Élőzenét adott az idősotthon lakóinak a MÁV szimfonikusok vonósötöse
Az ember, ha idősebb, ha fiatalabb, több mint két hónapos bezártság után szabad levegőre vágyik, még akkor is, ha bizonytalan az időjárás. Ezért döntöttem úgy, hogy lemegyek az óbudai Harrer Pál utcai tornapályára, ahol gyakran edzünk a különböző erősítő, lazító eszközökön. Innen a piac felé igyekeztem, amikor a Fő tér melletti nyugdíjasház felől zenét hallottam. „A Rókatánc” – ugrott be néhány hang után Weiner Leó műve. Normál körülmények között sem tudok ellenállni az utcai zenélésnek, most pedig, miután valósággal éhezem az élő muzsikát, rögtön letértem eredeti útvonalamról. Amikor pedig megláttam a vonósötöst, és a ház kertjében, vagy az erkélyeken ülő idős embereket, alighanem hat lóval sem tudtak volna elvontatni onnan.
Különösen azután, hogy a következő darab Vivaldi Négy évszakából a Tél lassú tétele volt. Ez a darab számomra mindig egy megszépült elmúlást jelentett, most azonban életet, szabadságot, ahogyan e 300 éves dallamok megszólaltak a nemes hangszereken, tisztán, pontosan, de mégis könnyedén a ház fenséges gesztenyefája alatt. Közben az utcáról is egyre többen gyűltek köréjük, hogy átéljék ezt a régóta várt közösségi élményt.
Az ég kezdett beborulni, a zenészek is kissé aggodalmasan szemlélték a sötétedő felhőket, de úgy látszik, a viharfelelőst is megszólította Mozart Egy kis éji zenéje, amely vérpezsdítően hatott a jelenlévőkre. Végül egy érzelmes keringővel vettek búcsút a közönségtől.
Ekkor tudtam meg, hogy a kvintettet a MÁV Szimfonikusok tagjai alkotják, akik utolsó élő koncertjüket március 11-én tartották. Már néhányszor felléptek óvodákban, de ez volt az első alkalom, hogy felnőttek közönségnek játszhattak – igaz, csak az idősotthon kerítéséig mentek. A hallgatóságból néhányan maszkot viseltek, de a zene érintését már falak nélkül érzékelték.
Nekem március 7-én volt utoljára részem élő zenében, akkor az Óbudai Társaskörben volt egy fantasztikus Sztravinszkij-koncert. Persze a szokásosnál jobban mozgósítottam itthoni lemezgyűjteményemet, és megnéztem a „karantén-videókat”, de ez utóbbiak már kezdtek bosszantani: sosem kerülhetünk már a hangokkal testközelbe? Amikor néhány szót váltottam a zenészekkel, nem tudnám megmondani, kinek a torka szorult el jobban: az enyém-e vagy az övéké.
A vonósötös éppen csak összepakolt, amikor eleredt az eső. Mire megjártam a piacot, el is áztam. De megérte.