„Magamat látom tíz év múlva itt…” – új magyar film, az Együtt kezdtük forgatásán jártunk

Tíz év nagy idő, különösen a 21. században, amikor a változások már-már követhetetlenek. És különösen olyan fiatalok életében, akik az érettségi után kirajzanak a világba, útjukat keresik, és amikor tíz év után találkoznak, kevesen mondhatják el magukról, hogy minden úgy alakult, ahogy elképzelték.

Kerékgyártó Yvonne Együtt kezdtük című nagyjátékfilmjének utolsó budapesti forgatási napján jártunk egy budai, kissé retró hangulatú szórakozóhelyen. Ha esetleg elfelejtettem volna, hogy még mindig járványhelyzet van, a stáb gyorsan eszembe juttatta: hiába 3 oltás, hiába védettségi igazolvány, nem úsztam meg a gyorstesztet. Mint Pék Csaba producer elárulta, éppen az aznapi forgatást kellett némileg átprogramozni az egyik szereplő megbetegedése miatt és nem ez volt az első eset.

Szerencsére „negatívnak” bizonyultam, így semmi akadálya nem volt, hogy a rendezővel és az egyik kulcsszereplővel, Mucsi Zoltánnal beszélgessek.

– A film középpontjában egy esküvő áll, amely egyfajta érettségi találkozóvá alakul át. A sors egybeesése, hogy éppen én is egy ilyen összejövetelre készülök, és tudom, hogy ezeken a nagy örömök mellett rendszerint traumák és konfliktusok is felszínre kerülnek. Hogyan született ez a történet?

– A forgatókönyvet Szentgyörgyi Bálint és Boros O. István írták. Én 2020-ban találkoztam vele, amikor a Nemzeti Filmintézet már elfogadta és a producerek, Romwalter Judit és Pék Csaba rendezőt kerestek hozzá. Tehát a történet, a főbb karakterek már megvoltak, koncentrálhattam a helyszínekre, a színészek kiválasztására. Nagyon fontosnak tartom a helyszínekre írni a jeleneteket, mert attól lesz egy film élő. Ezt a munkát Maruszki Balázs társforgatókönyvíró végezte el velem, a próbák során pedig lehetőséget adtam a színészeknek, hogy a dialógusokat változtassák saját karakterük szerint - mondja Yvonne.

– A színészeket szerepre válogatták?

– A történetnek 9 főszereplője van és számos mellékszereplője. A történet különlegessége, hogy ellentétben a legtöbb filmmel, ahol 2-3 főszereplő jelenik meg, itt kilenc hasonló súlyú drámát kell bemutatni. A casting során Mandel Helga casting direktor és Olasz Renátó színész-rendező segített nekem asszisztensként, hogy olyan kis feladatokat találjuk, amik a karakterekre fókuszálnak. Így találtunk meg egy olyan színészgárdát, akik néhány kivételtől eltekintve számomra teljesen újak voltak, de a tavaszi-nyári próbák során meg tudtunk alkotni egy hiteles „osztályközösséget”. Ekkor következtek azok a tapasztaltabb színészek, akik a főszereplők szüleit, tanárait alakítják.

Fantasztikus volt együtt dolgozni Kerekes Évával, úgyszintén Mucsi Zoltánnal, akit ezerarcú színésznek tartok. Számomra nagy inspiráció volt az ő munkásságából Szabó István Édes Emma, drága Böbe című filmjében nyújtott alakítása, ahol szintén tanárt játszik. Egy olyan figurát, akiben egyszerre van jelen tragikum és komikum. Ezt próbáltuk kicsit itt is megfogni, mert filmünk olyan dráma, amely nem nélkülözi a komikus és a romantikus elemeket sem. A kilenc szál közül hol az egyik, hol a másik dominál. Zoltánnal épp ma volt az utolsó forgatási napunk. Az elejétől kezdve nagyon sok energiát kaptunk tőle mindannyian, egyedül álló közösséget tudtunk vele alkotni, nagyon hálás vagyok neki ezért.

– Régóta érzem úgy, hogy a műfaji skatulyáknak nincs értelme, hiszen az életünk egyszer „drámai”, máskor vidám…

– Pontosan! Ha felidézzük kedvenc filmjeinket, azokról is nehéz elmondani, hogy azért szeretjük-e mert humorosak, vagy azért, mert egy olyan drámai élményt fogalmaz meg, amivel tudunk azonosulni. Azt a gondolom, hogy ez a film nagyon izgalmas kísérlet, mert tudunk műfajokat keverni egy nem kiszámítható történetben. A forgatókönyv nagy szabadságot ad a színészi játéknak. Nagyon sok múlik a színészeken, ahogy hangsúlyoznak egy mondatot, ahogy megélnek egy drámát, úgy árnyalatnyi különbségekkel tudjuk alakítani a drámát. Ezért is fontos volt, hogy a forgatást komoly próbafolyamat előzze meg és hogy kezdettől fogva tudtam: számíthatok a színészeimre.

– A Balaton-felvidéken, Badacsonyban forgattak, hamarosan mennek Londonba.

– A tervek szerint Londonban lesz az utolsó forgatási napunk, de hogy ez mikor lesz, nagyban függ a járványhelyzettől. Két főszereplőnk élettörténete is kapcsolódik ehhez a városhoz. Nem szívesen hagynám ki a filmből ezt a helyszínt. Arra számítok, hogy a film vizuálisan is jó élmény lesz Budapesttel, Balatonnal, és London is be tud kerülni.

– A 2000 körül született nemzedéknek már természetes, hogy életük több helyen zajlik, egyre ritkább az olyan egyenes, egy életen át tartó pálya, ami még az én korosztályomban dívott. Ez számukra új életérzéssel, új mentalitással is jár.

– Ez teljes mértékben jelen van a filmben, mert a szereplők a világ, illetve saját változásaikra próbálnak reagálni. Vagy pedig azzal küzdenek, hogy változik a világ, és a gimnáziumi évek álmai nem biztos, hogy úgy fognak beteljesülni, ahogyan azt elképzelték. Ez nemcsak az Y generáció konfliktusa, hanem akár az Önök korosztályáé is. A rendszerváltozás óta annyira gyorsan változik minden körülöttünk, és ahogy jönnek azok a kihívások, amelyekkel ez az egyre globálisabb társadalom szembesít minket, rájövünk, hogy a változással együtt kell élnünk. Vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy megpróbáljuk magunk alakítani az életünket.

Az a célunk, hogy ne csak a harmincas korosztályhoz szóljon. Van benne egy kis nosztalgiaérzés, ahogy bemutatjuk, hogy milyen volt ez a közösség és most milyen, amikor tíz év után újra találkoznak, egy csomó álarccal, gátlással. Ez egy univerzális alaphelyzet, amely mindenkit megérinthet. A filmtörténetben már korábban is feldolgozták ezt, de most talán egy új szemszögből tudjuk ezt bemutatni.

– Én saját szakmámban is folyamatosan tapasztalom a változásokat, de sok mindent nagyon inspirálónak tartok, például az internetet, az online adta lehetőségeket.

– Ha nem gátként, hanem kihívásként tekintünk a körülöttünk lévő változásokra, lehet, hogy azok egy idő után új ablakokat, új utakat fognak jelenteni, és akkor örömmel és életkedvvel lehet őket átvészelni. A legnagyobb kihívás, hogy megtartsuk azt az energiát, azt a gyermeki, kamaszos figyelmet, ami induláskor bennünk volt. A filmben fiatalokat látunk elindulni az életbe, majd látjuk őket 10 év után, ahogy szép lassan kinyílnak, újrakezdődik a közösségben való feloldódás. Kell, hogy legyenek körülöttünk emberek, akikkel túléljük a globális világ elkerülhetetlen kihívásait.

– Soha nem hittem a „generációs szakadékban”, az értelmes, gondolkodó emberek kortól függetlenül mindig is megértették egymást. Most úgy érzem, hogy a globalizáció, az információ-áradat még közelebb is hozhatja egymáshoz a különböző nemzedékeket.

– Én is bízom ebben. A mi stábunk is nagyon vegyes korosztályú, a legfiatalabbaktól a filmes szakma „nagy öregjeiig”, ilyen például a nagyszerű hangmérnök Kőporosi János. Az energia az, ami minket közösséggé kovácsolt. Számomra rendezőként az volt a legizgalmasabb feladat, hogy ugyanazokkal a színészekkel hogyan tudjuk megteremteni kamasz, majd késő húszas énjüket. Nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy ők ebben a játéklehetőséget láttak, egy olyan jutalmat, amit ritkán kap meg egy színész. És ugyanez volt az idősebb színészeknél is. Ezek arra mutatnak rá, hogy nemcsak az életkor határozza meg, hogy mennyire érezzük jól magunkat a bőrünkben.

– Azért ahhoz kell némi élettapasztalat, hogy az ember rájöjjön: nem a megfelelés a legfontosabb, hanem az, hogy önmaga legyen.

– Ez így van. Mindegyik főszereplő történetében jelen van a szerepjátszás, a megfelelési vágy. Mindenki úgy érkezik erre a találkozóra, hogy megpróbál mutatni magáról egy képet, amiről tudjuk, hogy nem valóságos. Szép lassan oldódnak fel a felszínes viselkedések, a látszatéletek, amelyekkel el akarják fedni saját állapotukat. Amikor rájönnek arra, hogy lehet őszintén is létezni, akkor változik meg viselkedésük, és kerülnek helyre bizonyos történetszálak.

Még bepillanthattam Mucsi Zoltán ama bizonyos utolsó jelenetébe, amikor cipőjét hasonló inzultus éri, mint annak idején a Kontrollban. A színész Jani bácsit, a tornatanárt személyesíti meg.

– Úgy tudnám jellemezni őt, hogy szereti a gyerekeket, szeret mindenkit, de az a típus, akinél ez a szeretet addig tart, amíg mindenki elfogadja, hogy mindenben neki van igaza. Aki ezt nem fogadja el, azzal nemigen tud összebarátkozni. Tehát egy meglehetősen önfejű ember. A találkozó érettségi után tíz évvel zajlik éppen az én lányom esküvőjén, az említett malőrt pedig a vőlegény követi el, aki számomra nem túl szimpatikus – meséli Mucsi Zoltán.

Az eseményen azok az osztálytársak vannak jelen, akik szimpatikusak voltak az érettségi idején, de aztán kiderül, hogy nem az a legkellemesebb ember, akit Jani bácsi annak gondolt. Így aztán érezhető a filmben, hogy a vőlegényt nehezen tudja elfogadni.

– Sokszor hallok ellentétes véleményeket arról, hogy mi korosztályunknak vagy az új nemzedékeknek könnyebb-e fiatalnak lenni. Önnek mi erről a véleménye?

– Ezeknek a gyerekeknek még nagyon jó, éppen azért mert fiatalok, előttük az élet, és még sok jó dolog fog velük történni. Nem tudom, hogy nekünk volt-e könnyebb, vagy a maiaknak. Más volt. De hát minden korosztály más életet él, más élethelyzetben születik. Az én generációmnak, az 1945 után születetteknek abban a szerencsés helyzetben volt része, hogy nem kellett háborút átélniük és ennek lehet örülni. A maiaknak itt van ez a szörnyű Covid-járvány...

– Több színészgeneráció találkozik a filmben. Milyen volt az egyelőre még titokban tartott nevű szereplőkkel dolgozni?

– Nagyon jó fiatalok között lenni. Lehet, hogy a külsőmön nem látszik, de egy kicsit fiatalítottak is rajtam.

– Milyen fogadtatást vár a filmtől?

– Természetesen azt reméljük, hogy minél több emberre fog hatni. De ha ezt előre tudnám, minden film előtt elhívnának és elmondanám, mint egy próféta. Ha úgy sikerül, ahogyan elképzeltük, akkor szeretni fogják azok, akik a közelmúltban érettségiztek, de talán az idősebbekben felidéznek régi emlékeket. Így az utolsó forgatási napon mindenképpen kedves, szerethető filmnek érzem.

– Mucsi Zoltánnal beszélgetve számomra kikerülhetetlen Jancsó Miklós, aki a napokban lenne 100 éves.

– Életemnek nagyon fontos találkozása volt. Kegyes volt hozzám a sors, hogy utolsó filmjeiben mindig szerepet kaptam. Nemcsak jó munkatársi viszony, hanem barátság alakult ki közöttünk. Jancsó Miklós minden szempontból nagyszerű ember volt. Munkásságát nem kell méltatnom, meghatározó alakja nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmművészetnek. Rendkívül intelligens, okos, a szó legnemesebb értelmében demokrata, nagyvonalú, igazi úriember volt. Hiányzik – mondja végezetül „Kapa”.