Mi van, ha épp most kasztráljuk a férfiakat? - rendhagyó ellenvélemény a metoo-kampány kapcsán
Nem gondoltam volna, hogy egyszer védőbeszédet írok a férfiak mellett. Mi, nők általában nem hisszük, hogy rászorulnak. De a metoo-zás kellős közepén járunk, a héten vádat emeltek Harvey Weinstein ellen, miközben én esküszöm, kezdem megsajnálni az erősebbik nemet. Vélemény.
Van egy régi magyar film. Valamikor a 40-es évek elején készült, Halálos tavasz a címe. Karády Katalin és Jávor Pál a két főszereplő - az akkori ügyeletes „dögös-duó”, mindegy.
A sztori: egy férfi és egy nő egymásba szeret, udvarlás, titkos találkák egy kis óbudai lakásban (szigorúan semmi szex!), majd a nőről kiderül, hogy egy másik vasat is a tűzben tart. A férfi összeomlik, szakít, bánatában útra kel. A vonaton megismerkedik egy másik nővel, egymásban vigaszra lelnek, eljegyzés stb. Az esküvő előtt néhány nappal a férfit felkeresi a volt nagy szerelem, és bevallja, hogy megbánta bűneit, még mindig őt szereti. A férfinak választania kell: a nőt, akit még ő is szeret, vagy a nőt, aki mellette állt a legmagányosabb pillanataiban. Szerelem vagy becsület, ugye. És a férfi főbe lövi magát. Hogy ez most megoldás-e, mindegy.
A lényeg az, hogy akkoriban egy ILYEN dilemmáért egy férfi olyan lelkiismereti válságba került, hogy öngyilkos lett. És ez egy teljesen elfogadott filmtéma volt, sőt, óriási siker lett. Ma meg kiröhögnénk.
Csak azért meséltem ezt el, mert
mostanában egyre többször sajnálom meg a férfiakat.
Dübörög a metoo-kampány, és természetesen nincs jóérzésű ember, aki ne háborodna fel a szexragadozók aljasságain, és ne szánná a kiszolgáltatott áldozatokat. A szexuális bűncselekményekről nem is nyitok vitát, ott nincs helye könyörületnek.
Mégis úgy érzem, hogy a mai férfiakon egy olyan világ morális értékrendjét és igazodási pontjait kérjük számon, ami már rég letűnt, maximum Karády Katalin búgó hangja őrzi a celluloid-szalagon.
Amikor épp megjelenik egy aktuális – lássuk be, meglehetősen kioktató és kőkeményen odacsapó – nővédő cikk arról, hogy a férfiak, úgy általában, jobb, ha most már leállnak, és vége a beszólogatós, utána-füttyögetős világnak, én elgondolkozom azon, hogy vajon mit érezhet mostanában egy átlagos férfi.
Mert azt megmondjuk neki, hogy mit NE csináljon, de hogy mit HOGYAN kéne – na, azt nem.
Az ilyen cikkek – félreértés ne essék, én is írtam hasonlót – alatti kommentekből is azt veszem ki, hogy a férfiak többsége igazságtalanul támadva érzi magát, és teljesen el van bizonytalanodva. Mert nem adunk nekik igazodási pontokat. Talán azért, mert nincsenek is. Azt mondjuk: egy úriember magától is tudja, mit illik, mit nem. De bennem ott motoszkál a kisördög: tényleg? Biztos tudja?
Igen, a háború előtti, kiskezitcsókolomos időkben létezett egy kimondatlan morális kódex, amelyhez mindenki igazodni tudott. Belenevelték a gyerekekbe, egész kicsi koruktól. Ma viszont nem létezik ilyen. Ma egy férfi egyáltalán nem biztos, hogy tudja, hogy egy étterembe mindig a férfi megy be előre, hogy a nő bal oldalán illik közlekednie, hogy kesztyűs kézzel nem fogunk kezet egy nővel. Ezek a háború előtt magától értetődő szabályok voltak, most meg nem azok. És lehet, hogy ma egy átlagos férfi azt sem mindig tudja, hogy egy félresikerült bók, egy odafüttyentés, sőt, akár egy merészebb mozdulat még „pasisnak” számít, vagy már zaklatásnak. Honnan tudnák, amikor egyszer ennek számít, egyszer meg annak? Lássuk már be, hogy vannak nők, akiknek bőven belefér egy-két sikamlós viccecske, míg mások mélyen megalázónak érzik ugyanazt. Sőt: amit az egyik férfitól sértésnek veszünk, a másiktól bóknak, egyszerűen azért, mert az egyik tetszik, a másik meg nem. És amíg fiatal – vagy nem is annyira fiatal – lányok cici-kirakós szefikkel árasztják el milliószám a közösségi médiát, aztán durcásan közlik, hogy „bocsi, ez csak mutiba van, nem vagyok én k…va, mit képzelsz, hogy beszólsz?”, akkor azért összeráncolom a szemöldököm. Ez most komoly, lányok?
A társadalomban teljes káosz uralkodik a nő-férfi viszonylatokban, szinte minden téren szabad a vásár.
Igen, rendet kell tenni, de nemcsak a férfiakon kell elverni a port. Nekünk, nőknek is óriási a felelősségünk abban, hogy új szabályokat alakítsunk ki, de nem kivont karddal. Talán érdemes meghallgatni a másik felet is, és a tisztességet, az empátiát, a határok betartását úgy ÁLTALÁBAN elvárni egymástól és megadni egymásnak. Mert egy nő is lehet ám tisztességtelen. Egy nő is lehet ám ragadozó. Egy nő is visszaélhet a hatalmával. A zéró tolerancia ránk is vonatkozik. Vagy nem?
A szexuális zaklatás hatalmi kérdés. Igen, hatalma sok esetbe inkább a férfinak van, hiszen fizikailag ő az erősebb. Igen, talán túl maszkulin a világunk. Igen, ez ellen tenni kell. De emlékszem, egyszer elbeszélgettem egy kedves férfibarátommal, aki mondott egy elgondolkodtatót: „Ti nők nem is tudjátok, mekkora a hatalmatok. Képesek vagytok a világ legnagyobb csodájára: létrehozni egy másik emberi lényt. Nektek semmit sem kell bizonyítanotok. Nekünk, pasiknak viszont állandóan tepernünk kell. Ha az élet minden területén elfoglaljátok előlünk a terepet, mi marad nekünk? Mivel nyűgözünk le utána benneteket?”
Ha a fenti gondolatnak nem is minden pontjával értek egyet, azért egy tanulságot levontam belőle:
emancipálódjunk, igen, de azért ne kasztráljuk teljesen a férfiakat. Maradjon egy kis mozgásterük.
Mert egyszer csak ott állunk majd, öntudatos nőként, és riadtan pislogunk, hogy nincs egy erős váll, amelyre ráhajthatnánk a fejünket gyenge pillanatainkban. Ezt meg azért mégse akarjuk. Ugye?
Fotó forrása: Pixabay
