„Én már nem nevelhetem úgy a gyerekeimet, ahogyan engem neveltek” - interjú a Büfik és bukások írójával

Herczeg Zsolt 2016-ban indította el apanaplóját a WMN.hu-n, miután megszületett kisfia, Tomika. Humoros írásai hamar népszerűek lettek, 2018-ban pedig könyvben is megjelentek. Az apanaplót kislánya, Anna érkezése után is folytatta, november 25-én pedig Újabb büfik és bukások címmel érkezik a második könyv.

- A második könyvedben már a járvány is megjelenik. Hogyan éltétek meg ezt az elmúlt másfél évet két kicsi gyerekkel?

- A járvány a mi életünket is megváltoztatta. Ugyanazt szenvedtük el, mint a többi család. Én nagyon szerencsés vagyok, mert megmaradt a munkahelyem, nem betegedett meg a családom, és én sem. Home office-ba kényszerültem, ami rádiós újságíróként kifejezetten nagy kihívás lett volna, de szerencsére a munkahelyem kiválóan vizsgázott ebben, és nem is a nappaliban kellett dolgoznom, mint sok pályatársamnak. Leköltöztem az alagsorba, ahol még korábban kialakítottam magamnak egy irodát, így gyakorlatilag minden reggel ugyanúgy elindultam dolgozni, mint korábban, csak most oda mentem le. Az elmúlt másfél évet tehát ebben a pincében kialakított magánstúdióban töltöttem, ami minimálisra redukálta a szociális életemet magánemberként és újságíróként is. Mindezt felváltva tudtam élvezni és átkozni. A helyzetről pedig nyilván a gyerekek is értesültek, hiszen először látták az óvintézkedéseket, hogy maszkot kell viselnünk, aztán azt, hogy nem mehetünk be velük az óvodába, bölcsödébe. Többször voltak szünetek is, például amikor Tomika összes óvónője koronavírusos lett, ezért bezárták az óvodát, és otthon kellett lenni velük.

- Hogyan beszélgettetek erről a helyzetről a gyerekekkel?

- A gyerekeknek nagyon egyszerűen kell elmagyarázni ezeket a helyzeteket. Elmondtuk nekik, hogy járvány van. Elmagyaráztuk, hogy van egy nagyon picike dolog, amit úgy hívnak, hogy koronavírus, és ez megbetegíti az embereket. Ez egy nagyon veszélyes betegség, ami ellen nincs gyógyszer - akkor, ugye, még oltás sem volt -, ezért most nem szabad találkozni az emberekkel, kezet fogni, puszit adni, mert akkor elkapjuk és megbetegszünk.

- Az ő életük is teljesen megváltozott: nem járhattak közösségbe, volt egy olyan időszak, amikor még játszótérre sem.

- Traumatikus élmény egy kisgyereknek, amikor a játszótér szalagokkal van körbevéve. Amikor csak lehetett, elvittük őket kihalt parkokba, erdőbe, hogy szaladgálhassanak.

Egy felnőtt ember tud várni másfél évet arra, hogy ismét találkozzon a barátaival, vagy újra elmehessen egy koncertre, utazni, de egy kisgyerekkel nem lehet bepótolni azt, aminek 2-3-4-5 éves korában kellene megtörténnie.

- Egy 3 és egy 5 éves gyereket lekötni a nap 24 órájában, főleg otthon a négy fal között kemény feladat. Ti hogyan oldottátok ezt meg?

- Vettünk egy trambulint a lakásba, felfúrtunk egy hintát a nappali és a konyha közé, nyáron egy komplett uszodát rendeztünk be az erkélyen medencékkel, a társasház kertjében felállítottunk egy csúszdát, és rengeteg mozgásos feladatot találtunk ki nekik: építettünk akadálypályát a lakásban, amiben lehetett kúszni-mászni, ugrálni. De volt, hogy az egész nappalit játszóházzá alakítottuk át szőnyegekkel, párnákkal, ami aztán estére leomlott, másnap pedig újra felépült. Akkor volt igazán nehéz dolgunk, amikor Tomika kontaktszemély lett, ezért 10 napig nem léphetett ki a lakásból. Ő egy rendkívül aktív kisfiú, hatalmas mozgás- és kommunikációs igénye van, ezért ez mindenképp hatalmas kínszenvedés volt számára. De ezt is átvészeltük.

- Sok családot, kapcsolatot megerősített, hogy újra rengeteg időt töltöttek együtt, de voltak olyan esetek is szép számmal, ahol pont emiatt bomlott fel az egység.

- Nekünk erős a kapcsolatunk Zsuzsival, és korábban is sokat beszélgettünk, mert én egy ilyen elemzős, analizálós ember vagyok. Szóval sok beszélgetéssel, megértéssel és rengeteg türelemmel azt tudatosítottuk egymásban, hogy ez nem egy olyan helyzet, ami mindig így lesz. Éppen ezért kellett figyelmeztetni magunkat arra is, hogy ahhoz se szokjunk hozzá, ami jó és kényelmes ebben a szituációban. Sokat segít egy ilyen helyzetben az is, ha másokért tudunk tenni. Van az emberben egy megküzdési stratégia, vagyis ha fél valamitől, akkor a félelem elmúlik, amikor elkezd cselekedni.

Ennek köszönhetően elég aktívan éltük át ezt az időszakot. Nekem pedig, persze, sokat segített, hogy havonta egyszer írhattam is az érzéseimről. Bár nem mindig a járvány volt a téma, mert az élet közben ugyanúgy ment tovább.

- Még a korábbi cikkeidben írtál arról, hogy egy csendes apaforradalom zajlik. Azóta már eltelt néhány év és a járvány miatt többségében átalakult a családok élete is. Mit gondolsz, hol tart ez most?

- Szerintem vannak családok, ahol ez megtorpant és visszafordult. Vannak felmérések arról, hogy nagyon sok nő, aki a járvány előtt is jóformán teljesen egyedül birkózott meg a gyerekneveléssel, a háztartás gondjaival, most még több ilyen úgynevezett láthatatlan munkát végez. Viszont ott, ahol, ha gyakorlat még nem is, de igény már volt a férfiban és a nőben, hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabban vállalják a terheket a mindennapokban, a járvány nagy lökés volt.

Úgyhogy ez a csendes apaforradalom, ami egyébként Léder László pszichológus szóalkotása, szerintem továbbra is zajlik, és a járvány így vagy úgy, pozitív vagy negatív példákkal, de hevítette ezt a folyamatot.

- Egyébként én a körülöttem lévő fiatal, frissen szülővé vált pároknál azt látom, hogy mintha kiegyenlítettebb lenne a helyzet.

- A fiatal életkor kötelező velejárója a szocializáció elleni lázadás, hogy „én nem úgy fogom csinálni, ahogy a szüleim”. Kétségtelen tény, hogy a világ, főleg a technológia az utóbbi években nagyon gyors tempóban változik. Ebből adódóan a régi minták, tehát ahogyan a szüleink vagy a nagyszüleink csinálták, néha hasznavehetetlenek. Az a rossz hírem van, hogy a neveltetésünk jó részét kidobhatjuk a kukába. Nem azért, mert a régi minták rosszak, hanem mert egyszerűen nem érvényesek.

Persze sok dolog van, amit tudok hasznosítani, csak engem annak a kornak neveltek, nekem pedig ennek a kornak kell nevelnem a gyerekeimet. A kettő teljesen más. Tomika most 5 éves. Mark Zuckerberg nemrég jelentette be, hogy metaverzumot épít, tehát a gyerekeim az életük nagy részét vélhetően egy virtuális világban fogják élni. Én már 5 éves voltam, amikor megjelent az első személyi számítógép. A világunk elképesztően gyorsan változik.

- Van valami, amit már most máshogy csinálnál a gyerekneveléssel kapcsolatban?

- A gyerekeim konkrét nevelésével kapcsolatban nem. Inkább az én viszonyulásommal kapcsolatban változtatnék, például hogy min idegeskednék és min nem, mit vennék komolyan, mit kevésbé, és azt hiszem, a munkahelyi terhelésemet is hamarabb alakítanám át. Ezeket jó lenne máshogy csinálni, de persze képtelenség, hiszen az akkori nyakamon az akkori fejem volt. Az a tapasztalat, amit az elmúlt 5 évben magamra szedtem, akkor nem állt a rendelkezésemre. Ráadásul én elég későn lettem apa, és felnőttként már több mint két évtizedet töltöttem el úgy, hogy abszolút nem foglalkoztam a gyerekneveléssel.

- Arról már az első könyved kapcsán is beszéltünk, hogy a gyerekeidről nem osztasz meg fotót egyrészt a cikkeidben sem, másrészt pedig a privát közösségi oldalaidon sem, viszont rengeteg történetet elmesélsz róluk a nyilvánosságnak. Nekik beszéltél már arról, hogy írsz róluk?

- Persze, már az első könyv kapcsán is. Amikor az megjelent, Tomika 2 éves volt, a könyvbemutatóra is elvittük, sőt több rendezvényen is volt velem, ahová emiatt hívtak meg. Szóval tud róla, de nem érdekli. Azt szokta mondani, hogy apa mesét ír a családról.

Még nem fogta fel ezt az egészet annyira, és szerintem azért, mert valóban nem mutatok róluk fotót, videót, és a sajtónak sem engedem, hogy megszólítsák őket vagy képeket készítsenek róluk. Ez nagyon szigorú alapelvem, amit egyébként sokan nem akartak elhinni nekem, de két könyv és rengeteg cikk után is tartom magam hozzá.

De hát ez az érzés szülőként is jó ismerősöm, nem csak íróként.

Az Újabb büfik és bukások borítója