Világzene Izraelből, de nem úgy, ahogy vártuk – Az Arab-Jewish Orchestra koncertjén jártunk
Régóta vallom, hogy ha az emberek sorsát világszerte az döntené el, hogyan tudnak együtt főzni és együtt zenélni úgy, hogy mindenki hozza a maga tudását, nem ítt tartanánk. Ami a gasztronómiát illeti, ennek számtalan példáját látjuk nap mint nap különböző utazó-főző műsorokban, a zene univerzalitása pedig évszázadok óta ismert. Nem véletlen, hogy Bartók óta a legnagyobb zeneszerzők szívesen merítenek négy égtáj motívumaiból és hogy éppen 40 éve vált valóságos mozgalommá a „világzene”, amelyben keleti, nyugati, déli, északi muzsikusok találják meg máig a közös harmóniákat, ritmusvilágot és egymásra hatva teremtenek új zenéket.
Éppen ezt vártuk az Arab-Jewish Orchestra koncertjétől is, amelyet az Óbudai Társaskörben tartottak szerdán a Zsidó Művészeti Napok nyitányaként. Miután a vendégek sorában feltűnt Jávori Ferenc Fegya is, megfordult bennünk, hogy hátha beszáll egy kis örömzenélésre, de ez elmaradt. És egészen mást kaptunk, mint amit vártunk.
Az együttest 20 évvel ezelőtt hozta létre a Youth and Music Israel azzal a szándékkal, hogy fiatal zsidó, muszlim és keresztény fiatalok a közös zenélés folyamán megtalálják kapcsolódási pontjaikat egymás közt és ezáltal a társadalomban is, cseppnyi reményt adva ennek a sokszínű, ám alapítása óta békétlen országnak. A kamarazenekar jelenleg is 17 és 24 év közötti, „önkéntes” fiatalokból áll, akik mesterei hangszereiknek, a nyugati vonósoknak épp úgy, mint az ud nevű arab lantnak és keleti ütőhangszereknek.
Karmesterük, a zongoraművész-zeneszerző Nizar Elkhater sem „öregember”, mindössze 37 esztendős, az ő két kompozícióját is hallhattuk. Az elsőt, a Concertinót, úgy konferálta be, mintha Mozart napjainkban szerezte volna, és valóban fel is ismerhettük benne a bécsi zseni keze nyomát, összegyúrva filmzene-témákkal. A második egy különös keringő volt, egy szép, klezmert idéző hegedűszólóval. De addigra már kissé lehűltek a várakozásaink.
Nem magával az előadással volt baj, hiszen, mint az OTK-ban általában, minden remekül szólalt meg: izgalmasak voltak Akram Odeh arab énekei, amelyekbe bekúszott a latin romantika – a második dal volt az egyik csúcspont egy ud-dob kettős bevezetőjével – remek hangot ismertünk meg Lidor Mesika személyében, de vajon miért Figaro belépőjét és egy Carlos Gardel-dalt énekelt? Hanan Becher érzékeny zongorista, gyönyörű futamokat kaptunk a zenekar klarinétosától is, csak éppen az a zenei egymásra találás hiányzott az egész estéből, amely közös nevezőre hozta volna Izrael etnikai sokféleségének zenei hagyományait.
Az is lehet persze, hogy bennünk van a baj: annyi felejthetetlen élményt gyűjtöttünk vérpezsdítő, szívig hatoló zsidó és arab zenékből, hogy egy olyan hangnászra vágytunk, ahol, mint egy igazi szerelemben, már nem tudjuk, hogy hol végződik az egyik fél és hol kezdődik a másik. De ne legyünk telhetetlenek, hiszen napjainkban – és nemcsak Izraelre gondolhatunk – már annak is örülni kell, hogy látunk olyan közösséget, amelyben a zene által sikerül leküzdeniük évszázados gyűlölködéseket, és még másoknak is örömet szereznek vele.
