Stadler Ernőné - Budapest legjobb kesztyűse
Stadler Ernőné majd’ hatvan éve foglalkozik kesztyűkészítéssel. Damjanich utcai kis üzletében láttunk olyan gépet is, ami már kétszáz éve használatban van – ha olykor-olykor rendetlenkedik, ő maga bütyköli meg. A falon bekeretezett oklevelek sorjáznak, a pult mögött családi fotók az unokákról, dédunokákról. Hatalmas és (szó szerint) színes palettáját kínálja a minőségi kesztyűknek, lehet válogatni autóstól alkalmiig, diplomaosztóstól flitteres-csillogósig, fitneszestől puha, téli anyagkesztyűig. Lakatos Márk is nála vásárol, szerinte ő Budapest legjobb kesztyűse.
Látogatásunkkor épp egy német cég megrendelésére készített kesztyűket. Színészeknek lesz, mondta, mert itt sokkal olcsóbb, mintha ott csináltatnák. Nem bírtam megállni, végigsimítottam az egyiken és éreztem, milyen bársonyos a tapintása. Büszkén mosolygott: "hát ilyen az én kesztyűm! Bújjon csak bele!"
Gyakran érkeznek színházi megkeresések?
-A színházakból élek. Most már szinte az összesnek, Soprontól Pécsen át Budapestig, az Operettnek, az Operának én gyártom a kesztyűket. Nemrég a szegediek kértek békakesztyűt, úgy kellett megcsinálom, mintha tapadókorongok lennének rajta.
Magánmegrendelések is akadnak?
- Egyre kevesebb. Általában olyanok jönnek, akiknek extra kívánságuk van; autós kesztyűt például nagyon kevesen csinálnak úgy, mint én, úgyhogy aki meglátja, az nem tud ellenállni. Tudom, hogy a belvárosi üzletekben sokkal drágább, a sok külföldinek, akik ott megfordulnak, azoknak ez meg se kottyan. Az évek során egyre inkább lecsökkent a forgalom, egyszerű embereknek már alig adok el.
Milyen volt a szakma anno, amikor kitanulta és fiatalon elkezdett dolgozni?
- ’59-ben végeztem az ipari iskolában, azóta csinálom a kesztyűket. Negyven éve lettem a magam ura, akkor sikerült kinyitnom ezt a kis boltot. Amikor kislányként elkezdtem, ez egy rettenetesen összezárt szakma volt, nem akarták az Istennek se, hogy egy fiatal közéjük kerüljön. A keresztszüleimnél tanultam ki, nekik nem volt gyerekük, odavettek a belvárosi üzletükbe, a Kristóf térre. De a keresztpapa is olyan volt, hogy ha szabott, behúzta az ajtót, nehogy meglássam, hogy csinálja...
Előtte nem volt más a jövőképe? Nem szeretett volna másik szakmában dolgozni?
- Én úgy utáltam varrni, hogy azt el nem lehet mondani. Állatorvos vagy állattenyésztő akartam lenni, de vidékre kellett volna kollégiumba menni és mivel nagyon szerettem a szüleimet, erre nem voltam hajlandó. Amikor az apai dédnagymamám meghalt, a keresztanyám, édesapám testvére megkért, hogy menjek be a keresztpapához az üzletbe, segítsek neki. No, hát be is mentem én a belvárosi üzletbe, bakancsban, sídzsekiben. Borzasztó volt, a keresztpapa, amikor meglátott, majdnem elájult, mindjárt szaladt át velem a ruhaboltba, hogy mégis valami üzleti fazonom legyen. Tizennégy-tizenöt éves lehettem. A belvárosban nagyon ment a kesztyű, akkoriban meg pláne; sok híresség megfordult nálunk, tévébemondónők, színészek, énekesek...
Egy idő után olyan hírem lett a környéken, hogy a Kígyó utcai kesztyűs is átjött megnézni, ki az a kislány, aki ilyen szép kesztyűket csinál. Persze maradtam a keresztmamáéknál, de néhány év után elvették tőlük az üzletet. Pilisborosjenőn próbálkoztak újra, oda is kijártam hozzájuk. Nagyban árultak a vidéki rövidárusoknak, de az üzlet végül mégis befuccsolt. Akkor otthon maradtam egy ideig, aztán elmentem ahhoz a kesztyűshöz dolgozni, aki annak idején el akart csalni a Kígyó utcába. Három év után terhes lettem az első kislányommal, de pocakosan még varrtam ott – hiába, egy fizetésből akkor sem lehetett ugrálni. Később, amikor aztán nagyobbak lettek a lányaim, már bedolgoztam a szövetkezetbe is, azt lehetett odahaza is csinálni. Az egyik gyerek az ölemben volt, a másik a hátam mögött, én meg varrtam a kesztyűt. Nem volt egyszerű, de legalább pénzt is kerestem.
Meddig ment ez így? Míg a gyerekek óvodások nem lettek?
- Nem mentek, otthon maradtak velem. Talán hetedikes volt a nagylányom, amikor mestervizsgát tettem, elvégeztem a KIOSZ bőrös szakosztályán. A főnökasszony nagyon megszeretett – egyszer megkérdezte tőlem, mit szeretnék csinálni, miután levizsgáztam. Mondtam neki, hogy egy kis boltot nyitnék. Akkor ő megígérte nekem, ha tud valamit, mindenképpen szól. Így is lett, egyszer hívott telefonon, hogy egy egykori cipészüzlet kiadó lenne. A mester meghalt, az özvegye pedig bevett engem ide bérlőtársnak. A Damjanich utca akkor még egészen másképp nézett ki, alig ment egy-két troli, a lombos fák alatt nagy kalapos, csinos nők sétálgattak... Először nem is tetszett az üzlet, olyan koszos kis suszterluk volt, semmi kirakattal. Pénzzé tettem mindent, amit csak lehetett, otthon összeszedtem az összes csirkém-kacsám, amiket neveltem, mind eladtam a Lehel piacon, úgy tudtam csak kifizetni a nénit – negyven éve ötvenezer forint sok pénz volt, pláne két gyerek mellett. Végül megvettem az üzletet, de anyagra már végképp nem futotta. Emlékszem, nejlon volt a divat, meg a csipke, behoztam hát az összes fehérneműt, hálóinget, abból szabtam a kesztyűket. De mind hófehér volt, a kirakatba is csak ezt tudtam kitenni. Szerencsére az utcában volt egy koszorús-fátylas hölgy, és amikor jöttek fel hozzá a vidéki esküvőiruha-kölcsönzősök, megakadt a szemük az én fehér kesztyűimen, rendeltek is belőle. Aztán volt, hogy az ekrü jött divatba, csakhogy nem lehetett kapni anyagot; kigondoltam, hogy kamillateát főzök, jó erőset, abba mártottam bele az anyagot. Ha oroszteába, akkor kicsit drapposabb lett.
Ennyi nehézség után hogyhogy nem tántorodott el attól, hogy megmaradjon a kesztyűknél?
- Nekem sosem volt könnyű az életem, de amit akartam, azt mindig elértem. Az, hogy a magam ura lehettem, nagyon sokat jelentett. Egy idő után elkezdtek keresni a színházak, lerajzolták, mit szeretnének és én azt megcsináltam.
Mennyi időbe telik egy párt elkészíteni?
- Egy egyszerű, sima kesztyűnél mondjuk másfél óra a szabás, ugyanannyi a varrás, tehát három óra. A múlt héten kaptam a pécsi színháztól egy rendelést (Facebookon, hol másutt, az unokák elolvasták), hogy csütörtökre tölcséres anyagkesztyűk kellenek nekik a Kőszívű ember fiaira. Na, nekiállítottam a papát szabni, a lányom varrta kézzel a díszvarrást, én is szabtam-varrtam, és csütörtökre mind kész lett a sok kesztyű.
Sokáig kitartanak?
- Nagyon sokáig. Karácsony előtt bejött ide egy fiatalember; kiderült, hogy nálam vett kesztyűt még harminc éve, ipari iskolás korában. Az a kesztyű még mindig kesztyű, pedig hordta rendszeresen. Én csak kesztyűbőrrel dolgozom, ha más vacakot használnék, az hipp-hopp szétmenne.
Ahhoz, hogy ilyen tartós maradjon, ápolni is kell?
- Nem, nem lehet ápolni, csak tisztíttatni, ha elhozzák hozzám. Sokan bezsírozzák, de az hülyeség, semmit nem ér.
Nincs segítsége az üzletben? Nem is volt?
- A családom segíthetne, de nincs rá mód. Nyolc unokámból kettőt elküldtem a bőripari szakközépiskolába, gondoltam, ideveszem őket tanulónak, a szakma minden csínját-bínját megtanítom nekik. De tanulónak nem vehettem fel egyiküket sem, mert ez már nem szakma, amióta kivették a szaknévsorból. Csak az alkalmazottjaim lehettek volna, na de most képzelje el: se szabni nem tudnak, se varrni nem tudnak, az állam felé több mint ötvenezer forint járulékot kellene fizetnem havonta. Azt nem bírom. Egy évig volt itt az egyik kislány, de hatszázötvenezer forint adóssággal zártam azt az évet. A lányom (51) most három órát van itt velem, de eleinte semmi pénzért nem csinálta volna, ő csak segítgetett itt nekem, tett-vett, a kezem alá dolgozott. Tavaly, amikor tüdőembóliát kaptam, a lányom nagyon megijedt, de úgy, hogy mindent elvállalt, amit hoztak. Komoly mennyiségeket csinált, azóta úgy belejött, hogy most már rendszeresen segít nekem. Nem is hagynak már engem dolgozni, csak déltől hatig. A lányom sem fiatal már, ötvenegy éves, de úgy néz ki, hogy ő lesz az, aki majd továbbviszi a szakmát, és ez a tudat nekem nagyon megnyugtató.
Tudja-e, mennyien űzik ma még ezt a szakmát?
- Egyáltalán nem tudok róla, hogy csinálják-e még. A színházak kétségbe vannak esve, azt mondják, mi lesz, ha én már nem leszek? Mindenkit lehet pótolni, de ha egyszer nincs, aki pótolna... hát mit csináljak, ha ez nem szakma.
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor
