Visszatért Kevin Bacon a pokolból, és démonokat irt egy tűrhető horror-vígjátékban – Az óvadékügynök kritika
Az óvadékügynök a semmiből érkezett, egyszer-egyszer nagyot szól, és bár hagy maga mögött elég sok kérdést és ürességet, azért egyáltalán nem rossz. Elég lett volna hat rész és jobb forgatókönyv.
Ez Grainger David alkotó/író első sorozata és pár rövidfilmen kívül az első igazi nagyobb projektje. Ebből kiindulva egyáltalán nem számítottam arra, hogy az amúgy elég semmitmondó című Az óvadékügynök jó lesz. A dél-kaliforniai filmes összerakott egy jó kis véres „horror-vígjáték” sorozatot nekünk.
Azért a vígjátékot macskaköröm közé lehet tenni, mert leginkább a helyzetkomikumok okoznak humoros pillanatokat, mint tényleges vicces jelenetek.
Úgy kell elképzelni, mint egy korai Sam Raimi-művet, a Gonosz halottat használták kiindulópontnak. Elég rosszindulatú és brutális, ám a kegyetlenséget helyzetkomikummal próbálja ellensúlyozni. Amikor azt mondom véres, brutális és rosszindulatú, akkor azt tényleg komolyan gondolom. Ez egy 18+-os sorozat, még egy gyermeket sem kímél a démon, megszállja, hogy aztán felrobbantsa őt egy rituális áldozat keretében.
Miért jó Az óvadékügynök? Könnyed és szórakoztató a komoly téma ellenére. Még a meglepően rajzfilmes brutalitás mellett is élvezetes tud maradni. Olyan, mint egy extrém véres Odaát, vagy egy véresen komolyan vett Reaper – Démonirtók. A kezdés nagyon hangulatos, ügyes a felvezetés, bár van vele problémám – erről majd később. Főszereplőnk Hub (Kevin Bacon) egy óvadékügynök, aki szinte fejvadászként keresi azokat a bűnözőket/gyanúsítottakat, akik az óvadékfizetés után leléptek a tárgyalás előtt.
Majd a semmiből, az első percekben lelövik és elvágják a torkát. Ekkor jön az első csavar: egyszer csak visszatér a halálból, az elvágott torka pedig szépen lassan összeforr.
Itt egy jó példa a humorra, az elégé brutálisan ábrázolt és mutatott torokelvágás után főszereplőnk rágyújt egy cigire és nem érti, miért nem érzi a füstöt… áll ott csodálkozva, miközben füstölög a nyitott seb torkán… – aki nem szereti az ilyen típusú humort, ne is próbálkozzon a sorozattal. És ez még csak a kezdet.
Hub megtudja, hogy nem véletlenül éledt fel. A sátán kiválasztotta őt egy feladatra. Sok démon szökik meg a pokolból, és valamire készülnek. Ezért szüksége van valakire, aki levadássza és megöli ezeket a kegyetlen szörnyeket. A választása pedig Hubra esik.
Ettől kezdve indul egy procedurálisnak nevezhető sorozat, minden részben megjelenik egy-egy démon, akit le kell ölni, és visszaküldeni a pokolba, minden összefügg, és a végére elérünk a főgenyóhoz.
Itt van az első problémám a sorozattal. A démonok kinézete nagyon egysíkú és unalmas. Semmi különleges nincs bennük, füst szerű, áttetsző, szinte láthatatlan szarvas lények. Majd megölnek valakit, és megszállják a holttestét. Innen jön a panaszcunamim… A filmes démoni megszállásban mindig az a legnehezebb feladat, hogy megmentsék a megszállt ember lelkét anélkül, hogy meghalna az illető. Nos, itt ezzel nem is foglalkoznak, mivel a démonok rögtön megölik az áldozatokat, ezzel egy nagy adag feszültséget kivesznek az egész megszállás kérdéskörből. A megszállottakat pedig Hubnak csak le kell gyilkolnia, és kész.
A démoni erő pedig erősen forgatókönyvbarát. Egyik pillanatban széttépnek egy embert a gondolataikkal, és rádobnak egy több tonnás autót, a másikban meg lökdösődnek Hubbal.
Értem, hogy rá nem hatnak a túlvilági erők, mert járt a pokolban, de egy több tonnás épületet rá tudott volna lökni a szörny. A nagy vadászat pedig mindig egy fejlövéssel ér véget – erősen unalmas megoldás. Valamiért a démonok allergiásak a lőszerre.
A másik zavaró dolog számomra, hogy én nagyon szeretem Kevin Bacont, de szinte a semmiből dolgozik. A mogorva, szűkszavú déli csávó szerepével egyszerűen nem tudunk együttérezni. Főleg, miután megtudjuk, miért került a pokolba, tényleg nem lehet neki drukkolni. Ez pedig egyértelműen az alkotó sara.
Nem sikerült egy karizmatikus főszereplőt írni, hiába próbálkozik Bacon, unalmas lesz a szerepben, pedig ennél sokkal többet tud.
Ash (Bruce Campbell) anno a Gonosz halott sorozatban mérföldekkel szerethetőbb volt. Ettől függetlenül a színészek ügyesek, mindent kihoznak ebből a nem túl erős alapanyagból. Bacon mellett főleg sorozatszínészek játszanak, akik korrekt munkát végeznek. Talán Hub anyukáját lehet még kiemelni, az örök mellékszereplő Beth Grantet. Ő kapta a legtöbb képernyőidőt a démonvadász fia mellett.
Technikailag jó a sorozat, a látványvilág kicsit „vizuáliseffekt-nehéz” – sokszor leesik a képernyőről a mosottas CGI tűz-és véreffekt. Az erőszak szinte rajzfilmes, olyan, mint egy Tom és Jerry rész, csak több liter vérrel és belsőséggel van fűszerezve. Az emberi testek tekeregnek, törnek, szakadnak, ahogy kell egy horrorban. A déli hangulat kellemesen átjárja a filmet, amin segít az eredeti hangok vaskos akcentusa is.
Igazi country-életérzést próbálnak elérni, ami azért valamennyire elüt a horrorzsánertől, de szerintem jót tesz neki, Kevin Bacon egy-egy flashbackben még énekel is.
Viszont a kivitelezés kicsit összecsapottnak hat. Sokat csapong a történet, és a végére kissé lapossá is válik a sorozat, ami nyolc rész esetében nem dicsérendő. A forgatókönyvnek sok volt ez a játékidő. Ám a lezárás kellően változtat az alapfelálláson, és a csavar újra felfrissíti a történetet. Ha sikeres lesz és kap folytatást, én nézni fogom.
Ez Grainger David alkotó/író első sorozata és pár rövidfilmen kívül az első igazi nagyobb projektje. Ebből kiindulva egyáltalán nem számítottam arra, hogy az amúgy elég semmitmondó című Az óvadékügynök jó lesz. A dél-kaliforniai filmes összerakott egy jó kis véres „horror-vígjáték” sorozatot nekünk.
Azért a vígjátékot macskaköröm közé lehet tenni, mert leginkább a helyzetkomikumok okoznak humoros pillanatokat, mint tényleges vicces jelenetek.
Úgy kell elképzelni, mint egy korai Sam Raimi-művet, a Gonosz halottat használták kiindulópontnak. Elég rosszindulatú és brutális, ám a kegyetlenséget helyzetkomikummal próbálja ellensúlyozni. Amikor azt mondom véres, brutális és rosszindulatú, akkor azt tényleg komolyan gondolom. Ez egy 18+-os sorozat, még egy gyermeket sem kímél a démon, megszállja, hogy aztán felrobbantsa őt egy rituális áldozat keretében.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.
Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.
Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.
A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.
A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.
A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.
Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.
„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.
Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.
„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.
A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.
A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.
A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”
Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.
Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”
Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.
A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.
A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”
Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.
A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.
Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.
Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Váratlanul elhalasztották az egyik hazai fesztivált - meglepő ajánlattal álltak elő a szervezők
A Kolorádó szervezői bejelentették, hogy az új, kálozi helyszín nehézségei miatt elhalasztják a fesztivált. A jegytulajdonosokat a Sziget szervezőinek segítségével egy csütörtöki napijeggyel kárpótolják.
A Kolorádó szervezői egy Facebook-posztban jelentették be kedd este, hogy az idei fesztivált elhalasztják, és csak jövőre rendezik meg. A döntést az új, kálozi helyszín fejlesztésével kapcsolatos nehézségekkel és a váratlanul megugró költségekkel indokolták.
Felidézték, hogy miután tavaly el kellett hagyniuk a nagykovácsi helyszínt, rengeteg energiát fektettek az új otthonuk megtalálásába. Bár Kálozon rátaláltak egy ígéretes területre, az előkészületek során egyre több akadályba ütköztek.
„Az új fesztivál megszervezésének és a helyszín kialakításának váratlanul növekvő költségei, valamint a teljes fesztiválipart sújtó piaci nehézségek elvezettek oda, hogy a nagykovácsi helyszínünkhöz nem méltó folytatást tudtunk volna csak összehozni” – írták.
A szervezők szerint ezekkel a kompromisszumokkal nem tudták volna azt az élményt nyújtani, amit a közönség megszokott tőlük, ezért a halasztás mellett döntöttek. „Nagyon sajnáljuk, hogy csak most húzzuk be a féket, de az utolsó pillanatig azon voltunk, hogy meg tudjuk csinálni” – tették hozzá.
A már megvásárolt jegyek automatikusan érvényesek lesznek a jövő évi rendezvényre.
„A felmerült nehézségeinket látva a Sziget szervezői a segítségünkre siettek, és felajánlották, hogy aki nem váltja vissza most a belépőjét, annak sem kell egy évet várnia: ajándékba kaphat egy csütörtöki Sziget-napijegyet, hogy idén se maradjon senki fesztiválélmény nélkül.”
A visszaváltás menetéről és a további részletekről minden jegyvásárlót e-mailben értesítenek a jövő hét végéig.
A Kolorádó szervezői egy Facebook-posztban jelentették be kedd este, hogy az idei fesztivált elhalasztják, és csak jövőre rendezik meg. A döntést az új, kálozi helyszín fejlesztésével kapcsolatos nehézségekkel és a váratlanul megugró költségekkel indokolták.
Felidézték, hogy miután tavaly el kellett hagyniuk a nagykovácsi helyszínt, rengeteg energiát fektettek az új otthonuk megtalálásába. Bár Kálozon rátaláltak egy ígéretes területre, az előkészületek során egyre több akadályba ütköztek.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Steven Spielberg sokat pihent rendezőként legutóbbi és eddigi legszemélyesebb filmje, a 2022-es A Fabelman család óta. Négy év után pedig, a 35. egész estés filmjénél visszakanyarodott ahhoz a tematikához, amely igen régóta foglalkoztatja, és amellyel a karrierje egyik legnagyobb sikerét is aratta: a földönkívüli élethez. A nagy sikerű Harmadik típusú találkozásokkal (1977) rögtön a világhírnevet meghozó A cápa (1975) után rukkolt elő, amelyben tanúi lehettünk annak, hogy miképpen zajlik le a kapcsolatfelvétel a bolygónkra látogató űrlényekkel. Majd 1982-ben, az E.T. – A földönkívüli már egy jóval szélesebb közönségnek szóló és családbarátabb felfogásban fogant egy hazatérni kívánó lény és egy kisfiú között. Mondanunk sem kell, óriási kasszasiker lett, világszinten még a Star Wars IV. rész: Egy új remény bevételét is megelőzte. 2005-ben aztán a Világok harcában a földönkívüliek egy kevésbé barátságos oldalát mutatta meg a Földet kolonizálni, az emberi fajt pedig kiirtani igyekvő alienekkel, három évvel később pedig, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában (2008) ismét előjött ez a tematika, bár sokak szerint egyáltalán nem illett a sci-fis szál egy Indy-filmbe.
Azóta azonban, tehát már 18 éve Spielberg erősen hanyagolta kedvelt űrlényeit, így ideje volt már kicsit visszatérnie a kezdetekhez. Főképp, mivel A leleplezés napja sok szempontból a Harmadik típusú találkozások nyomdokain halad.
Ezúttal is átlagemberek keverednek a földönkívüliek felfedezésének kalamajkájába, akiknek vízióik vannak, és maguk sem tudják, hogyan kapcsolódnak ehhez az egészhez.
Az egyikük a matekzseni Dr. Daniel Kellner (Josh O’Connor), aki egy Wardex nevű cégnek dolgozott, akiktől ellopott egy csomó eltitkolt videófelvételt, amelyeken a Földre érkezett földönkívüli lények láthatók az utóbbi 70 évből, illetve egy nem e világból származó „eszközt” is eltulajdonított terhelő bizonyítékként. A barátnőjével, Jane-nel (Eve Hewson) együtt menekülni kényszerülenk a sötét, nagyhatalmú cég elől, amely a nyomukban lohol a vezetőjük, Noah (Colin Firth) vezetésével.
A másik szálon pedig megismerünk egy tévés időjóst, Margaretet (Emily Blunt), akin egy nap egy kardinális pinttyel való találkozás után furcsa tünetek jelentkeznek: folyékonyan beszél számára ismeretlen nyelveken (orosz, koreai stb.), tisztán látja az emberek gondolatait és emlékeit, ráadásul éppen adás közben egy nem evilági nyelven is megszólal… amit csak és kizárólag Daniel ért meg.
A szálak tehát szépen, lassan kezdenek összeérni, miközben a háttérben, egy raktárépületben egy bizonyos Hugo Wakefield (Colman Domingo) egyengeti hőseink útját, hogy mindketten épségben odajussanak hozzá.
Igen, elég nagy katyvasznak tűnik, és A leleplezés napja első hibája kapásból az, hogy túl sokáig tartja bizonytalanságban a nézőt. Jó ideig nincs fogalmunk arról, mi történik itt, miről beszélnek a szereplők, és miért csinálják azt, amit, így pedig, fogódzkodók híján inkább fárasztanak a történések, ahelyett, hogy izgalommal töltenének el. A film végére (majdnem) minden kitisztul, de addigra lehet, elveszítjük az érdeklődésünket. Mindenesetre Spielberg ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és egy pörgős, gyönyörűen fotografált, érdekes és emlékezetes filmet tett le az asztalra, azzal legalábbis számtalan hibája ellenére sem lehet vádolni, hogy sok ilyet láttunk volna. Talán az X-aktákhoz lehetne még hasonlítani a sztorit, „az igazság odaát (vagy ideát?) van” rigmus ugyanis itt is létfontosságú.
Arra azonban készüljünk fel, hogy A leleplezés napja Daniel és Margaret kálváriájáról szól, a küzdelmükről, hogy felfedjék a földönkívüli élet létezését a világ előtt, vagyis inkább az összeesküvős-menekülős szál az erős, nem pedig a sci-fis, nem sok alient láthatunk majd az amúgy hosszú, két és fél órás játékidő alatt.
De nem is ez a lényeg itt, ahogy a Harmadik típusú találkozásoknál sem az volt: a hangsúly az odavezető úton van, amely ezúttal is emlékezetes jelenetekkel van kikövezve. Akcióból mondjuk nem kapunk sokat, de ami van, azok legalább izgisek és látványosak, főként a vonatos szekvencia pumpálja majd fel bennünk az adrenalint.
Sajnos azonban tele van a film logikátlanságokkal és cselekménybeli hiányosságokkal, amelyekről nem tudunk anélkül írni, hogy ne lőnénk le fordulatokat a történetből, ezért inkább legyen elég annyi, hogy David Koepp (aki régi cimborája Spielbergnek, hiszen együtt dolgozott vele a Jurassic Park 1-2-n, a Világok harcán, illetve a negyedik és az ötödik Indiana Joneson is) forgatókönyvét még igazán átfuthatták volna párszor Spielbergék, mielőtt nekiálltak volna leforgatni az abban leírtakat.
A leleplezés napja épp ezért mindenképpen csalódás, hiszen a mestertől, pláne ebben a tematikában sokkal jobbra számítottunk, egy olyan sztorira, amely továbbviszi a Harmadik típusú találkozásokban látottakat a XXI. századba, ehelyett azonban olyan, mintha Spielbergék még mindig a hetvenes években élnének, a modern kor vívmányait legalábbis nem szívesen használják, nem tudni, miért (ma játszódik a sztori, így kábé 10 percig tartott volna az egész film, ha Daniel és Hugo használták volna mondjuk a Twitch-et…). Megijedni azonban nem kell, hiszen még így is szórakoztató, és a nézők figyelmére érdemes A leleplezés napja, sajnos azonban már kissé idejétmúlt, 20-30 éve sokkal nagyobbat ütött volna.
Steven Spielberg sokat pihent rendezőként legutóbbi és eddigi legszemélyesebb filmje, a 2022-es A Fabelman család óta. Négy év után pedig, a 35. egész estés filmjénél visszakanyarodott ahhoz a tematikához, amely igen régóta foglalkoztatja, és amellyel a karrierje egyik legnagyobb sikerét is aratta: a földönkívüli élethez. A nagy sikerű Harmadik típusú találkozásokkal (1977) rögtön a világhírnevet meghozó A cápa (1975) után rukkolt elő, amelyben tanúi lehettünk annak, hogy miképpen zajlik le a kapcsolatfelvétel a bolygónkra látogató űrlényekkel. Majd 1982-ben, az E.T. – A földönkívüli már egy jóval szélesebb közönségnek szóló és családbarátabb felfogásban fogant egy hazatérni kívánó lény és egy kisfiú között. Mondanunk sem kell, óriási kasszasiker lett, világszinten még a Star Wars IV. rész: Egy új remény bevételét is megelőzte. 2005-ben aztán a Világok harcában a földönkívüliek egy kevésbé barátságos oldalát mutatta meg a Földet kolonizálni, az emberi fajt pedig kiirtani igyekvő alienekkel, három évvel később pedig, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában (2008) ismét előjött ez a tematika, bár sokak szerint egyáltalán nem illett a sci-fis szál egy Indy-filmbe.
Azóta azonban, tehát már 18 éve Spielberg erősen hanyagolta kedvelt űrlényeit, így ideje volt már kicsit visszatérnie a kezdetekhez. Főképp, mivel A leleplezés napja sok szempontból a Harmadik típusú találkozások nyomdokain halad.
Ezúttal is átlagemberek keverednek a földönkívüliek felfedezésének kalamajkájába, akiknek vízióik vannak, és maguk sem tudják, hogyan kapcsolódnak ehhez az egészhez.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A vakáció előtti utolsó iskolai nap általában kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik. A soproni Vas- és Villamosipari Szakképző Iskolában azonban idén sikerült meglepni a diákokat: a tanévzáró végén olyan vendég lépett színpadra, akire senki sem számított. A vakáció kezdetéhez igazítva különleges meglepetéssel készült a SopronFest és az iskola vezetése. Bár előzetesen annyit elárultak, hogy egy titkos minikoncert is része lesz a tanévzárónak, a fellépő kilétét egészen az utolsó pillanatig homály fedte.
A hagyományos ünnepség a megszokott rendben zajlott: elhangzottak a köszöntők, átadták az okleveleket, a kiemelkedően teljesítő diákok pedig SopronFest-bérleteket is kaptak jutalmul. Ezután Bokor Ákos igazgató egy különleges vendéget szólított a színpadra: Kovács Gergőt, művésznevén Gerrisont, az iskola egykori diákját, aki ma a hazai könnyűzenei élet ismert gitárosa és jelenleg Beton.Hofi zenekarának vezetője.
Gerrison egy szál gitárral kezdte meg a műsort, a legnagyobb meglepetés azonban csak ezután következett. A diákok közül egyszer csak előlépett Beton.Hofi, és a nyugodt tanévzáró pillanatok alatt koncertté alakult. A suliudvaron éneklő, ugráló tömeg fogadta az ország egyik legnépszerűbb rapperét.
A meglepetésakció a júliusban induló SopronFest egyik legszokatlanabb felvezető eseménye lett. A soproni diákok számára így a nyári szünet idén nemcsak a csengőszóval, hanem egy váratlan Beton.Hofi-koncerttel is elkezdődött.
A vakáció előtti utolsó iskolai nap általában kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik. A soproni Vas- és Villamosipari Szakképző Iskolában azonban idén sikerült meglepni a diákokat: a tanévzáró végén olyan vendég lépett színpadra, akire senki sem számított. A vakáció kezdetéhez igazítva különleges meglepetéssel készült a SopronFest és az iskola vezetése. Bár előzetesen annyit elárultak, hogy egy titkos minikoncert is része lesz a tanévzárónak, a fellépő kilétét egészen az utolsó pillanatig homály fedte.
A hagyományos ünnepség a megszokott rendben zajlott: elhangzottak a köszöntők, átadták az okleveleket, a kiemelkedően teljesítő diákok pedig SopronFest-bérleteket is kaptak jutalmul. Ezután Bokor Ákos igazgató egy különleges vendéget szólított a színpadra: Kovács Gergőt, művésznevén Gerrisont, az iskola egykori diákját, aki ma a hazai könnyűzenei élet ismert gitárosa és jelenleg Beton.Hofi zenekarának vezetője.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
