KÖZÖSSÉG
A Rovatból

„Minden napban hatalmas hála van" – önkéntesek, akik a gyerekekkel érkezőket segítik a Keletiben

A gyereksarok spontán kezdeményezésből jött létre és már azt sem tudják, ki volt a kezdeményező. De nem is lényeg.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. március 19.



Amint megindultak a menekülők Ukrajnából, azonnal mozdult a civil társadalom. Mint hét évvel ezelőtt, nem vártak semmi parancsra, önszerveződően megjelentek a pályaudvarokon. Azok is, akik ott voltak már 2015-ben, amikor Szíriából menekültek az emberek (többek között) Putyin bombái elől és most is, amikor a szomszédos országból. Ma már rendszeresen érkeznek a vonatok, és nem akar szűnni a menekülők sokasága. A hasonlóságok között persze vannak különbségek is.

Akkor az állam nem akart tudomást venni az emberek nyomorúságáról, a hivatalos Magyarország nem mutatott együttérzést a hazájukat vesztettekkel, addig most az állam is megmozdult.

Sokat jelent az ingyenes utazás, az egész Európában érvényes egészségügyi és szociális ellátás, ám akikkel a vonatokról leszálló, sokszor napokig úton levők először találkoznak, azok a civilek, egyházi karitatív szervezetek és egyéni önkéntesek.

A Keletiben, legelőször a szervezettség tűnik fel.

Amint megérkezik a vonat, a leszállóknak azonnal frissítőket, ételt osztanak, és útbaigazítást is adnak, hol kaphatnak további segítséget.

A Keleti erre a célra átadott várótermében óriási a nyüzsgés. Pultoknál adományokat osztanak, máshol szállás lehetőségeket koordinálnak. Van egy hosszú asztal, ahol egymás mellett sorban, laptopoknál dolgoznak azok, akik a menekülők továbbutazását intézik. Kialakult egy rendszer, az önkéntesek szemmel láthatóan gyorsan és elhivatottan dolgoznak, pontos időbeosztásban. Emberek lézengenek, nyakukban táblákkal. Az egyik, ukrán nyelven azt hirdeti, hogy az illető önkéntes tolmács. Másokra az van kiírva, hogy ingyenesen fuvaroznak. A beérkező, és még tanácstalan családokat ők szólítják meg, irányítják a pultoknál dolgozókhoz, akik kezükbe veszik a sorsukat.

Egy folyosón kisgyerekeseknek alakítottak ki külön pihenő, játszó és segítő állomást, ahol minden olyan speciális igényt igyekeznek kielégíteni, amire a legkiszolgáltatottabb menekülőknek szüksége van.

Rengetegen jönnek gyerekkel. Kifejezetten sokan csecsemőkkel, kicsikkel. Az így érkezők a legtöbbször nők, anyák, akiknek a férjüket otthon kellett hagyni, hiszen minden férfira szükség van most a harcokban.

De van kivétel is. Például az a hallgatag fiatal férfi, akinek felesége meghalt, ezért ő hozta a kicsiket. Ilyenkor kiengedik az elvileg hadköteles apát. Szótlanul ül egy asztalnál, a gyerekekkel éppen önkéntesek játszanak.

Az egyik kuckóban kicsik babáznak, kicsit odébb egy babaágyban alszik végre békésen egy csöppség, ki tudja mióta nem ölben. Bár a nyugalom viszonylagos, hiszen állandó a zaj, de a babát ez nem zavarja, mélyen alszik. Mellette édesanyja egy padon, talán szeretteivel kommunikál, telefonon.

Egy lépésnyire, egy hosszú asztalnál iskolás korú gyerekek játszanak. Kártyajáték. Egy középkorú férfi a játékmester, nyakában tábla, ő is önkéntes segítő.

Beljebb mindig nagy a tumultus, egy asztal mögött többen, jól felismerhető sárga láthatósági mellényben segítenek megadni azt, ami éppen kell a frissen érkezetteknek. Van itt bébiétel, ruhák, cipők, babahordozók, babakocsik csoportosítva, katonás rendben. Egy most érkező nő takarót kér, csakhamar kerül is egy meleg darab.

Feleslegesnek is érezhetném magamat a sok sürgölődő között, ha nem tudnám, kikhez is jöttem. Bemondom a nevet egy önkéntesnek, elő is kerül két segítő, akik vállalták, hogy beszélgetnek velem, hogy az olvasó is többet tudhasson meg a munkájukról. Fiatal nők mind a ketten, sok dolguk mellett rövid időt még rám is szántak, amiért nem tudok elég hálás lenni.

Hátramegyünk a paraván mögé. Itt üres a folyosó, tudunk egy kicsit beszélgetni. Katona Flóra és Sztarácsek Jázmin mesél nekem a gyereksarokról.

Katona Flóra:

– Ez az egész úgy indult, hogy páran idehoztak szőnyeget, játékokat, és aztán ebbe többen becsatlakoztunk. Mivel tudtuk, hogy ez rövid időn belül túlnövi magát, úgy gondoltuk, hogy szükségünk van koordinátorokra, akik ezt az egészet összefogják, ezért létrehoztunk egy csoportot, amibe pár nap leforgása alatt több, mint ezerkétszázan beléptek.

Folyamatosan hozzák a játékokat, adományokat, jönnek önkéntes segítők, éjszaka is itt vannak, figyelnek, játszunk, takarítunk, próbáljunk kicsit levenni a terhet a szülők válláról. Én például az első napokban csatlakoztam be.

– És ki indította el a gyereksarkot?

– Azt pontosan nem tudjuk, én már úgy jöttem ki, hogy itt volt néhány szőnyeg és játék. Páran összefogtak, utána bővítettük, azóta csináljuk együtt.

Sztarácsek Jázmin:

– Igyekszünk a lehető leghatékonyabban dolgozni.

Létrehoztunk a Facebook-csoportban egy táblázatot, ahol két órás váltásokban mindenki beírhatja magát, mikor tud önkéntes munkát vállalni. Igyekszünk 0/24-ben biztosítani a jelenlétet, és nagyon hálásak vagyunk, mert sokan jelentkeztek éjszakára is.

Katona Flóra:

– Többször jön vonat, éjszaka is. Többszáz fős csoportokkal, és akkor is sok a gyerek. Az a tapasztalat, hogy akkor is szükség van ránk. Fogadjuk őket, játszunk velük, segítünk a higiénés dolgokkal kapcsolatban. Az éjfél és hajnali öt közötti időben persze kevesebben érnek rá, de ezt meg lehet érteni.

– Jellemzően kik jelentkeznek ide önkéntesnek?

Sztarácsek Jázmin:

– Nagyon változó. Nők, férfiak, mindenki. Ma még egy kislány is volt, aki tolmácskodott. De családosok, egyedülállók, egyetemisták is jönnek. Bárki, aki indíttatást érez.

– Kialakult itt már egy dinamika, egy kemény mag, akik gyakrabban találkoznak itt?

Katona Flóra:

~ Igen. Többen vagyunk, akikkel nap, mint nap találkozunk, és már jó, hogy mosolyogva tudunk ismerős arcoknak köszönni.

– Mi a helyzet a kommunikációval? Gondolom vannak tolmácsok is, de akik már régebb óta itt vannak, alakult ki egy alapszókincs?

Sztarácsek Jázmin:

– Ez valóban így van. Az emberre azért ragadnak a szavak. Még ha én nem is tudnám elmondani, de sok esetben már megértem, amit ő mond nekem. Például, ha egy babakocsit keres, vagy bármit. Esetleg mutogatunk. Vannak tolmácsok is, elszórva angolul is beszélnek, de a mutogatás, az remekül működik.

– Biztosan nap mint nap történnek emlékezetes történetek...

Katona Flóra:

– Nekem a legemlékezetesebb, legmeghatóbb még az első napokhoz köthető. Egy édes kis ukrán kislány, aki csak ukránul beszélt, vagy talán talán oroszul, de angolul semmiképpen. De folyamatosan mutogattunk, és órákon át nagyon jól eljátszottunk. A vége felé gyurmából készített nekem egy szívecskét. Ez nagyon megható volt számomra.

Sztarácsek Jázmin:

– Minden napban hatalmas hála van. Ma például segítettem egy nagymamának az unokájával felszállni a vonatra.

Kivittem a bőröndöket, és persze elérzékenyült a nagymama. Megölelt és sírt.

Ezeket nyilván viszi magával tovább az ember. Ilyen történeteink nap mint nap vannak. De ahogy fáradunk, mi is érzékenyedünk el.

Katona Flóra:

– Egy önkéntes is mesélte, hogy egy kisgyerekkel játszott, akinek egy kicsi kinder tojása volt, és a végén odaadta neki a csoki felét.

– Amikor beérkezik ide egy család, mi a legfontosabb, ami kell nekik?

Katona Flóra:

– A tiszta ruha, a mosakodás.

Sok kicsi baba, a több napos utazásból koszos ruhában érkezik, régen tudták tisztába tenni őket. Ez a legelső. Pelenka, tiszta babaruha.

Akár cipő is. Egyre többen keresnek cipőt. És tisztálkodási szerek. Ezeket keresik leginkább.

Sztarácsek Flóra:

– Miután mindenki elintézte a jegyet, mert ez a legfontosabb, ha van hova továbbutazni. Akkor ezzel kezdik. Utána jönnek ide. És a gyerekek legalább egy kis időre ki tudnak szakadni abból a monoton utazásból, szomorúságból, ami kíséri őket és egy kis boldogsághoz jutnak nálunk.

Miután megköszöntem a beszélgetést, látom, hogy egy pici kis polcon étel-ital, és egy kis cédula, ami az önkénteseknek szól: ez az övék, szolgálják ki magukat. Rájuk is férne, ha lenne idejük, amíg ott voltam nem láttam senkit, aki odáig jutott volna közülük.

Visszajutva a forgatagba kapok egy tolmácsot, pontosabban kettőt, anyát és tíz év körüli lányát, akik segítségével elindulok beszélgetni a menekültekkel. Borzasztóan érzem magam, miközben azt gondolom, hogy arcátlan dolog a részemről a házát és hazáját elvesztett embereket kérdésekkel zaklatni, másik énem tudatosítja, hogy nem katasztrófaturista vagyok, hanem a munkámmal segítek hírt adni arról, ami ezekkel az emberekkel történt. Bár így van, de azért nagyon megilletődött vagyok, amikor Katerena, egy fiatal kétgyermekes anya vállalja, hogy röviden elmondja a történetét:

– Három napja indultunk Mikolajivból. Nagyon nehezen jutottunk ide, Odesszán, Moldován, Románián át érkeztünk.

Én két gyerekemmel jöttem és a testvéremmel, akinek szintén van egy kicsi gyereke. A férjeink otthon maradtak, megvédeni a városunkat.

Innen Németországba megyünk tovább, ott vannak barátnőmék, akiknél lakhatunk. De ha vége lesz ennek a háborúnak, mindenképpen vissza akarunk menni. Szeretjük Ukrajnát, az a hazánk, ott vannak az emberek, akiket szeretek, a férjem, minden.

Katerena nem szeretné, hogy kép készüljön róla, de azt engedi, hogy az asztalnál játszó gyerekeit lefényképezzem.

Még készítek pár képet, és indulok ki, a nagyterembe, ahonnan ez a folyosó nyílik. Éppen most érkezett egy vonat, gondoltam egy hosszú snittben megörökítem, hogy is zajlik egy ilyen érkezés.

Ahogy visszaérek a terembe, egyszer csak valaki a nevemen szólít. Évtizedek óta nem látott ismerősöm, akivel valahogy mindig sorsfordító történelmi helyzetekben hoz össze a véletlen: 1989-ben, a rendszerváltás eseményein és mozgolódásaiban, majd később, még párszor.

Ott áll mellettem, nyakában tábla. Önkéntes sofőr. Saját autójával van itt, mint mindenki. Saját zsebből fizeti az üzemanyagot.

Elmondja, hogy egy hete, ha nem dolgozik, itt van, késő éjjelig. Csinálja. Viszi a családokat, ahova kérik. Olyan, mint a drog, nem tudja abbahagyni. Ő középkorú férfi, de mondja, hogy van itt friss jogosítványos lány családi autóval is. Kicsit elbeszélgetünk, elmondja nekem, hogy álmában sem gondolta volna, hogy 2022-ben itt tart majd a világ.

Igen, emlékszem rá, és emlékszem azokra a társakra, akikkel 1989-ben fiatalon az utcára mentünk. Emlékszem, mit gondoltunk, milyen lesz itt a világ.

Most itt állunk, tőlünk néhány száz kilométerre orosz bombák hullanak, körülöttünk menekültek. És jó pár olyan fiatal, mint mi voltunk, harminc éve.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KÖZÖSSÉG
A Rovatból
900 ezres kórházi számlát kapott a Miskolcon szült nigériai anyuka, napok alatt egymilliót dobtak neki össze az adakozók
A geológusnak készülő Mary ösztöndíjjal érkezett, de egy veszélyeztetett terhesség mindent felborított. A császármetszés utáni komplikációk miatt most a hazajutásuk is a magyarok jó szívén múlik.


Pillanatok alatt összedobtak egymillió forintot az adakozók annak a nigériai egyetemista lánynak, akinek egy miskolci kórházban kellett világra hoznia a kisfiát. A szülés utáni komplikációk miatt az anyának 900 ezer forintos számlát kellene kifizetnie, a gyűjtésből azonban már nemcsak erre, de a hazaútra is futhatja – számolt be róla hétfő esti adásában az RTL Híradó.

Arukwe Chinazaekpere Mary tavaly érkezett ösztöndíjjal a Miskolci Egyetemre. A geológus végzettségű nő már várandós volt, de úgy tervezte, időben hazautazik Nigériába a szülésre. A drámai fordulat akkor következett be, amikor kiderült, hogy veszélyeztetett terhes, így nem szállhatott repülőre.

„Szeptember közepén megvettem a jegyet a hazaútra, de kiderült, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, így nem utazhattam” – mesélte a kismama, akit ezt követően egy egyházi szervezet, a Miskolc–Selyemrét Római Katolikus Plébánia fogadott be.

Kisfia, Jason végül január 28-án, császármetszéssel született meg a miskolci megyei kórházban. A beavatkozás után azonban komplikációk léptek fel, Mary többször is vérátömlesztést kapott. A baba jól van, de az anya még gyenge. A kórházi ellátásért – a kórház méltányossága mellett is – közel 900 ezer forintot kellene fizetnie, mivel nem volt magyar társadalombiztosítása. A helyi sajtó szerint a császármetszés díja önmagában 482 500 forint, a baba ellátása pedig további 150 ezer forintba került, ehhez jönnek még a gyógyszerek és a kezelések költségei.

A horribilis összeg miatt a miskolci Supersum Alapítvány gyűjtést indított. Az alapítvány elnöke szerint egy külföldi diáknak szinte lehetetlen küldetés a magyar TB-rendszerbe való bekerülés.

„A nemzetközi hallgatóknak a TAJ-kártya igényléséhez visszamenőleg 25 hónap társadalombiztosítást kellene megfizetniük. Ez egyszeri 3 millió 750 ezer forintos összeg, és havonta is 150 ezer forint lenne a TB-költségük. Ez olyan tetemes teher, amit egy nigériai hallgató, akinek nincs gazdag családi háttere, nem tud kifizetni”

– magyarázta Bernasconi-Bús Katalin, a Supersum Alapítvány elnöke.

A civil összefogás azonban rendkívül sikeresnek bizonyult: a gyűjtés néhány nap alatt elérte az egymillió forintot.

„Csodálatos ez a támogatás. Nem számítottam rá, hogy ennyien segítenek, ezért különösen hálás vagyok” – mondta meghatottan a kismama.

Az alapítvány most abban bízik, hogy a kórházi számla kifizetése után az adományokból Mary és a kis Jason hazautazására is jut majd pénz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Húsz éve találkoztak a Szigeten, most felforgatja az internetet a szőke lány után a francia férfi
Ludo a Redditen vallotta be, mekkora hibát vétett, amikor nem kérte el a Szigeten megismert lány elérhetőségét. Most egyetlen városnév, Pozsony maradt a reménye.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. január 20.



Húsz évvel egy romantikus Sziget-éjszaka után az interneten keresi egy francia férfi azt a titokzatos szőke lányt, akivel egyetlen koncert erejéig hozta össze a sors. A Ludo nevű férfi történetét a Blikk szúrta ki, aki egy online felhívásban kéri a közösség segítségét, de hangsúlyozza: nem a múltat akarja újraéleszteni, csupán szeretné tudni, hogy a lány jól van-e.

„2005 augusztusában, a budapesti Sziget fesztivál első napján, pont a Ska-P koncert elején találkoztunk”

– idézte fel Ludo a húsz évvel ezelőtti pillanatot.

A férfi leírása szerint a lány különleges jelenség volt a tömegben. „Egy gyönyörű szőke lány voltál, akkoriban 16-18 év közötti, világos (valószínűleg kék) szemekkel. Azon kevés lány egyike voltál, akik elég őrültek voltak ahhoz, hogy tömegben maradjanak, és hirtelen a karjaimba borultál... Tali volt a neved, vagy valami nagyon hasonló, talán a Natália beceneve?” – írta. Az együtt töltött este alatt nevettek, táncoltak, még egy tányér tésztán is megosztoztak. Ludo azt is felidézte, hogy a lány nem tudta rendesen kiejteni a nevét, és Youdónak szólította, amit ő kifejezetten elbűvölőnek talált.

Azonban a reggel elhozta a búcsút, és egy olyan döntést, amit a férfi azóta is bán. Amikor a lánynak indulnia kellett, megkérdezte Ludót, vele tart-e, de ő nemet mondott.

„Mire rájöttem, mekkora ostoba hibát követtem el, te már elmentél... és esélyünk sem volt megosztani egymással az elérhetőségeinket. Megbántam, hogy nem kérdeztem meg az e-mail-címedet, a címedet, vagy akár a vezetékneved”

– vallotta be.

Ludo húsz év távlatából is tisztában van vele, hogy az élet mindenkit megváltoztatott, és a célja nem egy régi románc felmelegítése. „20 év után mindannyian más emberek vagyunk, más élettel. A legtöbb esetben én is kerülöm a nosztalgiát. Ebben az esetben azonban nem arról van szó, hogy bármit is újraélesszek, vagy reménykedjek. Csak őszintén örülnék, ha azt hallanám, jól van, talán férjnél van, gyerekekkel, egyedülálló, bármi – feltéve, hogy boldog és egészséges. Szó szerint csak így tudna csalódást okozni: ha valami rossz történt volna vele.”

A keresésben egyetlen halvány nyom segíthet: a férfi úgy emlékszik, a beszélgetéseik során egyetlen városnév merült fel, mégpedig Pozsony, ezért elképzelhető, hogy a lány Szlovákiából érkezett. A 2005-ös Sziget Fesztiválon egyébként olyan nevek vonzották a tömeget, mint Natalia Imbruglia, a Tankcsapda, a Kispál és a borz, illetve a Korn, de Ludo számára az este a Ska-P koncertjén megismert lánnyal vált felejthetetlenné, akit most égen-földön keres.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
„Lesz még Fenyő Miklós sétány a Szent István parkban! De a mi két székünk már üres marad” – egyre többeknek tetszik Rónai Egon ötlete
Rónai Egont láthatóan megrázta Fenyő Miklós halála, akivel még közös terveik voltak. A riporter egyetlen mondata lavinát indított el, amire a rajongók egy még merészebb ötlettel tromfoltak rá.


„Lesz még Fenyő Miklós sétány a Szent István parkban!” – Rónai Egon, Prima Primissima díjas riporter és műsorvezető felvetése vasárnap lavinát indított: a rajongók sorra állnak az ötlet mellé, miután Fenyő Miklós tegnap hajnalban, január 31-én, 78 évesen elhunyt.

A felvetés személyes gyászból és közös munkákból táplálkozik, a riportert láthatóan megrázta a magyar rock and roll királyának halála. Rónai Egon vasárnap délutáni bejegyzésében arról írt, még nem tért magához.

„Úgy volt, hogy folytatjuk a beszélgetéseket. Hogy folytatja a könyvet, legalább négy, de lehet, hogy öt kötetben. Meg persze úgy volt, hogy lesz még új zene, koncert, hogy még van idő. Most írják az okosok, hogy “csak” rock and roll. Az minden popzene alapja, abból bújt elő a sok jó és a sok vacak, amit az elmúlt 70 évben hallgattunk! Úgy tudta, ismerte, értette, mint itthon senki más. Ezeket az alapokat díszítette remek (helyenként zseniálisan szellemes) szövegekkel, sodró lendülettel, rengeteg romantikával.” Bejegyzését azzal zárta:

„Lesz még Fenyő Miklós sétány a Szent István parkban! De a mi két székünk már üres marad.”

A személyes sorok közösségi visszhangra találtak, valóságos hozzászólásözön indult el a poszt alatt. „A legszebb megemlékezés lenne Mikiről, ha valóban létre jönne a Fenyő Miklós-sétány a Szent István parkban!” – írta egy hölgy. Mások még tovább is mentek: „A Szent István parkban a Fenyő Miklós sétányon egy padon ülő Fenyő Miklós szobor is megilletné őt így bárki mellé ülhetne. Remélem, hogy az is meglesz!”

A helyszínválasztás nem véletlen, Fenyő kötődése a környékhez közismert. A Hungária együttes legendás frontembere ízig-vérig angyalföldi volt, és több dalában is megénekelte a XIII. kerületet, így nem csoda, hogy Rónai Egon riporter ötlete nyomán éppen a Szent István parkban neveznének el róla sétányt - írta a Blikk.

Az utolsó nyilvános beszélgetést éppen Rónai Egon készítette vele még decemberben a budapesti Akvárium Klubban, ahol Fenyő Miklós telt ház előtt, a könyvbemutatóján még tele volt tervekkel: az életrajzán dolgozott, és fürdött a szeretetben. A decemberi tervek azonban Fenyő Miklós halálával örökre tervek maradtak, a kezdeményezés viszont most közösségi és intézményi döntések elé kerülhet.

Egy közterület elnevezéséhez önkormányzati kezdeményezés és jóváhagyás szükséges, a rajongók támogatása pedig erős jelzés lehet a döntéshozók felé. A kommentelők által felvetett szoborjavaslat külön eljárást, tervezést és finanszírozást igényelne. A közösségi emlékezet formálása mindenesetre megkezdődött. Egy esetleges sétány és szobor a rajongók gyászát közös térben alakíthatná emlékezéssé, Rónai Egon mondata pedig – „Lesz még Fenyő Miklós sétány…” – a közösségi akarat mottójává válhat.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÖZÖSSÉG
A Rovatból
Szívszorító posztban búcsúzott Egressy Mátyástól az egyik tanára: Együtt lehetett vele tanulni az életet
A megható sorokban a pedagógus felidézi a fiú humorát, segítőkészségét és azt is, milyen volt a kapcsolatuk. Elárulta azt is, mit mondott volna neki búcsúzóul a kitűnő érettségije után.


Megható posztban emlékezett meg a napok óta eltűntként keresett Egressy Mátyásról az irodalomtanára. Szerette volna leírni, ki volt „a mi, sokunk Matyija”, mert szerinte akik találkozhattak vele, mind mind kincseket őriznek belőle.

A bejegyzést Kosztolányi Dezső Halotti beszédének soraival kezdte:

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.”

A tanár mutatott egy fotót Mátyás utolsó, irodalomból beadott házi dolgozatáról, amit egy héttel korábban, határidő előtt hozott be, még mielőtt befejezték volna az anyagot. Hozzáteszi, innentől Kafka Átváltozása is örökre rá fogja emlékeztetni.

Bár a diák a hátsó padban ült, ami a tanár szerint látszólag passzív hely, Mátyás mégis mindig követte az órákat.

„Láttam, tudtam, éppen lelkisegélyszolgálatot tart (mikor nem azt tartott?!), de minden kérdésemre tudta a választ... gondolkodva, megértve. Szerettem a gondolkodását, hogy tudott felfedezni, elmélyülni minden kérdésben... legyen az biológia, kémia vagy történelem”

– fogalmazott a pedagógus, aki a fiú humorát is méltatta, mondván, szerényen és érdek nélkül viszonyult mindenhez, ezért sokat lehetett vele együtt nevetni.

A tanár a sors legdrámaibb fintorának nevezi, hogy Mátyás sosem volt egyedül.

„Mindig barátok, évfolyamtársak, testvérek, edzőtársak vették körül. Szerettem figyelni a kapcsolódásait, annyira látszott, hogy mindenkinek tud adni, mindenki hozzá fordul... tanulmányilag, emberileg...”

A bejegyzésből kiderül, hogy több személyes kapcsolatuk is volt: a fiú élsportolóként, a sok edzés mellett is eljárt színházba, a testvére pedig az ő lányának lett iskolatársa. Miután Mátyás megszerezte a jogosítványát, a pedagógus hozzá fordult tanácsért, hogy kinél kezdjen el felnőtt fejjel vezetni tanulni. Úgy gondolta, az a tanító, aki a fiúnál bevált, neki is jó lesz, és így is lett.

„Együtt lehetett vele tanulni... az életet. A kapcsolódást. Az odafigyelést. A szorgalmat. A becsületet. Elmondtam volna ezt a kitűnő érettségije után, zsebében az olasz egyetemi felvételivel... de már nem tudom”

– írta a pedagógus.

Búcsúzó posztját szintén Kosztolányi-idézetekkel és személyes üzenettel zárta:

„Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

„ Megtiszteltetés volt Veled! Csak remélni tudom, hogy tudod!”

A rendőrség továbbra is eltűnt személyként keresi a 18 éves Egressy Mátyást, aki január 17-én hajnalban távozott a belvárosi Ötkert szórakozóhelyről, de otthonába nem érkezett meg. A nyomozás közben felmerült egy dunai hajó kamerájának felvétele, amelyen az látszik, hogy vasárnap reggel egy ember a Lánchídról a vízbe esik. Szerdán már azt közölte a rendőrség, hogy a Dunán is kutatnak Mátyás után. Később pedig a család az MTK Park Teniszklubon keresztül kiadott közleményében azt közölte, „nagy valószínűséggel” a fiú lehetett az, aki a Dunába zuhant a Lánchídról, de a rendőrségi eljárás lezárultáig eltűntként tartják nyilván.

A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban, ahová a fiú járt, gyertyagyújtással emlékeztek, és fekete zászlót tűztek ki az épület homlokzatára. Az intézmény és sportklub, ahová Egressy Mátyás teniszezni járt, pszichológiai támogatást szervezett az érintetteknek.


Link másolása
KÖVESS MINKET: