Ne higgyük már, hogy kapálni biztos mindenki tud!
Mit lehet kezdeni azokkal, akik még egy kapát sem tudnak a kezükbe venni, miért nem mindig ördögtől való a polgármesterek fölérendeltsége, és miért nem tud ugyanúgy működni egy szociális szövetkezet egy borsodi kis faluban, mint egy nyugat-európai városban?
Hogya Orsolya hét éve polgármester a szlovák határnál fekvő Nagyrozvágyon. A településről származik, de sokáig Miskolcon élt, az ottani egyetem Vezetéstudományi Intézetében oktatott menedzsment ismereteket. Aztán úgy döntött, hogy inkább visszaköltözik szülőfalujába, és indul a választásokon. Azután kereste meg az Acúgot, hogy olvasta egyik korábbi cikküket, ami a közmunkások szociális szövetkezetekbe tereléséről szólt.
Ebben szakemberek mondták el véleményüket arról, hogy a Magyarországon létrehozott szociális szövetkezetek csak nyomokban emlékeztetnek a Nyugat-Európában működőkre, nem túl ideális, ha a szövetkezetben az önkormányzat is tag, és, hogy a jól működő szociális szövetkezetben a tagok egyenrangúak, demokratikusan döntenek. Ez pedig biztosan nem így működik a magyar vidék viszonyai között, a szociális szövetkezet tehát nem is lehet más, mint a közmunka folytatása, csak máshogy hívják.
“Ugyanúgy a polgármester akarata fog érvényesülni, ahogy a közmunkaprogramban, és ugyanúgy nem mernek majd neki ellentmondani a tagok, mert ugyanúgy a megélhetésükről lesz szó” – mondta az Abcúgnak korábban Molnár György, az MTA KRTK Közgazdaságtudományi Intézetének kutatója.
A közgazdaságtanáriból a polgármesteri pályára evező Hogya Orsolya a cikk megjelenése után azt írta az Abcúg szerkesztőségének, hogy náluk is van szociális szövetkezet, és évek óta foglalkozik a témával elméleti szinten is. Ha meglátogatnák, szívesen elmesélné, ő helyben hogyan vélekedik a kérdésről, miket tapasztal a saját falujában.
A közmunkaprogramban az elejétől kezdve részt vesz Nagyrozvágy, jelenleg sertéseket, kecskéket és tyúkokat tenyésztenek, és művelnek földeket is. Ezeket mind felszívja a település közkonyhája.
Van egy apró kis malmuk és hozzá egy pékségük, ahol – ha rendezvény van a faluban – kenyérlángost sütnek a helyieknek. De erről nem is sokat beszélgetünk, az értékteremtő közmunkát büszkén bemutató polgármesterekről már számtalan cikk született.
A polgármester inkább arról mesél, ők hogyan próbálkoztak szociális szövetkezettel, náluk mit is jelent pontosan a közmunkásokból szövetkezeti taggá válók szavazati joga, és hogy az alá- fölérendeltségi viszony nem ördögtől való, sokkal inkább a falu működésének egyik igen fontos záloga.
Csináljunk egy szövetkezetet!
Nagyrozvágyon a Rozvágy-Text Szociális Szövetkezet tulajdonképpen egy varrodát üzemeltet, ami uniós és nemzeti színű zászlókat, levendulával töltött illatpárnákat, mikulástasakokat, kötényeket varr. Gazdaságilag sikeresnek titulálni nehezen lehetne, ezzel a polgármester is egyetért. Ugyanakkor hangsúlyozza a szociális szövetkezetek kettős célkitűzését, azt, hogy a profittermelés és a gazdasági cél mellett nagyon hangsúlyos az ilyen szervezetekben a szociális jellegű küldetés.
A varroda ötlete még 2013-ban fogant meg, amikor kellett volna az egyik közintézményre egy fekete gyászzászló, és az egész településen nem volt egy darab se. A Bodrogközben ráadásul korábban nagy hagyománya volt a varróiparnak, a gyárak fokozatos bezárása pedig sok szakmabelit tett munkanélkülivé. Az önkormányzat ezért úgy döntött, hogy 7 fővel és 4 géppel elindítja zászlóvarró szociális szövetkezetét.
“A legtöbb szociális szövetkezet a mezőgazdaságra alapul, se szeri, se száma ezeknek, de ha nincs egy élelmiszer- vagy agrármérnök a településen, ha nincs hozzá megfelelő szakértelem, akkor jobb, ha neki sem állsz. Sokan azt hiszik, hogy kapálni legalább biztos mindenki tud, de higgyék el nekem, ez nem igaz” – mondja. Az önkormányzat a varrodát viszont működőképes ötletnek tartotta,
zászlóra mindig szükség van, tele van a falu munkanélküli varrókkal,
de a polgármester nem tagadja: az sem volt utolsó szempont, hogy az állam akkoriban támogatta azt a települést, amelyik vállalta a szövetkezet indítását. Kis idő múlva már tízen varrtak a kis üzemben, közülük mindenki a közmunkaprogramból lépett át.
Gazdaságilag azonban nem volt túl sikeres a modell. Az elején még el tudtak adni, akár egyszerre 600 ezer forint értékben is zászlókat. De a megrendelések száma azóta sem növekszik, sőt, inkább csökken, mint stagnál. Pedig jó minőségű anyagból és szépen dolgoznak. De kézzel varrt és hímzett zászlókból ma nem, vagy csak nagyon nehezen lehet nyereségesen üzemeltetni egy vállalkozást. Erre azért lehetett számítani – vetem fel, mire azt feleli, hogy ez így igaz, de akkor egy kézenfekvő ötletnek tűnt, és szerinte nem szabad mindig csak a gazdasági szempontok alapján ítéletet mondani. A szociális szövetkezetek célja, hogy a helyi erőforrásokra építve termeljen vagy szolgáltasson elsősorban helyi igényeket kielégítve. A tapasztalt munkaerő helyben volt, a cél pedig az volt, hogy őket a saját szakmájukban foglalkoztassák, és ez az önbecsülésüket is visszaadta.
Szociálisan sikertörténetnek tartja a szövetkezetet. A tíz emberből heten már a nyílt munkaerőpiacon dolgoznak, havi nettó 130-140 ezer forintért. "Ha másért nem, ezért érdemes volt. Hét ember egy ekkora faluban igenis jó arány" – mondja a polgármester. Öröme azonban nem felhőtlen, hiszen azzal, hogy a szövetkezet hídján heten átsétáltak a közmunkából a valódi munka világába, ő elveszített értékes, hozzáértő alkalmazottakat. "Nekem ilyenkor a második gondolatom az, hogy kivel pótlom majd őket, kivel dolgozom tovább"?
Mit adjak a kezébe, ha semmihez sem ért?
És itt át is térünk az egyik legkomolyabb problémára, amivel szembesült: a kompetencia totális hiánya. A mindenki által ismert ároksepregető közfoglalkoztatottak képéért Hogya Orsolya szerint a polgármesterek is felelősek. Azért, mert nem veszik a fáradtságot arra, hogy megnézzék, ki mihez ért, és nem próbálnak meg olyan munkát találni a faluban, ami ehhez igazodik. Megfelelő mennyiségű és értelmes munkát kell találni a dolgozóknak. De azt ő is elismeri, hogy ez a legnehezebb része a dolognak. Az elmúlt hét évben sokszor fogta a fejét, ha nem a saját szemével látja, talán el sem hiszi, ami néha történik.
Az előbb is említett kapálás csak a jéghegy csúcsa, találkozott már olyan falubelivel, aki nem tudja, hogyan kell tartani a kaszát, a kezébe adott pemzlivel
képtelen az egyenesre akár csak halvány nyomokban emlékeztető vonalat festeni, úgy betonoz, hogy két hét múlva feltörik az egész járda.
"Ez a valóság, velük kell kezdeni valamit, és innen nézve sajnos az még irtózatosan messze van, amikor ezek az emberek önállóan, saját erőből alapítanak és menedzselnek majd szociális szövetkezetet, kitalálják, minek a gyártása lenne gazdaságilag megtérülő, alapanyagot rendelnek, egyezkednek a szállítóval vagy a megrendelővel, marketingtervet készítenek. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy már az induláshoz jó sok pénzre van szükség: a bérleti díjak, a gépek. Kérdezem én, ha nem az önkormányzat pályázik ezekre, akkor mégis ki?"
Egy kis településen az erőforrások és a tudás nagy része az önkormányzatoknál koncentrálódik. Az önkormányzat a helyi közösség aktív szereplője, komoly közösség- és gazdaságfejlesztő szerepet is be kell töltenie egyben – mondja a polgármester.
"Vidéken a minden a polgármester és a polgármesteri hivatal. Mielőtt jöttek, egy családhoz hívtak ki, mert a gyerekkel gond van az iskolában, és kérdezték, mit tegyenek. Tegnap azért hívtak fel, mert kölcsön szeretnék kérni az önkormányzat betonkeverőjét, de ha hivatalos levelet kell írni, akkor is minket keresnek. Bármi van, hívjuk a polgármestert, majd ő mindent elintéz. Itt ez a mentalitás”.
Senki sem tudja a biztos receptet
Értelmes közmunkát csak azzal lehet csinálni, aki ért is valamihez. A kulcsemberek, kulcsképességek itt is meghatározóak. Aki viszont jó szakember, valószínűleg mielőbb távozik a közfoglalkoztatásból. “Volt egy remek festőm, mondta, hogy adjak neki havonta 150 ezret, akkor marad. Ennyit nem tudtam, így elment. Most legyek rá dühös? Egyrészt örülök, hogy kilépett a rendszerből, többet keres, bejár a városba, másrészt meg polgármesterként fogalmam sincs, hogy ha legközelebb festeni kell valamit a faluban, mégis ki fogja megcsinálni” – mondja Hogya Orsolya.
Az elmúlt hat évben nagyjából 30-40-en léptek ki a rozvágyi közmunkából, és mentek át az elsődleges munkaerőpiacra. Ezek az emberek eljutottak oda, hogy nem elég nekik a havi 53 ezer forint. De ennek ellenkezőjére is bőven van példa. Nem mindenki törekszik ugyanis arra, hogy a faluból kiszabadulva, rendes munkahelye legyen. Oda ugyanis fel kell öltözni, oda utazni kell, ott napi egy óra ebédszünet van és meghatározott számú szabadnap. Az a fajta szabadság, amit a közfoglalkoztatás nyújtani tud, még a kevés fizetés ellenére is sokakat a maradásra ösztönöz.
Most öten dolgoznak a varrodában, négyen félállásban, a közmunka mellett, egy főállásúként. Annak, hogy ilyen kevesen vannak, két oka van: egyrészt nincs, aki varrni tudna a faluban, másrészt ha lenne, akkor sem tudnák kigazdálkodni a munkabérét. A polgármester látja, hogy ennek hamarosan vége lehet, de ki fogja találni, mihez lehetne kezdeni. "Ha kell, négyévente változtatom majd meg a profilt, attól függően, hogy mit tudnak megcsinálni a helyiek, és persze ami piacképes is egyben."
