Nehezebb-e a karantént kibírni, mint egy bombázást a légópincében?
Az egyik legnehezebb vizsgámat írtam az egyetemen, és 20 perccel korábban végeztem a feladatlap kitöltésével. Már kevesen voltunk a teremben, mert sokan végeztek és beadták. De nekem anyukám megmondta: „Az nyer, akinek utoljára durran el az agya.”
És igaza lett. A tanár a beadott feladatlapokat olvasva rájött, hogy félreérthető az egyik kérdés. Megesett rajtunk a szíve, és szólt, hogy a 4. feladat nem erre vonatkozik, hanem arra. Áthúztam, amit addig írtam és még pont volt időm leírni a másik választ.
Hogy ezt miért mesélem el? Mert az volt életem leghosszabb 20 perce. Pedig várakoztam én már eleget életemben – orvosi rendelőkben, buszmegállókban, hivatalokban. Méghozzá az okostelefonok kora előtt! Mégis ez a 20 perc valami rémesen idegölő emlékként maradt meg.
Mert nem tudtam, hogy mire várok. És semmi nem utalt arra, hogy bármi értelme lenne a dolognak.
Ez az emlék jutott eszembe, ahogy az üzenőfalamat görgetve olvasgattam a nagy közösségi siránkozást, hogy már két hete bezárva élünk. Két hete?! Egy mezei influenza is szokta az embereket 2 hétre nemcsak lakáshoz, hanem ágyhoz kötni. Akkor most mi az, ami miatt hirtelen mindenki az anyatermészet lágy ölére vágyik - alig két kicsit uncsibb hét után? Az is, aki amúgy hétvégéket szokott átnetflixezni, vagy átfacebookozni, és munka után is csak sorozatot nézni van kedve. Vajon hogy bírtak ki nagyanyáink akár heteket is a sötét óvóhelyen bombázások közepette, ha mi egy jól megtömött hűtő mellett nem tudunk két hétig nyugodtan tv-t nézni a fenekünkön?
Nem akarom mentegetni azokat, akik vígan róják az utcákat az „egészségügyi séta” kategóriát bőven meghaladva. De ahhoz, hogy jól tudjuk kezelni a ránk váró bezárt hónapokat, meg kell értenünk, hogy ez igenis nehéz. És egyre nehezebb lesz. Nem mondom, hogy nehezebb, mint az óvóhelyen kuksolva hallgatni a robbanásokat, inkább máshogy nehéz.
Mert az emberi agy úgy van kitalálva, hogy ha érzékelünk egy veszélyt – például az ősember egy kardfogú tigrist -, akkor hirtelen bekapcsol a veszély-üzemmód. Minden erőnket a feladatra fókuszáljuk, és olyan erőfeszítéseket is képesek vagyunk megtenni, amiket amúgy nem. Ezért tudunk zokszó nélkül otthon maradni, ha hetekig kell a beteg gyerekünket ápolni, vagy odakint bombák potyognak az égből. Félreértés ne essék, hiába könnyebb magunkat fegyelmezettségre bírni egy ilyen helyzetben, a hosszútávú pszichés hatásai ezerszer borzasztóbbak, mint pár hét karanténnak.