A pofánkba hazudnak a Netflix Bullshit című kvízműsorában, de éppen ettől fergetegesen szórakoztató
Mitől lesz egy kvízműsor ma, 2022-ben is népszerű? Joggal merülhet fel a kérdés. A kilencvenes évek ikonikus műfaja – eredeti formájában – egy letűnt korhoz tartozik, akárcsak a szappanoperák, Jerry Springer, a faxgép és a betárcsázós internet.
Na, nem mintha azóta ne készülnének jó kis kvízműsorok! Mégsem szögeznek olyan széles tömegeket esténként a képernyő elé, mint például a Legyen Ön is Milliomos!, amikor még egy ország izgult a játékosért reklámszünetben.
Az elmúlt évtized egyetlen felidézhető kvízmomentumát a Maradj Talpon! szolgáltatta, amikor egy játékos Tarzant tippelte magyar uralkodónak. Nem véletlen kaptuk fel rá a fejünket, hiszen mostanában az Észbontók jellegű műsorok ötvözik a kvízt a valóságshow-k kétbites csököttségével.
Ahogy azonban a tévéket kiszorítja az online streaming, egyre nagyobb kosárból válogathatunk az ehető és a „szuperszemét” produkciók közt. És találhatunk olyan kvízshow-t is, ami úgy szórakoztat, hogy nem kell az agyunkat takarékra tekerni közben.
Épp ilyen a Bullshit – The Game Show, ahol nem (csak) az nyer, aki tudja a helyes választ: nyerhet az is, aki a legügyesebben blöfföl, és képes elhitetni a többi játékossal, hogy képben van. A nyereményért tehát vagy a létező tudásunkat kell csillogtatni, vagy pedig kamukázni kell, gátlástalanul.
A koncepció egyszerű: akinek senki sem hisz, és még el sem találta a választ, az megy a kukába. A helyes válasz ezzel szemben újabb kört és újabb összeget ér – de a helytelen is, ha háromból legalább egy fővel sikerül beetetned, hogy igenis tudod, miről beszélsz.
Játsszunk csak el a gondolattal egy pillanatra! A legtöbbünk arra sem lenne képes, hogy nagyközönség előtt megnyikkanjon, nem hogy oldottan viccelődjön, sztorizgasson, ráadásul hülyíteni próbálja a csapattársait. Főleg, ha közben a tudását kérik számon, aminek könnyen beégés lehet a vége.
Bár nem tudni, mennyit vágtak a jelenetekből, sokszor olyan könnyed, szellemes és mulattató az adok-kapok, hogy egy forgatókönyvíró sem találhatott volna ki különbet (és azért kétlem, hogy itt erről lenne szó). Ugyanakkor érezhető az empátia, mert ha épp kamugépnek is nyilvánítják egymást, gyakran szívből örülnek a másik sikerének. Mindezt pedig a kanadai komikus és tévés személyiség, Howie Mandel tartja kézben kvízmesterként, aki a saját rutinjával és humorával pakol rá az egyébként is parádés hangulatra.
A Netflix azért hű maradt önmagához. Itt is hangsúlyt fektettek rá, hogy a lehető legszélesebb társadalmi palettáról válogassák a játékosokat. Akad köztünk indiai programozó, fekete szépségkirálynő, szektában felnőtt, ma már transzvesztita-show-t vezető meleg fiú, Las Vegas-i marihuánatermesztő, és még sorolhatnánk.
Igaz, többször elhangzik, hogy a játékosok akár a saját hátterüket illetően is füllenthetnek. A lényeg, hogy jófejek, és bármelyikükkel szívesen beszélgetnék egy kávé vagy sör mellett. Éppen ezért itt a vörös farokként mindenbe beleszőtt elfogadás-mantra sem tűnik olyan tolakodónak.
Fontos még megjegyezni, hogy a kérdések nem az alapműveltséget kérik számon. Ehelyett a “trivia” kategóriába tartoznak, amit leginkább jelentéktelen apróságként fordíthatunk.
Egyik kérdésre sem adja magát a válasz, hogy a Pitagorasz-tétel, mert azt vettük általánosban. A tippelgetés szinte az egyetlen esély, ha valaki nem nézett meg egy témába vágó dokumentumfilmet, vagy nem dolgozott geológusként Minnesotában – egyszóval nem tudja tök véletlenül a választ, mint annak idején a Gettómilliomos főhőse. Innentől kezdve pedig elég valószínű, hogy becsúszik egy-két kamu.
De vajon tényleg olyan hamar utol lehet érni a hazug embert, mint azt a mondás tartja? Ha hihetünk a játékban látottaknak, egyáltalán nem. Van, akinél az izgalom a hazugság jele, míg másnál csupán a feszültségé. Van, aki hosszan köntörfalazik, vagy épp rávágja a választ, oldalra néz, vagy egyik lábáról a másikra áll – de annyi biztos, hogy ilyen jelek alapján távolról sem mindig lehet fülön csípni valakit.
