"Beköltözött egy hajléktalan a házunkba" - problémák a Bulinegyedből, melyeket meg kellene oldani
A hajléktalankérdés rendkívül összetett. Nem csak Budapesten, más nagyvárosokban is. Ugyanakkor a téma az utcán hever. Sőt nem csak hever, hanem ott él, ennek minden látható jelével és következményével.
A Bulinegyedben bőven találunk példát arra, hogy a legjobb szándékkal indított akciók is komoly feszültségeket kelthetnek. A Heti Betevő Egyesület 2013. decemberében indult: a Bulinegyedben dolgozó szakácsok a vendéglátóhelyeken kihelyezett perselyekben gyűjtöttek pénzt a hajléktalanok élelmezésére. Az első alkalommal 50 adag ételt főztek a Kisüzem szakácsai, amit a Klauzál téren osztottak szét a rászorulóknak. Azóta minden vasárnap osztanak ételt.
Mindez lakószemmel korántsem ekkora öröm. Állandó panasz, hogy a Heti Betevő odaszoktatta a hajléktalanokat a Klauzál térre, és azok megszállták a környéket. Nyáron rendszeresen lehetett találkozni a hajléktalanok nyomaival, de az ott lakók az utcán vizelő, székelő hajléktalanokba is gyakran belefutottak. Mindezt úgy, hogy a Klauzál téren ingyenes a nyilvános WC. Csak sokszor az odáig vezető 50 métert nem sikerül megtenni. A bokrok közelebb vannak. Tegyük hozzá, hogy a Klauzál tér a Bulinegyed egyetlen játszótere.
Akik a Bulinegyedben élnek, pontosan tudják, hogy a hajléktalanok legalább akkora gondot jelentenek, mint a bulituristák. Amikor kialakult erről egy kisebb vita a Facebookon – néhányan azon az állásponton voltak, hogy humánus okokból legyünk elnézőbbek a hajléktalanokkal – pillanatok alatt elszabadultak az indulatok, és ez végül az alábbi axiómában csúcsosodott ki, amivel nehéz lenne vitatkozni:
"Mindenkit utálunk, aki az utcán szarik!"
Az se volt öröm, amikor egy hajléktalan beköltözött a házunkba. Egyszer behúzódott a lépcsőházba – egész nap szakadt az eső – és nem volt szívem kizavarni az ítéletidőbe. Hiba volt. Csak annyit kértem tőle, hogy amikor elmegy, ne hagyjon nyomot maga után. Amire persze szart. A szó legszorosabb értelmében.
Hogy igazán szép legyen a sztori, ezek után valamiért beleette magát az agyába, hogy ő a házunkban lakik. Volt olyan nap, hogy ötször raktuk ki, vághattuk ki a vackát, számolhattuk fel az élelmiszer raktárát, moshattuk fel a nyomait. Akárhányszor kitessékeltük, visszajött. Végül a rendőrök vitték el. Amikor a humánum és a kétnaponta végigfosott lépcsőház problémája került mérlegre, az utóbbi jóval többet nyomott a latban.
Egyfelől igaz, hogy nem lehet egy lakóközösségre terhelni egy hajléktalan elszállásolásának megoldását.
Másfelől minden ház el tud tartani egy hajléktalant – el tudja látni, pénzzel, ruhával, élelemmel – és messze nincs annyi hajléktalan a kerületben, mint amennyi ház van. Talán érdemes lenne elindulni ebbe az irányba.
A hajléktalanok többségével lehet, és érdemes beszélni. Nem akarom osztani az észt – sem az utcán élőknek, sem a velük foglalkozó szociális munkásoknak –, mert aki már látott közelről hajléktalant, az pontosan tudja, hogy vannak jobb és rosszabb időszakaik. De mi például meg tudtuk beszélni, hogy tartsanak rendet maguk körül az utcán, ami többé-kevésbé működik, sőt arra is rá lehet venni őket, hogy takarítsák a járdát, ha már egész nap ott héderelnek. Mindez persze folyamatos kommunikációt igényel, de még olyan hajléktalan is van, akik beszerzett egy partvist, és az a brandje, hogy ő takarít. Hogy teljes legyen a kép: az igazsághoz tartozik, hogy rendszeresen ellopják a partvisát – azután vagy visszaszerzi, vagy beújít egy másikat.
Fotó: Szabados TamásMint a bevezetőben jeleztem, a hajléktalan-kérdést nem ebben a posztban fogjuk megoldani - de talán segít abban, hogy megértsük: a probléma sokkal sokrétűbb és árnyaltabb annál, mint ahogy akkor látjuk, amikor elmegyünk mellette.
