prcikk: Őrzők Alapítvány: segíts okosan! | szmo.hu
KÖZÖSSÉG
A Rovatból

Őrzők Alapítvány: segíts okosan!

„Megharcoltunk egymásért” - Hogyan válik egy ápolónő kis betege édesanyjává. Történet a Tűzoltó utcai Gyermekklinikáról.


Derűs személyisége, gyöngyöző nevetése már első pillantásra magával ragadja a vele találkozót, és talán épp nem hétköznapi pozitív személyisége teszi őt alkalmassá arra, hogy súlyos beteg gyermekeken segítsen nap mint nap. Viszt Krisztinát tizenöt évvel ezelőtt szívta magába az egészségügy, azon belül a gyermekonkológia területe, ahol nővérként dolgozik. Munkájára hivatásként tekint, de azt még ő sem sejtette, hogy első gyermekével is ott találnak majd egymásra.

DSCF6649 Viszt Krisztina (jobbra) és az őt alakító színésznő, Varga Anikó a Trafó Városi Ferenc élete c. előadásában

A gyermekonkológia területén dolgozol nővérként, ami nem a legegyszerűbb hivatás. Mi vitt erre a pályára?

Gyakorlatilag ebben a szakmában nőttem fel, hiszen tesóm is gyermekonkológián dolgozott, így nem volt ebben számomra semmi különlegesség. Mégis, amikor elvégeztem a nővérképzőt, egy valamit tudtam, hogy nem akarok és nem is fogok ilyen osztályon dolgozni. Egy nap azonban Ildi, a testvérem, kiborulva jött haza, hogy nincs náluk nővér, beteg annál több, négy napja egyedül dolgozik, úgyhogy fogjak egy fehér ruhát, mert másnap megyek be vele dolgozni. Ez 1999-ben történt, és azóta itt ragadtam. Nehéz szakma, rengeteg kihívással jár, nagyon sok szakmai tudást igényel, de rengeteget tanulhat itt az ember, és épp ezért szeretem.

És lelkileg nem túl megterhelő?

Sokszor megterhelő, persze, hiszen hiába gyógyítunk ma már 70%-os biztonsággal, a gyermekek 30%-át még mindig nem tudjuk megmenteni, és ez fájdalommal jár. De amennyit elvesz az embertől az itt töltött idő, annyit bőven vissza is ad. Hogy csak egy példát említsek, egy olyan világba kerülünk az egészségügyön belül, ami egy kis családot formál: ismerjük egymást, megismerjük a családokat, a gyerekeket közelebbről, mert hónapokat, sokszor éveket töltünk, dolgozunk együtt. Nincs még egy olyan területe a gyógyításnak, ahol egykori betegeid tíz-húsz év múlva is emlékeznek rád, meglátogatnak már felnőttként akár gyerekkel, gyerekekkel az oldalukon. Nem mindennapi pozitív visszajelzések ezek.

IMG_6303 A Tűzoltó utcai Gyermekklinika bejárata az Angyal utcában

De most nem dolgozol, ha jól tudom.

Nem, most otthon vagyok, vagy ahogy mondani szoktam: hazavittem a munkát. Jelenleg GYED-en vagyok, mert az egyik kis betegemnek nevelőszülője lettem.

Hogyan kezdődött a közös történetetek?

Mindketten jókor voltunk jó helyen. Két és fél-három évvel ezelőtt már érlelődött bennem az elhatározás, hogy nevelőszülő legyek. Saját gyerekem nem volt, párkapcsolat ügyileg sem álltam úgy, hogy rövid időn belül változhatott volna az életem ezen a téren. Ugyanakkor vágytam arra, hogy legyen körülöttem valaki, egy gyerek, és a nevelőszülőség egyébként sem állt távol tőlem, hiszen anyukám két húgot hozott ilyen módon a családba. A véletlen - vagy a sors, ki tudja – pedig úgy hozta, hogy éppen ekkortájt került be az osztályra rosszindulatú daganatos megbetegedéssel egy akkor két és fél hónapos kisfiú, Viktor, akiről már születésekor lemondtak a szülei. Egyik reggel bementem dolgozni a legnagyobb pörgés, káosz közepette, és megláttam a szőke haját, a kék szemeit a hosszú-hosszú szempilláival. Mondták a kollégák, hogy állami gondozott, és hát én meg megszerettem. Neki nem voltak szülei, nekem nem volt gyerekem, úgyhogy összeraktuk, amink van.

Gondolom, nem volt ilyen egyszerű a helyzet. Az örökbefogadás önmagában komoly elhatározás, és ez halmozottan igaz lehet, ha beteg gyermek örökbefogadásáról van szó.

Igen, de mégis megkönnyítette a helyzetemet, hiszen beteg gyereket nem nagyon akarnak örökbe fogadni. Nekem mindig fáj látni, ha megszületik egy gyermek, és nincs, aki magához ölelje, megszeretgesse őt, erre mindnyájunknak szüksége van. Körülbelül egy éves procedúra volt, mire hivatalosan is a nevelőszülője lehettem Viktornak, de már ez idő alatt is végig én ruháztam, én vettem neki játékokat és mindent, amire szüksége volt. A kórházban, amikor nem dolgoztam, vele voltam, hol a kórteremben, hol az Őrzők Alapítvány fenntartásában álló baba-mama szobák egyikében. Amikor nem volt kórházban, akkor is hetente többször látogattam őt a szolnoki Csecsemőotthonban, miközben én is dolgoztam, iskolába jártam, de akkor ezt már felelősségemnek éreztem. Megharcoltunk egymásért, de ez a kapcsolatunkat csak értékesebbé teszi.

Máshogy élted meg szülőként egy gyermek betegségét, mint nővérként?

Teljesen. Egyrészt az önvédő mechanizmusok, amiket megtanultam alkalmazni az évek során, hogy kicsit tompítsa a fájdalmat, ami itt érheti az embert, Viktorral már egyáltalán nem működtek. Régen úgy gondoltam, hogy a beteg rezignáltan veszi tudomásul, ha jó lesz az MRI lelete. Ezzel szemben annál nagyobb boldogságot soha életemben nem éreztem, mint amikor Viktor állapotában javulást mutatott valamelyik képalkotó. Másrészről pedig ki kellett lépnem a nővér szerepből, nem vitatkozhattam a kollégáimmal Viktor ügyében, hiszen nem egészségügyi dolgozóként, hanem anyaként kellett jelen lennem.

Azóta pedig tovább bővült a családod…

Igen, lett egy most tizenöt hónapos kislányom is, Niki, aki szintén állami gondozott volt. Viktorral gyorsan összeszoktunk, és én vágytam egy hercegnőre is. A nevelőszülői tanácsadóm keresett meg, hogy lenne egy kislány, hajléktalan szülők gyermeke, lennék-e a nevelőszülője. Pár hónap alatt hozzám került ő is, pedig szerettem volna időt hagyni magamnak, hogy kiderüljön, működöm-e egyáltalán anyaként. Másoknak jut kilenc hónap a felkészülésre, nekem meg szinte egyik napról a másikra kellett anyává válnom.

Őrzők 402 Őrzők Vára "faliújság" a klinikán - itt zajlanak hétköznap rendelési időben a kézműves foglalkozások

De úgy tűnik, működsz. A következő lépés a hivatalos örökbefogadás lesz?

Már nem szívesen engedném el őket. Viktor két éve nálam van, Niki is már egy éve lassan. Nikit rendszeresen látogatták a szülei az elején, nekik visszagondoztam volna őt, de egy ideje eltűntek, nem foglalkoznak vele. Ennyi együtt töltött idő után pedig már nem is szabadna a gyerekeket ide-oda pakolgatni. Kizártnak tartom, hogy ezek az évek nyomtalanul eltűnjenek belőlük, hogy ne szenvednék meg a különválást. Azt gondolom, úgy nem lehet valaki igazi anya, hogy nincs a gyermekével.

Nem mindennapi történetetekből egy színdarab is készült.

Az Őrzők Alapítvány, ami a Tűzoltó utcai Gyermekklinika hivatalos alapítványa, pontosabban annak alelnöke, dr. Hauser Péter keresett meg, hogy szeretnék, ha a történetem része lehetne a Trafó Kortárs Művészetek Háza születésnapjára készült Városi Ferenc élete és halála címet viselő előadásának. A színmű egyik részében ugyanis a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán folyó munkát, helyesebben az ott gyógyuló daganatos gyermekek családjának életét mutatták be érintett szülőkkel, nagyszülőkkel készült interjúk alapján. A felkérésre igent mondtam, így az én történetemet is színpadra, helyesebben balkonra állították, hiszen az előadás helyszíne a Klinika belső udvara volt. Különleges élmény volt magamat kívülről látni. Az engem alakító színésznővel csak az előadás után találkoztam; mozdulataiból, gesztusaiból mégis magamra ismertem. A darab olyan oldalát mutatja meg a betegségnek, amit a kívülállók addig nem láthattak. A kamerák a kórterembe még be-bejutnak, de a családi rendszerekben végbemenő változásokra már vakok, pedig lényeges dolgok történnek ott is. Az Őrzők Alapítvány, úgy gondolom, kivételesen érzékenyen nyúl ehhez a témához talán azért is, mert kórházi alapítvány. De mindennapjainkban is jelen van már több mint két évtizede.

DSC_1011

DSC_1026 A felújított családi lakások egyike, amit az Őrzők tart fent

Milyen módon?

Manapság nagyon nehéz egy alapítványt működtetni is, és nem ismerek másik alapítványt, ami ilyen mértékben segítette volna a Klinikán történő gyógyítást, gyógyulást. Számtalan műszer megvásárlásával, épületrekonstrukcióval tette lehetővé a sok év alatt, hogy a Klinika tovább működhessen. Nem egyszer ők töltötték fel a fogyóeszköz-készletünket az osztályon: nálunk mindig volt elég tű, infúziós szerelék vagy éppen gumikesztyű, aminek értéke más kórházakban az aranyéval vetekszik, pedig nélkülözhetetlenek. Anyaként pedig azt tapasztalhattam meg, hogy mennyire fontosak azok a baba-mama szobák és családi lakások, amik a kis betegek és családjaik rendelkezésére állnak, hogy a kezelések ideje alatt is lehető legkevesebb időt kelljen külön tölteniük. Nővérként is és most már anyaként is ezt tartom valódi segítségnek.

SEGÍTSÉG, AMELY CÉLBA ÉR

Ha Te is szívesen segítenél az Őrzők Alapítványnak, akkor ajánld fel adód 1%-át!

orzok_1szazalek

Az Őrzők Alapítvány idei célkitűzése az Egynapos Osztály kialakítása a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán.

Az Egynapos Osztály fontos, mert:

- kórházi környezetben, de mégis járóbetegként

- csak annyi időt tölt a kórházban, amennyi feltétlenül szükséges

- kezelés után rögtön hazamehet, már aznap otthon alszik

- kevesebb szorongást élhet át, mert nem egy klasszikus kórteremben zajlik a kezelés

- a család élete megszokottabb módon folyik tovább, mert nem kell beköltözni a kórházba

Az 1%-os támogatásod garantáltan célba ér, hiszen az Őrzők Alapítvány a Tűzoltó utcai Gyermekklinika hivatalos alapítványa. A Tűzoltó utcai Gyermekklinikán gyógyul minden második daganatos és leukémiás beteg gyermek Magyarországon.

Az Őrzők Alapítvány honlapján megtalálod, hogyan segíthetsz még!

Ha Te is segítenél, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Ott hittük el, hogy bármi jön, együtt megküzdünk vele” – így adott erőt Zoé családjának a Bátor Tábor
Zoé még csak öt és fél éves volt, amikor kiderült, hogy agydaganat miatt meg kell műteni. A családot letaglózta a diagnózis, ám a táborban átélt élmények hatására megszabadultak a félelemtől.


„Ha egyetlen mondatban kellene elmondanom, mire tanít a Bátor Tábor, ez lenne: higgy magadban, és merj örülni a kis dolgoknak is” – mondja Zita, akinek a nagyobbik gyermeke, Zoé súlyos betegséggel küzdött.

Hitre óriási szükségük lett, mert váratlanul érte őket annak idején a diagnózis, és néhány nap alatt fordult fel az életük. A négyfős család megszokott hétköznapjaiba bekúszott a bizonytalanság és a félelem.

A Bátor Táborban töltött idő azonban átírta bennük mindazt, amit addig a betegségről gondoltak.

„Zoé öt és féléves volt, amikor megkaptuk a diagnózist az agydaganatról. Korábban semmi nem utalt rá, csak egy éven belül kétszer fájt a feje”

– idézi fel Zita a történteket.

A betegség megváltoztatta a család életét

Először migrénre gyanakodott a gyermekorvos, ezért tovább küldte őket neurológiai vizsgálatra, ami után MRI-t javasoltak. Ekkor derült ki, mi okozta a fejfájást.

„Ijesztő volt, nem voltunk felkészülve rá”

– mondja az édesanya. Másnap már újabb vizsgálatok, konzíliumok, majd a műtét következett. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy a családnak szinte ideje sem maradt arra, hogy átgondolja, mi is történik velük.

A műtét szerencsére sikeres volt, ám a nehézségeik itt nem értek véget. A beavatkozás után hosszabb kórházi tartózkodásra és a gyógyszeres beállításra volt szükség.

Zoé azóta is naponta négyszer kap gyógyszert, és a rendszeres kontrollvizsgálat is a család mindennapjainak részévé vált.

„Meg kellett szoknunk, hogy az életünk reggeltől estig e körül forog” – mondja Zita.

A kisebbik testvér, Lia ekkor még csak kétéves volt. Amíg Zoé az édesanyjával három és fél hetet a kórházban töltött, ő a nagymamájával volt, hogy az apukája dolgozni tudjon és intézzen minden szükséges feladatot.

A Bátor Táborról az a doktornő beszélt nekik, aki végigkísérte őket ezen az úton. Elmondta, hogy ott olyan családokkal találkozhatnak, akik hasonló megpróbáltatáson mentek keresztül, és ez sokat adhat nekik lelkileg.

Zoé szülei örültek a lehetőségnek, éltek is vele és azóta is hálásak érte a doktornőnek.

A betegg gyerekek szülei nem is sejtik, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

Nem is sejtették, mennyi pozitív élményt tartogat a Bátor Tábor

A műtét után nem tudták, hogyan kezeljék lelkileg Zoé a betegségét és mindazt, ami ezzel jár. Kíváncsiak voltak, mi vár rájuk.

Már a Bátor Táborba érkezésük pillanata is emlékezetes maradt számukra, olyan szeretettel fogadták őket a cimbik, vagyis az önkéntesek.

„Azonnal különlegesnek éreztük magunkat” – meséli Zita „Az első percekben családi fotó készült rólunk, amiből az egyik foglalkozáson közösen készítettünk egy nagy plakátot, ami azóta is az otthonunk dísze. Ezek az apró gesztusok rögtön azt üzenték: itt fontosak vagyunk, itt jó helyen vagyunk.”

A táborban a gyerekeket korosztályuk szerint csoportokra osztották, így Zoénak és Liának is külön programjai voltak. A szülők pedig a sorstársaikkal beszélgethettek, olyan szülőkkel, akik pontosan értették a helyzetüket.

Különösen sokat jelentett nekik az, hogy olyan családokat is láttak, akik már előrébb jártak ezen az úton.

„Ez erőt adott nekünk: hinnünk kell abban, hogy minden rendben lesz”

– mondta Zita.

Bátor Tábor közösségi élmények

Az igazi fordulópontot egy csoportfoglalkozás hozta el

Minden szülő kapott egy papírt, amire fel kellett írnia, mit szeretne a táborban hagyni, és mit vinne haza onnan.

„Azt írtam, a nyugalmat vinném magammal, a félelmeimet pedig a táborban hagynám.”

A papírtól később jelképesen megszabadultak – ezzel együtt annak a tehernek egy részétől is, amit hónapok óta cipeltek.

„Akkor úgy éreztem, valóban elengedhetem a problémákat.”

Ez az élmény nemcsak neki adott erőt. A férjével együtt azt látták a többi szülőn, hogy ők is ugyanúgy felszabadultak a számukra biztonságos közegben, ahol nem kell magyarázkodni, nem kell erősnek látszani, és nem kell állandóan készenlétben lenni.

A táborban működő minikórház, az egészségügyi stáb és az itt dolgozó önkéntesek mind azért vannak, hogy a gyerekek és a családok teljes testi és lelki biztonságban érezzék magukat, így a szülők ténylegesen tudnak hosszú idő után magukra és egymásra figyelni.

Meghatotta őket a cimbik kedvessége és a Bátor Táborban dolgozók profi hozzáállása is, amivel Zoét nem betegként, hanem gyerekként kezelték.

Bár Zoé a Családi Táborban még nem oldódott fel azonnal, a programok így is mély benyomást tettek rá.

A lovas foglalkozás különösen emlékezetes maradt számára. A saját korosztályával akkor még nem sikerült közelebb kerülnie, de a cimbikkel és a felnőttekkel jól érezte magát. A szülein pedig azt látta, hogy nyugodtabbak lettek, nem aggódtak annyit, csökkent a feszültség és ez rá is jó hatással volt.

Együtt mindent legyőz a család

A tábor egyik játékos programja a család életének szimbólumává vált. Mindenki jelmezbe öltözött, és a színpadon egy-egy jelenetet adtak elő. Zita és a férje királynőként, illetve királyként küzdött meg a hercegnőkkel, vagyis a lányaikkal együtt a sárkánnyal. A mese mögött egy valós felismerés húzódott meg.

„Ott mi is elhittük, hogy ezzel az erővel felvértezve mindegy, mi jön, megküzdünk vele” – idézi fel Zita. „Történhet bármi, a férjemmel hős lovagként szállunk vele szembe, és nem engedjük, hogy úrrá legyen rajtunk a félelem.”

Ezt az erőt vitték magukkal haza: a félelem ne vehesse át az irányítást.

A Bátor Tábor a gyerekek hozzáállását is átírta

Később Zoé már önállóan is részt vett a táborban, és ezek az alkalmak még inkább megmutatták, milyen sokat jelent számára ez a közeg. Annyira szerette, hogy otthon is lelkesen mesélt róla a húgának: az esti programokról, a lovaglásról, a „bátorkodásról”, azokról a pillanatokról, amikor a szabályok mellett is jut hely a felszabadult gyereklétnek.

Az első önálló tábor után egyértelmű változást láttak rajta. „Zoé sokkal nyitottabb lett mások felé” – mondja Zita.

A táborban össze is barátkozott egy kislánnyal, akivel azóta is tartják a kapcsolatot.

Közben Lia akkorára nőtt, hogy szülők nélkül táborozhatott a testvérével. Zitáék bíztak benne, hogy a közös élmények még közelebb hozzák a lányokat egymáshoz. Valóban így történt a Bátor Tábor Testvér Táborában.

Bár a két testvér különböző személyiség – Zoé megfontolt, higgadt, Lia cserfes és örökmozgó –, a tesós tábor mindkettőjüknek sokat jelentett. Közösen alkottak, figyeltek egymásra, és olyan emlékeket szereztek, amelyek csak a kettejüké.

Az egyik legkedvesebb ezek közül a tábortánc, amit a lányok otthon az édesanyjuknak is megtanítottak. Néha hárman táncolják el, már ez is az életük része.

Lia számára a testvértábor azért is volt fontos, mert segített még mélyebben megértenie a nővére helyzetét. A családban mindig nyíltan beszéltek a betegségről, sosem érezte magát kizárva, ám a tábor új nézőpontot adott neki. „Amikor hazajöttek, Lia azt mondta, most már érti, Zoé miért szeret a Bátor Táborba járni, és mitől érzi ott magát másnak.”

Életre szóló élmény

Zita szerint a Bátor Tábor legnagyobb ajándéka talán az volt, hogy segített nekik átkeretezni a velük történteket. Nem a betegség ténye változott, hanem a hozzáállásuk. „Megerősített bennünket abban, hogy mi döntünk arról, hogy folyamatosan félelemben élünk-e, vagy meglátjuk az élet pozitív oldalát is.”

Azoknak a családoknak, akik beteg gyereket nevelnek és még nem jártak a Bátor Táborban, Zita szívből ajánlja, hogy éljenek a lehetőséggel.

„Mindenképpen látogassanak el a táborba, és tapasztalják meg, milyen ebben az elfogadó és védett közegben lenni, ahol képtelenség nem mosolyogni.”

Mert van egy hely, ahol mindenki azon dolgozik, hogy a családok legalább egy kis időre letehessék a terheiket.

A daganatos betegséggel diagnosztizált gyerekeknek sok nehézséggel kell megküzdeniük. Hónapokat töltenek a kórházban családjuktól és barátaiktól elszigetelve. A Bátor Tábor ingyenes programjain azonban erőt kapnak a gyógyuláshoz, önbizalmat az élethez.

Ajánld fel adód 1%-át a Bátor Tábor Alapítványnak!

Adószámuk: 18107913-1-41

Rád is szükségük van, hogy folytathassák a munkájukat, és minél több súlyosan beteg gyermek élhessen át gyógyító élményeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Tisztelt rendőrség!” – Kiskapu alatt csúsztatta be segélykérő levelét a magányos néni
Lökösházán egy 86 éves asszony a rendőrséghez juttatta el segítségkérő levelét a határrendészet egykori épületének bejáratánál. A küldeményt megtaláló elmondta, hogy a levél mellett egy könyv is volt, és az egészet be is csomagolta a néni.


Egy Lökösházán élő 86 éves néni nagy magányában a hatósághoz fordult. Segélykérő levelét nem a megszokott módon juttatta el hozzájuk - írta a Blikk. A rendőrök nem mosolyogtak a szokatlan megkeresésen, hanem azóta is segítik őt, ahogy csak idejük engedi.

Lehoczki Zsolt, a Békés Vármegyei Rendőr-főkapitányság raktárosa egy egykori határrendészeti épületet ellenőrzött, amikor a földön egy különös csomagra figyelt fel. „A kiürítés után én vettem át a területet, így rendszeresen járok oda ellenőrizni” – mondta Zsolt, aki néha a kiskapu környékét is alaposabban szemügyre veszi, mert olykor a környék macskái is bebújnak itt. Aznap azonban nem az állatok, hanem egy nejlonzacskóba csomagolt könyv és egy papírlap várta.

A raktárosnak azonnal feltűnt, hogy a csomagot szándékosan helyezték el.

„Gyanús volt a csomag, látszott, hogy nem véletlenül esett oda”

– emlékezett vissza Zsolt. A gondos csomagolásból arra következtetett, hogy a feladó mindenképp el akarta juttatni az üzenetét. „A könyvet szinte biztosan azért csomagolta bele a 'feladó', hogy egyfajta nehezék legyen és ne sodorja el a mellé tett levelet a szél. A nejlonzacskónak pedig az volt a szerepe, hogy nehogy egy eső eláztassa a fontosnak tűnő papírt.” Amikor felbontotta a zacskót, a levél megszólítása – „Tisztelt rendőrség!” – egyértelművé tette, kinek szánták a küldeményt.

Zsolt azonnal értesítette a békéscsabai bűnügyi osztályvezetőt, és átadta neki a levelet. „Néhány napja heverhetett ott, hiszen nemrégiben jártam a területen, akkor még nyoma sem volt” – idézte fel. A nyomozók intézkedni kezdtek, de a folyamatot lassította, hogy Lökösháza a Gyulai Rendőrkapitánysághoz tartozik, így az ügyet végül az ottani kollégáknak adták át. A néni asszonynéven írta alá a levelet, így némi nyomozásba telt, mire azonosították.

Mikor kiderült, ki a segélykérő, a rendőrök azonnal elindultak hozzá. Az idős asszony nagyon megörült, amikor becsöngettek hozzá. Elmondta, hogy

feledékenysége miatt már ritkán mozdul ki otthonról, de nagyon hiányzik neki a társaság, és nincs kivel beszélgetnie.

A Lökösházán szolgáló egyenruhások azóta már újra meglátogatták őt, és megígérték, hogy a jövőben is így tesznek, amikor csak idejük engedi. A Gyulai Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője pedig jelezte a történteket a kistérségi szociális intézmény vezetőjének, így teljes lesz az odafigyelés. Lehoczki Zsoltnak, a levél megtalálójának pedig a történtek óta folyamatosan gratulálnak a kollégái.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Csodával határos módon 12 nap után megtalálták a kutyájukat, Pipának egy autóbaleset után veszett nyoma
A 11 éves kutya egy autóbaleset után menekült el, végül halőrök találtak rá a váci Kompkötő-szigeten. Kimerülten, de sértetlenül került haza a gazdáihoz.


Tizenkét nap után, egy dunai szigeten találtak rá Pipára, az eltűnt kutyára a rendőrök. Február végén veszett nyoma az állatnak, miután gazdái autóbalesetet szenvedtek.

A 11 éves kutya kálváriája akkor kezdődött, amikor gazdái autóbalesetet szenvedtek a 12-es úton februárban. Az ütközés erejétől kinyílt a csomagtartó és az állat szállítóboxa is, a sokkos Pipa pedig az erdőbe rohant. Hiába futottak utána, a sötétedésig tartó kutatás sem hozott eredményt.

A gazdák azt mondták, hogy mindent bevetettek, hogy megtalálják kedvencüket. A keresésbe az egész Dunakanyar bekapcsolódott. „Kutyával, drónnal, mindenféle módszerrel kerestük; plakátoltunk, Facebookon élőztem, szórólapoztunk, és az egész Dunakanyar tudta a történetet. Tényleg akárhová mentünk, szájról szájra terjedt ez a sztori. Nagyon sok barátunk, ismerős és ismeretlen segített; elképesztő volt az összefogás” – mesélte Tóth-Czudar Orsolya, a kutya gazdája.

A napokig tartó reménytelen keresés után végül múlt héten érkezett a várva várt hívás: halőrök jelezték, hogy látták a kutyát a váci Kompkötő-szigeten – számolt be róla az RTL Híradó. Orsolya hiába volt lázas, férjével azonnal a helyszínre sietett. Ott szembesültek a drámai helyzettel: a kutya a szigeten volt, és megpróbált volna átúszni hozzájuk.

„Örömében folyton oda akart jönni hozzánk, be is akart menni a vízbe, hogy átússzon. De láttuk, hogy a sodrás nagyon veszélyes, ezért folyamatosan arra kértük: üljön, maradjon, feküdjön. Így három órán keresztül távol tartottuk a víztől”

– idézte fel a feszült órákat a gazdája.

Mivel a sodrás miatt nem tudtak átjutni a szigetre, a rendőrök segítségét kérték. A BRFK Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányságának két járőre sietett a helyszínre. „A Dunai Vízirendészeti Rendőrkapitányság két járőre átvitte a kutya gazdáját a szigetre, és a sűrű bozótoson átvágva végül megtalálták az állatot” – mesélt a mentőakcióról Csécsi Soma, a Budapesti Rendőr-főkapitányság szóvivője.

A 12 napnyi csatangolástól Pipa teljesen kimerült és sokat fogyott, de végre épségben hazakerülhetett. Gazdái szerint azóta már jobban van, és kedvenc kanapéján hortyogva piheni ki a megpróbáltatásokat.

VIDEÓ: Az RTL Híradó beszámolója


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
30 palacsinta kevesebb mint 5 perc alatt – 100 ezer forintot nyert az 1. Országos Palacsintaevő Verseny győztese
A szervezők célja az volt, hogy közösségi találkozóhellyé alakitsák az egyébként elég kihalt Rákóczi téri vásárcsarnokot. Ez sikerült is: igazi tömeg szurkolt a helyszínen a versenyzőknek.


Palacsintás Roby története igazi józsefvárosi sikersztori: alig több mint fél éve nyitotta meg apró üzletét a Népszínház utcában, de már a legelején kultikus státuszba került. Soha nem múló jókedvvel szolgálja ki törzsvendégeit, és az árai is verhetetlenek: mindössze 300 forintot kér egy palacsintáért, amihez hasonlót aligha találunk nemhogy Budapesten, bárhol az országban.

Az üzletet mára ki is nőtte, a napokban költözött a Kiss József utca 18. szám alá, a régitől alig 50 méterre, egy sokkal tágasabb helyre. Ide akár 40-50 ember is befér, de továbbra is ő egyedül szolgál ki mindenkit, csak az alapanyagok beszerzésében van segítsége. Bár az érdeklődésre valószínűleg egyébként sem lett volna panasz, Roby gondolt egy nagyot, és plusz hírverésként meghirdette az 1. Országos Palacsintaevő Versenyt, amire a Rákóczi téri vásárcsarnokban került sor.

Egy helyi civil szervezet, a Lendület Progresszív Közéleti Egyesület (röviden LePkE) itt szervezi meg minden második hétvégén a Rákóczi téri Reggeliket, azzal a céllal, hogy újra megpróbálják behozni az emberek életébe a mára kissé megkopott fényű csarnokot.

A koncepció az, hogy olyan embereket is becsalogassanak, akik egyébként nem ott vásárolnak. Arra ösztönzik őket, hogy a reggelijüket a helyi árusoktól (pékség, hentes stb.) vegyék meg, ezzel támogatva őket. Középre asztalokat raknak ki, közben élő zene szól és kézműves programokkal is készülnek.

„Szeretnénk, ha a csarnok nemcsak vásárlótér lenne, hanem egy közösségi találkozópont is, ahol az emberek időt tölthetnek együtt” – meséli Hayes Lukács, az egyesület elnöke. Palacsintás Robyval már ismerték egymást a Népszínház utcából, így amikor megtudták, hogy helyszínt keres a versenyéhez, adta magát az együttműködés.

A név persze kicsit túlzó: bár benne van az országos jelző, azért főként inkább helyiek jelentkeztek. A rögtönzött konyhát a csarnok végében rendezték be egy éppen üres és kiadó üzlethelyiségben – ilyenből akad ott bőven. Összesen 20-an nevezhettek, bár az érdeklődés ennél jóval nagyobb volt.

„Kedves nézők, szurkolni ér! Kedves versenyzők, tömjétek!” – hangzott el a felszólítás a közös visszaszámlálást követően, és mindenki tartotta is hozzá magát. Kifejezetten nagy tömeg gyűlt össze bátorítani az evőket, a hangerő a klasszikus sportversenyek hangulatával vetekedett.

Mindenkinek 30 lekváros palacsintát kellett megennie, a maximális időkeret 15 perc volt. A győztesnek, Váradi Bencének azonban kevesebb mint 5 percre volt szüksége, ami barátok között is annyit jelent, hogy alig 10 másodperc alatt végzett eggyel. A jutalom kifejezetten bőkezű volt: nemcsak két trófeában részesült – az egyiket örökre megtarthatja, a másikat jövőre tovább kell adnia –, 100 ezer forint pénzjutalom is ütötte a markát.

A versenyt közösen finanszírozták: az egyesület a saját költségvetéséből, és Roby is hozzájárult a költségekhez (nyeremény, alapanyagok, szórólapok). A maga részéről az egész versenyt egyfajta szórakozásnak tekinti, végül még az első pár jelentkezőtől beszedett 3000 forintos nevezési díjat is visszafizette.

A nagy sikert látva pedig máris ígéretet tett rá, hogy pár hónapon belül érkezik a folytatás, de addig is mindenkit szeretettel vár új üzletébe, amit szeretne a fiatal generáció kedvenc találkozóhelyévé tenni.

A fentiekhez csak annyit tennék hozzá, hogy a választási kampány hajrájában mindenkinek receptre kellene felírni az ilyen eseményeket, amelyeknek a politikához semmi közük, de a helyi közösséget annál jobban építik.


Link másolása
KÖVESS MINKET: