KULT
A Rovatból

A közlekedési káosz se tudta elrontani a nyár legjobb 10 napját – Ilyen volt az idei Művészetek Völgye

A gyerekektől a nyugdíjasokig mindenki találhatott magának szimpatikus programot, eső szinte egyáltalán nem volt, az élet pedig most sem állt meg az utolsó koncertek végén. Szubjektív beszámoló.


„A kalkuttai vasútállomáson nincs ilyen káosz, b*zdmeg!” – kaptam el egy elejtett mondatot Taliándörögdön a már eleve tömött Csigabuszról való leszálláskor, miközben ugyanerre a járműre legalább százan, ha nem többen próbálták felverekedni magukat a megállóban. Ekkor már majdnem másfél órája véget ért az Analog Balaton koncertje a Lőtéren, de továbbra is óriási tömeg várta, hogy valahogy visszajusson Kapolcsra.

A fentihez hasonló jelenetek az idei Művészetek Völgye legneuralgikusabb pontját jelentették, amiről azzal együtt is beszélni kell, hogy ezen kívül amúgy szinte kizárólag pozitív élményeim voltak. Szóval essünk túl rajta inkább az elején.

A Csigabusz-helyzet néhány éve kezdett drasztikusan romlani, a látogatottság növekedésével párhuzamosan. A probléma két részből állt össze: a buszok nem tudták tartani a menetrendet az állandó kapolcsi dugók miatt, emellett pedig a negyedórás követési távolság és a nem csuklós járművek az utaslemaradásokat is rendszeressé tették.

Idén a dugóba beragadást azzal próbálták kivédeni, hogy a Taliándörögdre közlekedő buszok végállomását áthelyezték a 77-es főúttól 500 méterrel feljebb, így ennyi plusz gyaloglást kellett beiktatni minden alkalommal, ha Kapolcs központját akarták elérni a Dörögdről érkező fesztiválozók, vagy fordítva. Ez ugyanakkor végső soron megérte, mert a menetrendet kevés kivételtől eltekintve még csúcsidőben is tartani tudták a buszok.

Az utaslemaradások viszont továbbra is rendszeresek voltak, nemhogy az esti koncertek idején, de már délután 5 körül is előfordult, hogy csak a második, sőt akár a harmadik buszra lehetett felférni. Az ideális megoldás a buszok minimum 10, de inkább 5 percre sűrítése volna csúcsidőben, vagy ha ez nem opció, mert mondjuk nincs elég sofőr, akkor a folyamatos közlekedtetésük, a végállomásokon való várakozás nélkül.

Az útvonal rövidítése emellett elvágta egymástól Taliándörögdöt és Vigántpetendet, érzékeny csapást mérve a két szélső Völgyfalu közötti élő kapcsolatra (Petendet most csak a másik, Monostorapátiból induló járattal lehetett elérni). Pedig fontos lenne, hogy legalább a dörögdi buszok egy része, mondjuk minden harmadik elmenjen odáig, mert az extra gyaloglás és az átszállási kényszer biztosan sokak kedvét vette el attól, hogy részt vegyenek az ottani programokon.

A fentiek miatti bosszankodást részben persze enyhítette a jól megszokott népdaléneklős bulihangulat, a másik oldalon viszont ott voltak az olyan szituációk is, mint amikor egy apuka ordítva kérte, hogy a mögötte állók ne préseljék őt a rajta lévő kisgyerekével az éppen ajtót nyitott busz felé. És akkor a babakocsival utazni próbálókat még nem is említettük.

A buszokat leszámítva viszont sokkal kevésbé volt jellemző a tömegnyomor idén, szinte minden előadót sikerült megfelelő befogadóképességű helyszínre tenni, ami tavaly (és pláne 2-3 évvel ezelőtt) még közel sem volt így.

Azért most is akadt néhány kivétel, például a Pál Utcai Fiúk és a Góbé teljesen megtöltötte a Petőfi Udvart, Дeva pedig a Kocsor Házat, olyannal viszont nem találkoztam, hogy százak ragadjanak kint. Sőt, a Panoráma Színpadnál és a Lőtéren több esetben is kifejezetten szellős volt a nézőtér, vagyis itt akad még mozgástér az ide-oda pakolászásban.

Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy a Völgyben működik az előadók szamárlétrája, és ha valaki elég népszerű, akár néhány év alatt is eljuthat egy kis udvartól egészen a Panorámáig. Ez történt például a Platon Karataevvel, akik idén először voltak nagyszínpadosak, de 3 éve még a Carson Coma és a Csaknekedkislány is az akkori pár száz fős befogadóképességű Hangfoglaló Udvarban játszott, most pedig rájuk gyűlt össze az egyik legnagyobb tömeg a Panoráma Színpad összes fellépője közül.

Fotó: Mudrák Balázs

Fotó: Kriza Marci

A Cirque du Tókert irányvonala is előnyére változott: a kezdetekhez képest, amikor a nevéhez hűen még egy valódi cirkuszi sátrat állítottak fel itt jórészt ehhez passzoló produkciókkal, most már egy rendes nagyszínpad került ide, ezzel a kapolcsi Panoráma és a dörögdi Lőtér mellett Vigántpetend is kapott egy nagy zenei helyszínt. Voltak persze más műfajú előadások is, de ez jelentős részben afféle „öregfiúk-színpadként” funkcionált ültetett nézőtérrel, ahol olyan legendák léptek fel a 10 nap során, mint Zorán, Kern András, Dés László és Bródy János. Így az idősebb korosztály is bőven találhatott olyan programot, amihez kapcsolódni tudott.

A petendi felhozatal amúgy is évről évre erősebb, idén már egyértelműen azt éreztem, hogy ha csak az itteni helyszínekből állna a fesztivál, akkor is el tudnám tölteni a 10 napot egyetlen perc unatkozás nélkül. A rengeteg alternatíva, illetve a Taliándörögdről való nehézkes megközelíthetőség miatt azonban elég sok itteni programot ki kellett hagynom, ami egyébként érdekelt volna: a Hobo Klubba idén egyszer se jutottam el, és a Cirque du Tókertbe, a Petendi Pajtába, illetve a POKET Udvarba is csak 1-1 alkalommal sikerült.

Nagy örömömre idén egy év kihagyás után visszatért a Völgyimpró, aminek keretében a Blue Spot zenekar minden kora délután más meghívott vendéggel zenélt együtt a Kenderkertben. Ezek az alkalmak ráadásul erősen eltérőek voltak, a repertoár és a hangszerelés is mindig az adott vendég habitusához igazodott. Akadt olyan, aki csak ment a zenekar után, más viszont – például Vecsei H. Miklós – az első percben magához ragadta az irányítást, és még a hangnemet is előre megadta.

A koncepció részeként mindenkivel előadtak legalább egy Cseh Tamás-dalt is, ennek köszönhetően egészen egyéni újraértelmezések születtek a fesztivál történetétől elválaszthatatlan, legendás szerzeményekből. Számomra ez volt az idei Völgy legjobb hivatalos programja, nagyon remélem, hogy jövőre is megmarad, mert igazán hiánypótló színfolt.

Délutáni rutinom része lett az Egyszülős Központ által szervezett meseolvasás is, aminek keretében mindennap más fellépő osztott meg egy szívéhez közel álló történetet a jórészt – de azért nem kizárólag – gyerekekből és szüleikből álló közönséggel a Pajta-Mozgó színpadon. Hallhattuk például Varga Livius, Lackfi János, Varró Dániel, Gryllus Vilmos és Leskovics Gábor kedvenc meséjét, a végén pedig a gyerekekkel közösen mindenki elkezdte írni egy új történetet vázlatát, amit aztán a sátorba látogatók másnapra befejeztek.

Dobogós a programok között az idén másodjára megrendezett Zenélő Busz is, amelyen most is minden nap más előadó játszott szűk fél órát teljesen akusztikusan, miközben a farmotoros retró Ikarus végiggurult a Völgy három településén, majd visszatért a Lőtérre, a Közlekedési Múzeum kitelepüléséhez. Bár a jegyszerzéshez szükséges bő másfél órás sorbanállást (vagyis ülést) csak egyszer vállaltam be, ez is a 10 nap egyik legkülönlegesebb élménye volt.

A fesztivál legjobb nem hivatalos programját pedig szokás szerint az éjjeli – többször is már világosban befejeződő – örömzenélések jelentették. Ezek idén kisebb részben a kapolcsi Királykő Kocsma teraszára, nagyobb részben pedig a dörögdi Lőke Kúria kertjébe, a tábortűz köré koncentrálódtak. Erről nem tudok sokkal többet írni, aki már részt vett ilyenen, pontosan képben van az utánozhatatlan hangulattal, a többieknek pedig csak ajánlani tudom: koncertek és minden más ide vagy oda, enélkül nem lenne ugyanaz a Völgy.

Fotó: Kalinovszki Dezső

Fotó: Kalinovszki Dezső

Szerencsére az időjárásra sem lehetett panasz idén, hacsak a napok többségén uralkodó kánikulát nem tekintjük annak, de ez még mindig sokkal jobb forgatókönyv annál, mintha esős-nyirkos idő lett volna. Eső szinte egyáltalán nem volt, talán két délutánon szemerkélt maximum egy órán keresztül.

Ez volt a tizenkettedik Művészetek Völgye, amelyen részt vettem, és a kilencedik, amikor végig, de egy pillanatát se untam. Bár soknak tűnhet a 10 nap, ha épp benne vagy, teljesen másképp telik az idő, és mire kettőt pislogsz, már véget is ér. És bár ezeket a sorokat már az Ördögkatlanon írom, amely hasonlóan közel áll hozzám, kicsit már most is várom a jövő évit.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás az RTL-en: ma este több sikerműsor is elmarad
Az ugrás és A mi kis falunk ismétlése ma elmarad, helyettük a Tottenham–PSG UEFA Szuperkupa-meccset láthatják a nézők. A mérkőzés 20:15-től élőben megy, a késő esti híradó pedig 23:20-kor kezdődik.


Szerda estére változtatott a műsorrendjén az RTL, így a nézők most nem láthatják Az ugrás és A mi kis falunk ismétlését, vette észre a Média klub.

Az ugrás tavaly tél végén indult Gundel Takács Gábor vezetésével. A játékban a versenyzők egy öt méter magas, mesterséges híd egyik végéből indulnak, és a másikig kell eljutniuk. Tíz szinten, a híd adott pontján mindig a helyes állítást kell kiválasztaniuk, hogy megtalálják az egyetlen igaz átjárót. Aki téved, a mélybe esik, aki végig helyesen dönt, elviheti az ötmillió forintos főnyereményt. A vetélkedő idén új évaddal tért vissza, de a mai adás kimarad, ahogy A mi kis falunk ismétlése is.

A helyüket az UEFA Szuperkupa döntőjének élő közvetítése veszi át, amelyen a Tottenham és a PSG csap össze.

Ez egyben a 2025/2026-os Bajnokok Ligája-szezon kezdete is, amelynek fináléját Budapesten rendezik. A mérkőzés 20:15-kor kezdődik a Fókusz után. Az RTL Híradó ezen az estén 22:50 helyett 23:20-kor kerül adásba. Az ugrás és A mi kis falunk csütörtökön a megszokott időpontban folytatódik.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.


Link másolása
KÖVESS MINKET: