Még a halálfélelmemről is megfeledkeztem, miközben a Boráros tér szépségeit néztem
Utálom a Boráros teret. Nem vagyok egy ijedős csaj, de szó szerint félek, ha egyedül kell átmennem a villamostól a hévig, pláne sötétedés után. Jó pár rémtörténetet hallani, és a hírek is rendszeresen beszámolnak ott történt atrocitásokról. Legutóbb például gyerekeket raboltak ki fényes nappal az ottani gördeszkapályán.
A cím ezzel szemben nem elírás. A szemét és gyanús figurák fölött elnézve a Boráros térnek igenis vannak szépségei. Lampert Benedekkel ezúttal a Boráros tér mocskában keresgéltünk kincseket.
A Boráros tér közepén áll Varga Imre Kossuth-díjas szobrászművészt 1983-ban felállított Borárus-szoborkompozíciója. Jól látszik a hídról, és tulajdonképpen uralja a hídfeljáró déli oldalának kerengőjét is. A kőhordók homloklapját egykor bronzdíszek ékesítették. Sajnos nem igazán csodálkoztunk azon, hogy ezeknek az évek során lába kélt.
A borárus szobor miatt joggal feltételezhetnénk, hogy a tér egykor borpiacnak adott otthont. Ez azonban csak urbán legenda, amiért a jó humorú szobrászművész a felelős.
A tér valójában Boráros Jánosról (1756-1834), Pest egykori főbírójáról és ügyvezető helyettes polgármesteréről, a Városliget megteremtőjéről kapta a nevét. A Ráday utca és a tér találkozásánál álló Boráros tér 4. számú ház térre néző homlokzatán impozáns emléktábla őrzi az ő emlékét is.
Kiskoromban autóval sokszor hajtottunk át a Petőfi hídon, én pedig már egész korán kiszúrtam a különös “kecskefejű tálat”, amit gyerekként sehogy sem értettem. Ezt most a hídon áll vagy lebeg? Miért van ennyire kitekeredve a feje? A teste tényleg egy mélytányér? És mielőtt jól szemügyre vehettem volna, rendszerint már el is suhantunk mellette.
Ma már tudom, hogy a “kecskefejű tál” igazából a nagyszentmiklósi aranykincs legismertebb darabjának, a bikafejes ivócsanaknak sokszorosára nagyított, hegesztett rézből és krómacélból készített mása.
Az ivócsanak különben szintén Boráros Jánosnak állít emléket. Az egykori avar fejedelmi kincstár részét képező, 23 aranyedényből álló nagyszentmiklósi aranykincset ugyanis egy szerb szőlősgazda a saját udvarán találta meg 1799-ben, miközben épp árkot ásott. A gazda felesége a kincseket eladogatta, illetve beolvasztatta. A túlélő darabok különböző kereskedőkön át Pestre jutottak, ahol Boráros János gyűjtötte össze, és küldte tovább őket a bécsi Császári és Királyi Régiségtárba.
