14 évesen nem akart Richard Gere-rel játszani, és sokak szerint megcsalta híres rendező szerelmét Daniel Craiggel – Rachel Weisz 55 éves

Rachel Hannah Weisz 1970. március 7-én született a londoni Westminsterben, és Hampstead Garden Suburbben nőtt fel. Apja, Weisz György magyar zsidó gépészmérnök volt, édesanyja, Edith Ruth Teich pedig tanárból lett pszichoterapeuta, aki eredetileg Bécsből származott. A tudós és társadalmi aktivista James Parkes segített az édesanyja családjának abban, hogy elhagyják Ausztriát, és Angliába költözzenek. Edith katolikus neveltetésben részesült, majd a Györggyel kötött házassága után hivatalosan is áttért a zsidóságra.

A szülők 1938 körül, még a II. világháború kitörése előtt, kisgyermekként vándoroltak ki az Egyesült Királyságba, hogy elmeneküljenek a náci fenyegetés elől. György és Edith egyébként mindig nagyra értékelték a művészeteket, a családi beszélgetéseik, vitáik során pedig bátorították a gyermekeiket (Rachelnek van egy 3 évvel fiatalabb, Minnie nevű húga, aki neves fényképész lett), hogy alakítsanak ki saját véleményt. „Mindig is érdekelt a színészet” – emlékezett vissza Weisz a The Guardiannek adott interjújában. „Nagyon fiatal koromtól kezdve lenyűgözött az ötlet, hogy különböző személyiségű emberek bőrébe bújjak, hogy egy másik világba meneküljek. Nem arról szólt ez nálam, hogy híres akarok lenni, hanem inkább arról, hogy szerettem valaki mást játszani.”

Weisz 14 éves korában kezdett el modellkedni, majd gyorsan ráaggatták az „angol rózsa” elnevezést (az angol kultúrában így hívják az Angliából származó természetes szépségeket).

Ekkor, 1984-ben hívta fel magára először a figyelmet, amikor visszautasított egy ajánlatot, Richard Gere mellett szerepelt volna a Dávid király című Bruce Beresford-filmben. Vagyis akkor még passzolta a rivaldafényt.

Bár álmai között szerepelt a hivatásos színészet, kezdetben inkább a Cambridge-i Egyetem Trinity Hall angol irodalom szakát választotta. Úgy gondolta, hogy a hagyományosabb tudományos pálya stabilitást nyújtana neki, de még Cambridge-ben sem tudott ellenállni a színház vonzásának.

Az egyetemi évei alatt többek között Sacha Baron Cohen, Sue Perkins, Richard Osman és Ben Miller (akivel egy rövid ideig randizott is) voltak többek között az évfolyamtársai. Ekkor már különböző iskolai színjátszó előadásokban is szerepelt, s társalapítója volt a Cambridge Talking Tongues nevű diákszínjátszó csoportnak. A társulat elnyerte a Guardian Student Drama Awardot az 1991-es Edinburgh Festival Fringe-en egy improvizált darabért, amelyet Weisz maga írt Slight Possession címmel.

Áttörés a színpadon

Miután megszerezte a diplomáját, Weisz úgy döntött, hogy a színészetre koncentrál, ebben pedig a barátai és a mentorai is támogatták. Színházi karrierjét a Royal National Theatre és a Royal Court Theatre-ben, vagyis London két legnevesebb színházi társulatában kezdte. Az áttörését az 1994-es év hozta meg, amikor megkapta Tennessee Williams Múlt nyáron, hirtelen című darabjának egyik szerepét a Royal Court Theatre-ben, amivel sikerült felhívnia magára a figyelmet. A színházban Weisz megtanult kapcsolatot teremteni a közönséggel, és hiteles, többdimenziós alakításokat nyújtani.

Weisz tehetsége pedig nem maradt észrevétlen, s hamarosan számos szerepet ajánlottak neki a színházban és a televízióban egyaránt. Első tévés szerepét a The Advocates című sorozat egyik 1992-es epizódjában játszotta, majd feltűnt a Morse felügyelő, a Trópusi hőség (Kenya Campbell álnéven!!) vagy a Vörös és fekete című sorozatokban. De nem telt el sok idő addig sem, mire sikerült felpattannia a mozivásznakra.

Oscarral a csúcsra

Első kisebb mozifilmes szerepét az 1994-es Gyilkológép című akció-hororrban kapta, de még neve sem volt a karakterének, szóval mondhatjuk, hogy a mozis karrierje 1996-ban indult, ekkor tűnt fel ugyanis Bernardo Bertolucci Lopott szépség című filmjében, valamint a Láncreakció női főszerepében Keanu Reeves és Morgan Freeman mellett. S noha a filmért nem voltak oda a kritikusok, Weisz alakítását többségében méltatták. Ezután pedig, bár folyamatosan kapta a szerepeket, a nagy hollywoodi áttörés csak 1999-ben következett be, amikor a Stephen Sommers által rendezett A múmia című kasszasikernek bizonyuló kalandfilmben játszott. Evelyn Carnahan, az okos, találékony könyvtáros és kalandor szerepében Weisz a nemzetközi reflektorfénybe került.

„A múmia hatalmas változást hozott az életembe. Az intimebb, karakterközpontú filmekből egy hatalmas akciófranchise-ba kerültem. Hihetetlen tanulási tapasztalat volt, és még mindig büszke vagyok rá. Ez a film is része volt annak a hozzáállásomnak, hogy olyan filmeket csináljak, amelyek nagyobb kihívást jelentenek számomra és a közönség számára is” – mesélte egy interjúban.

Az akciófilmekben elért sikerei ellenére Weisz azonban eltökélte, hogy a karrierjét olyan szerepekkel egyensúlyozza ki, amelyek lehetővé teszik számára, hogy összetettebb, árnyaltabb karakterekben mutathassa meg magát. A múmia után olyan filmekben tűnt fel, mint a Szabó István által rendezett A napfény íze (1999), az Ellenség a kapuknál (2001) vagy az Egy fiúról (2002), amelyekben bebizonyította, hogy a műfajok széles skálájával képes megbirkózni.

A Fernando Meirelles (Isten városa, 360) által rendezett Az elszánt diplomata (2005) című filmben nyújtott alakítása pedig meghatározó volt a karrierje szempontjából. Ő játszotta Tessa Quayle-t, egy szenvedélyes aktivistát, aki egy gyógyszergyár összeesküvését leplezi le.

„Az elszánt diplomata meghatározó pillanat volt a karrieremben. Ez egy olyan szerep volt, amely érzelmileg mindent megkövetelt tőlem. Tessa egy olyan idealista nő, aki kénytelen szembesülni a nagyon kemény valósággal. Egyszerre volt szívszorító és felemelő őt játszani. Az Oscar-díj elnyerése váratlan bónusz volt, nem ezért vállaltam el a szerepet. Egyszerűen csak egy fontos történetet akartam elmesélni” – tette hozzá.

Egyensúly mindenekfelett

Az Oscar-díj után Weisz kedvére válogathatott a szerepekből, s ő megpróbált továbbra is azon az úton maradni, ahol megmutathatta színésznői sokoldalúságát. Feltűnt A forrás (2006) című filmben, ahol Hugh Jackman oldalán játszott a szerelem, a halandóság és az örök élet keresésének témái között; illetve elvállalt olyan kisebb, karakterközpontú filmeket is, mint a Szélhámos fivérek (2008), a Hallatlan igazság (2010) vagy az Örvény (2011), miközben a szélesebb közönségtől sem próbált eltávolodni: pl. Constantine: A démonvadász (2005), Télbratyó (2007), Mindenképpen talán (2008), Agora (2009), Komfortos mennyország (2009), A Bourne-hagyaték (2012), Óz, a hatalmas (2013).

A 2010-es évek második felére már nagyobb hangsúlyt fektetett a szerzői filmekre, drámákra, Oscar-matériákra. Ebben az időszakban készült A homár (2015), az Ifjúság (2015), a Fény az óceán felett (2017), A rabbi meg a lánya (2017), nem utolsósorban pedig a 2018-as A kedvenc, Yorgos Lanthimos filmje (akárcsak A homár), amelyért Weisz újabb Oscar-jelölést kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriájában (akkor Regina Kingé lett a díj a Ha a Beale utca mesélni tudnáért).

Az utóbbi években Rachel Weisz egy kicsit hátrébb lépett a szakmától. A kedvenc óta például csak egyetlen mozifilmben, a 2021-es Fekete Özvegyben láthattuk, amellyel hosszú idő után próbált ismét kapcsolatot teremteni a szélesebb közönséggel. Azóta azonban, vagyis az utóbbi négy évben hiába kerestük a mozik vásznain. Csupán a tévék képernyőin találkozhattunk vele egyszer, a 2023-as Két test, egy lélek című minisorozat főszerepében, amelyért Golden Globe-díjra is jelölték. De nem kell félni, nincs szándékában felhagyni a színészettel. Már két projektje is előkészületi fázisban van, az egyik a Vladimir című vicces-könnyes sorozat lesz, a másik pedig a Tomas Alfredson (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém) rendezésében készülő Seance on a Wet Afternoon című dráma, amely Mark McShane azonos című könyvéből készül.

Megcsalás, nem ámítás

Weisz magánélete ritkán került a bulvárlapok célkersztjébe (talán csak egy ízben), mivel próbált nem adni rá alkalmat. A filmes karrierje elején randizott néhány színésszel, pl. Alessandro Nivolával 1997-ben, Neil Morrissey-vel pedig 1998 és 2000 között, az első nagyobb kapcsolatát azonban az amerikai filmrendező és producerrel, Darren Aronofskyval (Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete hattyú, A bálna) élte meg, akivel a londoni Almeida Színház színpadán találkozott 2001-ben, ahol a színésznő a Faragjunk férfit! című Neil LaBute-színdarabban játszott (amelyből 2003-ban filmet is forgatott LaBute-tal). Weisz a következő évben New Yorkba költözött Aronofskyval, 2005-ben pedig eljegyezték egymást, esküvőre azonban végül nem került sor. Fiuk, Henry 2006 májusában született New Yorkban, egyébként a manhattani East Village-ben laktak. Közös munkájuk is volt, a 2006-os A forrást együtt forgatták. Az idill azonban csak 2010-ig tartott, az év novemberében ugyanis Weisz és Aronofsky bejelentették, hogy már hónapok óta külön élnek, de továbbra is közeli barátok maradtak, és elkötelezték magukat amellett, hogy együtt nevelik a fiukat New Yorkban.

A hivatalos álláspont szerint 2010 decemberében kezdtek el randizni, ám sokak szerint már a közös munka során kialakult köztük valami, vagyis Weisz megcsalta Aronofskyt Daniel Craiggel (ahogy a színész is az akkori barátnőjét, Satsuki Mitchellt). Akárhogy is, 2011 júniusában ők ketten már össze is házasodtak egy zártkörű New York-i ceremónia keretében, amelyen összesen négy vendég vett részt, köztük Weisz fia, Henry és Craig lánya, Ella. A sztárpár 2018. szeptember 1-jén jelentette be, hogy hét év házasság után megszületett azt első közös gyermekük, egy kislány, akinek annyira védik a magánéletét azóta is, hogy még a nevét sem osztották meg a nyilvánossággal, pedig idén már a hetedik életévét tölti be a sztárcsemete.

Minden személyes

Rachel Weisz színészi megközelítése mindig is mélyen személyes volt. Gyakran beszélt arról, hogy a munkája lehetővé teszi számára, hogy olyan részeit fedezze fel önmagának, amelyekhez egyébként talán nem férne hozzá. „A színészet bizonyos értelemben olyan, mint egy terápia” – magyarázta a Vanity Fairnek adott interjújában. „Általa különböző érzelmeket és tapasztalatokat fedezhetek fel, és ezáltal jobban megérthetem magamat és a körülöttem lévő világot.”

Emellett Weisz arról is beszélt, hogy mennyire fontos a tehetséges filmkészítőkkel való együttműködés, például Yorgos Lanthimosszal vagy Fernando Meirellesszel, akik arra bátorították, hogy vállaljon szokatlan, kihívást jelentő szerepeket. „A legjobb rendezők azok, akik megengedik, hogy belevihesd a saját értelmezésedet a karakteredbe. Nem mondják meg, hogyan kell játszani, hanem olyan környezetet teremtenek, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben beleássuk magunkat a szerepbe.”