életét annyi méltósággal, amennyit még megengedhet magának. Ewan McGregor sziporkázik a kedves nemes szerepében, aki kicsit olyan helyzetben van, mint A terminálban Tom Hanks.

Ez a könnyed gentleman szerepkör nagyon jól áll McGregornak. De hiába a luxusbörtön, az attól még börtön. Az első három rész kb. 1 600 napot ölel fel és vannak ugyan nehezebb időszakok, de tiszteletre méltó karakterré válik még ellenségei szemében is Rosztov gróf.

Nagyon szép a sorozat. A ShowTime kitett magáért, és a megépített díszletek, helyszínek elsőrangúak. A visszaemlékezések során a kamera nézőpontot vált és egy álomszerű múltba révedés tanúi leszünk. Mert bizony Rosztov grófnak van drámai múltja bőséggel. Nem engedte például, hogy a munkásosztályból való legjobb barátja Miska elvegye húgát, aki ezért öngyilkos lett. Rosztovot élete végéig kísérteni fogja testvére elvesztése.

A hotel szolgálói (Leah Harvey, Lyés Salem, Dee Ahluwalia), vagy a Miskát alakító Fehinti Balogun ugyan elütnek a megszokott oroszországi miliőtől, de nagyon ügyesek és szerethetőek a szerepükben. A második résztől csatlakozik a szereplőgárdához Ewan McGregor felesége, Mary Elizabeth Winstead is, egy feltörekvő színésznő szerepében. Őt sem érdemes tovább dicsérni, mert ő is az a karakterszínész, aki mindig mindent belead a projektjeibe, így nem fecsérlem a tintát.

A sorozatot Ben Vanderstone vezényelte le Amor Towles azonos című 2016-ös könyve alapján. A hangulat elsőrangú, egy érdekes melankolikus, ámde feel-good életérzést ad át, miközben McGregor pozitív kisugárzása az egészet egy kedves, keserédes tragédiává transzformálja. Rosztov egy külső szemlélőjévé válik a bolsevik forradalom pusztító hatásának, pedig igazából ő az egyik fő célpontja lenne az egésznek. Felfedeztem egy kis Wes Anderson-utánérzést is, főleg a gróf karakterében. Olyan, mintha egy Anderson-karaktert kiemeltek volna az ő kis speciális világából és bedobták volna a kegyetlen vadonba.

Rosztov gróf egy igazi túlélő és remélni tudom, hogy mind a nyolc részt megússza, mert már három epizód után jobban a szívemhez nőtt, mint akárki az elmúlt időben, hasonló nagyköltségvetésű sorozatokban.

Csak egy évadra lehet számítani az Egy úr Moszkvában-ból, ez le fogja fedni a teljes Towles-kötetet nyolc epizódja alatt. Jelenleg három rész nézhető a SkyShowtime streamingszolgáltató kínálatában, magyar szinkronnal, de hetente fog érkezni friss adag. Remélem sokan rákapnak, mert nagyon szórakoztató és szerethető lett Alexander Iljics Rosztov gróf luxusbebörtönzése.