10 kihagyhatatlan metál zúzás a ’80-as évekből
Sokat köszönhetünk a nyolcvanas évek heavy metal zenekarainak és menedzsereiknek. Nagyszerű közhelyekkel gazdagították a szcénát, mint amilyen a derékig érő haj hosszan tartó dauerral, a gótikus templom romjai között forgatott videoklipek, fiktív, ma már inkább viccesnek ható szörnyek rajzai, a borzasztóan szűk nacik fekete pólóval, vagy a fekete frottír/bőr csuklópántok. Mellesleg ügyesen zenéltek, és csak úgy ontották magukból a slágereket.
1. AC/DC: Back in Black (1980)
Talán az AC/DC-nek is köszönhető, hogy a hetvenes évek végétől több figyelem irányult Ausztrália zenei kultúrájára, és rádöbbentünk arra, hogy ezek ott a déli féltekén fejjel lefelé nem csak a kengurukat kergetik a tűző napon. A fekete borítóba húzott bakelit és a lemez címadó dala főhajtás az 1980. február 19-én tragikusan elhunyt énekes, Bon Scott előtt. Az új énekes, Brian Johnson énekelte fel „minden idők legsikeresebb hard rock albumának” dalait. Ne tévesszen meg minket a hard rock címke. A Back in Black egy heavy metal szerzemény.
2. Iron Maiden: Can I Play With Madness (1988)
Akárki akármit mond, szerintünk nem a Number of The Beast vagy a Piece of Mind a Maiden legegységesebb és legmeghatározóbb lemeze, hanem a ’88-as Seventh Son of a Seventh Son. Ekkor voltak a csúcson az összes elképzelhető értelemben. Éretté vált amúgy is kiforrott saját stílusuk, tízmilliók hordták a kabalafigurájuk, Eddie arcképét farmer- és bőrmellények hátán, milliószámra szaladgáltak a világban az énekes, Bruce Dickinson klónjai. Az Iron Maiden divatot teremtett, akárcsak a dark pop-gót diszkó non plus ultrája, a Depeche Mode. Gótikus templom in the air!
3. Voivod: War and Pain (1984)
Kanadában sem kell messzire menni egy kis zúzásért, itt van mindjárt a progresszív Voivod. Bemutatkozó lemezük a War and Pain volt. Csupa tűz, csupa lendület. Itthon széles tömegeket nem mozgatott meg, a rádiók és zenei tévéműsorok tudomást sem vettek a Voivodról. A kifinomultabb ízlésű rockerek hallgatták, akik közül néhányan vették maguknak a bátorságot, hogy rövid maradjon a hajuk, és teljesen hétköznapi cuccokba járjanak fémek, bőrök, farmervásznak helyett. Fúj, micsoda dekadencia.
4. Dio: Holy Diver (1983)
Ismét egy gótikus templom. Az 1983-as album címadó dala, a Holy Diver, kifejezetten rádióbarát szám, kellemes, egészen pihentető dallamokkal a nyolcvanas években lendületet kapó keménykedés és halálhörgés után (lásd: Slayer.) Ronnie James Dio alapította az együttest, aki korábban a Black Sabbathban is énekelt, azzal a dobossal, Vinny Appice-szel, akivel a BS-ban dolgozott együtt. A nyolcvanas évek után a Dio igazán nagy sikereket nem tudott elérni.
5. Accept: Metal Heart (1985)
Különlegessége az instrumentális részben hallható Für Elise-újraértelmezés, ami miatt egész Közép-Európában szívesen adták le a rádiókban. Egyébként német zenekarról van szó, 1971-től 1997-ig voltak a legaktívabbak. Udo Dirkschneider hangja Brian Johnsonéhoz hasonlóan rekedtes, ez külön karaktert adott az Accept nótáknak.
6. Metallica: Blackened (1988)
Nem, még véletlenül sem a One a legjobb track az ...And Justice For All című albumról; akkor sem, ha azzal robbantak be az élvonalba, hála a Music Televisionnek, amely egy időben unásig játszotta. A Blackened ügyesen túllép a „hú, de ördögiek vagyunk, meg kiábrándultunk az egyházakból” vonalon, valamint a metál zenekarokra jellemző, kissé öncélú halálváráson. A Balckened igazi politikai és gazdasági kiáltvány Földünkért. Tessék kiguglizni a szövegét és lefordítani!
7. Guns N’ Roses: It’s So Easy (1988)
A zenekar máig képes heves vitákat kiváltani a keményebb műfajok rajongói között: hard rock vagy heavy metal? Nos, ha a Dio Holy Divere metál, akkor az It’s So Easy is az… Az Appetite for Destruction című debüt albumuk hatalmasat szólt, olyan slágereket adott, mint a Paradise City, a Welcome To The Jungle és a Sweet Child o’ Mine
8. Onslaught: Welcome To Dying (1989)
Nálunk kevéssé ismert angol banda, nem túl gazdag életművel. Harmadik albumuk, az In Search of Sanity miatt azonban több méltatást érdemelnének, mint egy ilyen retro listás említés. Az okok: Seve Grimmett csodálatos, tiszta énekhangja, nagyszerű vokálok, remekül komponált dalok, pici szimfonikus beütés, tisztelgés az AC/DC előtt egy feldolgozás erejéig (Let There Be Rock). Ezek a fiúk még tudták, mi az összhangzattan, ez a Welcome To Dyingból is kiderül. Megéri végighallgatni mind a 12 percet, kábé a felénél begorombulnak egy kicsit a fiúk.
Ha klipet forgatnánk hozzá, egészen biztosan be lehetne csempészni egy darabka gótikus templomot. Vagy legalább egy makettet.
9. Ozzy Osbourne Crazy Train (1980)
Miután kilépett a Black Sabbath-ből, Ozzy szólókarrierbe kezdett. Jól tette. Mint ahogy azt is, hogy a későbbi feleségére bízta a menedzselést. Első albuma a Blizzard of Ozz alapozta meg Osbourne sikerét. A lemez 1980-ban jött ki az Egyesült Királyságban, ’81-ben pedig az Államokban, ahol négyszeres platinalemez lett. Ozzy pedig milliomos...
10. Anthrax: Caught In a Mosh (1987)
Tegye fel a kezét, akinek sikerült valaha szabadkézzel, indigó nélkül tisztességesen a padra vésnie vagy a szimatszatyorra írnia a banda nevét! Igen, úgy, ahogy a lemezborítókon szerepel. Senkinek? Nem baj, elég sokan vagyunk így ezzel!
Ha szereted keverni a stílusokat és a műfajokat, akkor szereted a csúnya betegség nevét viselő együttest is: ének és rapből ismert szövegelés, hip-hop és fémes rock. Komoly zúzás, néha ökörködés. Nem csoda, ha beugrik róluk a szintén New York-i Beastie Boys.
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!