Mariann úgy döntött, hogy egy kicsit megváltoztatja a világot
Tulajdonképpen nem is iszom, sem bort, se mást. Perlaki Mariannt sem ismerem igazán. Anno, 12 évvel ezelőtt együtt indultunk egy tévés énekversenyen, ahonnan sajnos túl hamar kiesett, nem mintha erre bármi különösebb ismert oka lehetett volna a sorsnak, hiszen a hangja gyönyörű volt. Úgy énekelt, mintha egy fuvola szólna. Sohasem hallottam még olyat azelőtt.
Talán Angliában volt rá szükség, ezért alakultak így a dolgok. Kiment, dolgozik, azóta sem beszéltünk, és annak idején is csak keveset tudtunk, mert mindig más csoportba kerültünk a verseny során. Mindig nagyon aranyos volt, ám ennél nem tudtam többet róla.
Perlaki Mariannal tehát nem igazán volt alkalmam megismerkedni. Egy 12 évvel ezelőtti sorstárs volt, valaki, valahonnan, fuvolahanggal.
Persze, annyit azért jelentett ez az egész, hogy udvariasan bejelöljük és bekövessük egymást mindenféle online felületen, melyek egyikén néhány hete cuki, színes borospoharak mellett mulatott egy fotón. Élénk színű, pink és narancssárga poharak, egészen feldobták az ködös albioni estét a pirosas téglafalak előtt. Menő volt, na.
Annyira menő volt, hogy oda is kommenteltem, milyen menő ez már. Mennyire bírnám, ha lennének itthon is ilyen poharak, nem csak az a sok béna átlátszó üveg, hanem ezek a gyönyörű színesek is!
Ezzel indult a történet, ami miatt Perlaki Mariannról írni kell. Ami miatt nem lehet elmenni mellette mostantól. Mert Mariann elolvasta a kommentet, és aztán úgy döntött, hogy egy kicsit megváltoztatja a világot.
Eltelt egy hét, és Mariann felkeresett. Olyat tett, amit eddig sosem, hiszen nem volt rá oka. Rámírt a chaten. Kért valamit? Szívességet? Ahogy általában az emberek, aki ennyi év után megjelennek? Igen. Kért valamit.
"Nem tudsz zenekart? Bulit? Hazajövök, tudsz valami vokálos melót? Hajós munkát?"
Nem ezeket kérdezte.
Elkérte a postacímemet. Ennyit akart mindössze.
Igen, én kommenteltem a poharakról, majd éltem tovább az életem, ám ő elment a boltba, és vett nekem poharakat. Olyan színes narancsos és pink poharakat. Egy 12 évvel ezelőtti valakinek, akivel azóta sem beszélt. Csak hogy boldog legyen az a másik.
Ennyi van ebben a történetben, nincs izgalom, nincs csattanó. Nem is hiányzik.
Én pedig mától mindent ezekből fogok inni, hogy mindennap eszembe jusson a történetünk. Hogy eszembe jusson a borospohárból ivott kávé és tea mellett az, hogy van még remény, hogy sok jó ember van és hogy a kis tettekkel is lehet nagy ember bárki. Akármikor. Nem sztár, nem énekes, hanem igazán fontos, hasznos ember.
És nem is kellett hozzá a fuvolahang.
