„Minden beteget úgy ápolok, mintha a szüleim lennének” – átvezényelt nővér kéri, ne legyünk önzők
Az első hullám sem volt könnyű, de a mostani sokkal rosszabb – mondja egy név nélkül nyilatkozó ápoló, aki két járványkórházban is dolgozott. Most az eredeti munkahelyén van, mielőtt azonban az is covid-kórház lett, átvezényelték egy másikba, 60-70 kilométerre az otthonától.
Az ő esetében ez azt jelentette, hogy hajnal 4-kor kelt és este 11-re ért haza. Ezt a tartósan beteg kislánya mellett elviselhetetlennek érezte.
„Hazajöttem, nem engedett el, rám tekeredett, azt mondta, nem szeretem, azért megyek el. Azt érezte, hogy cserben hagyom. Sokszor üvöltött utánam és a lelkem kiszakadt mindig. Próbáltam elmagyarázni neki, muszáj menni, mert a nagyon beteg nénik, bácsik szeretnének egy pohár vizet és tiszta pelust. Nagyon nehezen, de kicsit elfogadta.”
Amíg tesztre várt, külön szobában aludt, és maszkban, fertőtlenítve járt a házban.
„Játszottunk is a szabadnapomon, de távolságtartóan. Ezt ő meg is értette. Azt mondta, hogy nem bánja, csak legyek itt vele, a közelében.”
Azt meséli, ebben a feszült légkörben sok volt a konfliktus otthon is. A szintén 12 órázó férjével is folyton veszekedtek, volt, hogy a válás is felmerült. Az sem segített, hogy átmenetileg a szüleihez költözött a teljes család, hogy legyen valaki a gyerekkel, amikor ők dolgoznak.
„A többszörösen súlyos beteg gyerek mellől nem helyezhettek volna át. Most már tudom a törvényt, és végre megértették a feletteseim is, másfél hónap után ennek vége. Ez a legnagyobb ajándék, hogy hazajöhettem. Élvezem, hogy újra a családdal vagyok, akkor is, ha most is sokat dolgozom, de nincs napi 3 óra utazás.”
14 óra beöltözve, maszkban
A kihelyezéskor semmilyen papírt sem kellett aláírnia, egy tájékoztatót kaptak, amin rajta volt, hogy a munkaadó marad a régi, és plusz pénz nem jár.
Eredetileg maximum 12 óra lehet egy műszak, de ott megesett, hogy 14 órát dolgoztak egyhuzamban. Ha a váltás idején új beteg jött, meghalt valaki, vagy épp romlott az állapota, és át kellett adni az intenzív osztálynak, esetleg késett a kollégák busza, akkor mindig maradni kellett.
Az első hullámban még 4-6 óránként kijöhettek a dolgozók az elkülönített részlegből, levehették a kezeslábast, maszkot és váltották egymást. Most ez nem mindig van így, a kórházak átrendezésétől is függ, mennyit mehetnek ki a fertőzött részlegből.
„Nálunk volt, hogy 14 órát bent töltöttünk egy ruhában, és abban az FFP3 maszkban, amiben lényegesen kevesebb levegőt lehet kapni."
Azt mondja, a kezes-lábas alá van, ahol eldobható ruhát adnak, máshol moshatót. Ők maguk viszik az aláöltözetet. Ehhez neki külön mosógépe van. A kórházból hazahozott szennyest elzárva tartja 3 napig, aztán gondosan fertőtleníti. Korábban le kellett fürdeniük is a beöltözések előtt, ma már csak 15 perc van a a védőruhát felkapni.
Gyakran kekszet vittek be, mert nem volt idő kimenni enni sem.
„Van hordozható telefon, hogyha orvossal, kolléganővel kell beszélni. A szükséges gyógyszert, eszközt általában csak betették az ajtón belülre, és mi bevittük a fertőzött részre" - mondja.
Előfordult, hogy beugróként az intenzív osztályra küldték, amikor ott nem volt elég intenzíves szakápoló. Ő is szakápoló, csak nem diplomás, hanem okj-s.
„Dolgoztam hasonló fekvőosztályon, de ez itt teljesen más volt. A monitorokat, a vérnyomásmérőt, az EKG -t és minden eszközt a beteg körül, mindent ismerni kell. Egy ápoló hét-nyolc beteget visz, és van olyan, hogy egy orvos van két részlegen, az intenzíven és a Covidon is, azt sem tudják szegények, merre menjenek.”
A segédápolók mérhetik a lázat, vérnyomást, pulzust, szaturációt (a véroxigén szintjét), de a vérvétel, a gyógyszerbeadás, az intravénázás már szakmai rész.
„Láttam én már korábban olyat, hogy a beteg fél háta csúnya sebes volt. Itt a tüdőgyulladás véres, szagos váladéka, felfekvéstől véres sebei nem lepnek meg. Nem egyszerű, de ez a dolgunk.”
Alapvetően szerette a vele együtt dolgozókat, nagyon kedvesen fogadták és tanították őket, a többséggel jó volt együttműködni, de akadtak furcsaságok.
„Az intenzíven volt olyan orvos, aki nem ment be a betegekhez, telefonon beszéltünk vele mindig. Persze volt olyan lelkes is, aki hat-hétszer fürdött egymás után a fertőtlenítőben, bármikor jött, ha hívtuk.
A kihelyezett orvosok általában jók, de azért volt már plasztikai sebész is a csapatban. Rezidensek is vannak, akik, ha megkérdezik, mit tegyen, vagy ha nem érti, nem tudja, azt mondja az ápolónak, csinálja, ahogy szokta.”
