Vérbeli olasz volt, nem csak dalaiban – elment Toto Cutugno
Amikor először hallottam őt énekelni a rádióban, azt hittem, nagy kedvencemet, Adriano Celentanót hallom. Kicsit rekedtes bariton, a hangjában finom iróniával, és még a dal stílusa is illett volna hozzá. Aztán amikor újra hallottam, már éreztem, hogy ez valaki más, egy talán kevésbé expanzív stílusú előadó. Így találkoztam Toto Cutugnóval idestova 40 évvel ezelőtt és magam sem hittem volna, hogy 3 évvel később már jót beszélgetünk a Budapest Sportcsarnok egyik öltözőjében.
Bejött egy közel hórihorgas, napbarnított, sűrű, fekete hajú, csillogó fekete szemű férfi, akinek tekintetében egyszerre volt erő, életszeretet, de egy csöppnyi harag és gyanakvás is. Az ilyenre szokták mondani a nők, hogy „megérne egy ajtócsapkodást”.
Most ő is itt hagyott bennünket.
Salvatore Cutugno Toszkánában, a középkori váráról híres Fosdinovóban jött a világra, szicíliai szülők gyermekeként 1943. július 7-én. Először dobolni tanult, aztán különböző zenekarokkal próbálkozott, de hamarosan felfedezték dalszerzői tehetségét. Olasz kortársai közül nem ő volt az első, aki előbb komponistaként lett híres, hiszen így kezdte a ma Itáliában valóságos ikonként számon tartott Lucio Dalla és Lucio Battisti is. Az viszont már valóban meglepő volt, hogy ez az ismeretlen olasz fiú nemcsak saját hazájában látta el kora legkiválóbb énekeseit remek dalokkal, hanem még az e téren szintén nem szűkölködő Franciaországot is. A legtöbben valószínűleg Joe Dassin L’été indien című dalát ismerik – nálunk Kovács Kati vitte sikerre Indián nyár címmel – de megtalálták őt olyan csillagok is, mint Johnny Hallyday, Mireille Mathieu és az olasz-egyiptomi származású Dalida is.
Szinte felsorolhatatlan azoknak a honfitársainak a sora, akik Cutugno-dalokkal értek el nagy sikereket. Közéjük tartozott Celentano is, aki a Soli című dalával listavezető lett.
Ez 1979-ben történt, és akkor már Toto három éve maga is színre lépett: először az Albatros nevű zenekarával harmadik helyezést ért el a sanremói fesztiválon, de hamarosan szólópályára lépett és 1980-ban meg is nyerte a leghíresebb olasz dalversenyt a Solo noi-jal. Az énekesi igazi áttörés azonban 1983-ban következett be:
„Jó reggelt, Itália, harapós spagettiddel
partizánból lett elnököddel,
zsebrádióddal jobb kezedben,
kanárival erkélyeden…”
Cutugno a L’italianóban éppen népének azt a tulajdonságát veszi elő, amiért világszerte szeretik az olaszokat: tudnak magukon, megrögzött szokásaikon is nevetni, de azt is szeretettel és megbocsátóan képesek tenni. Toto rímbe szedte az olaszokról szóló kliséket, nem hiányzik közülük a közkedvelt „caffé ristretto”, de a „melankóliával teli tekintet” sem, amiért annyira odavannak a lányok. De a refrén tiszta vallomás:
„hadd énekeljek nektek
gitárral kezemben
szólaljon meg csendben egy dal
hadd énekeljek
mert büszke az én szívem
hogy én olasz vagyok
egy igazi olasz, igen” (GNL fordításai).
A dalt eredetileg Celentanónak szánta, neki azonban nem kellett, így Toto maga vitte Sanremóba. Igaz, hogy csak ötödik helyezett lett, de jól tudjuk, hogy nem egy fesztiválzsűri döntésén múlik egy dal népszerűsége. Innentől kezdve nem volt megállás. Bár Cutugno mindvégig elsősorban dalszerzőnek tartotta magát, énekesként bejárta a világot, még két évvel ezelőtt, súlyos betegsége kezdetekor is koncertezett és hozzánk is többször eljutott. A L’italiano mellett olyan dalok kerültek fel be az örökzöldek közé, mint az Insieme, az Innamorati, a Buona notte vagy az Emozioni.
1986-ban a Sportsegély gálára érkezett, ahol két dalt énekelt, majd ezután következett önálló koncertje és a közönség kis híján felfalta őt rajongásával.
Totóval pillanatok alatt egymásra hangolódtunk, nyilván annak is örült, hogy ebben az idegen országban az anyanyelvén beszélgethet egy újságíróval. A Magyar Ifjúságban megjelent beszélgetést természetesen megőriztem. Cutugno a siker titkáról így beszélt: „Ha olyankor jelenik meg egy dal, amikor azt a közönség igényli, és hamar magáévá teszi, akkor nagyon könnyű. De ha az ember úgy érzi, hogy egy dal éppen nem kell, ki kell várni a megfelelő pillanatot”. Elárulta, hogy mint oly sok pályatársának, neki is felajánlottak filmszerepeket, ő azonban nem akart belevágni a színész karrierbe, mert túlságosan félénk.
– mondta nevetve.
Aztán amikor legnagyobb slágere kapcsán rákérdeztem, hogy ő milyennek látja valójában az olaszokat, szinte haragossá vált: „Szerintem az igazi olaszok azok, akik külföldön élnek. Elég sok ellenségem van otthon e nézetem miatt, de a vérpadon is ezt hangoztatnám. A külföldön élő olaszok őrizték meg az igazi érzelmeiket, a könnyeket. Nem akarok szentimentálisnak látszani, de ha elmegyek külföldre, találkozom egy olasszal és kezet fogok vele, mérhetetlen szeretet van egyetlen kézfogásban. Olaszország kezd belefulladni a fogyasztói szemléletbe és kezdjük elveszíteni hagyományainkat, szokásainkat” – mondta és soha nem felejtem el, ahogy a mondat végén szinte rámkiabált, hogy „ciao!”.
Bár már a L’Italianóban is arról énekelsz, hogy „túl sok az Amerika a plakátokon”, mint Itália örök szerelmese, üzenem Neked Toto odaátra, hogy azért az igazi olasz szellem még mindig él Velencétől Rómáig, Milánótól Nápolyig és tovább. Az a jóslatod pedig bevált, hogy „a divatos dalokra már jövőre sem fogsz emlékezni, míg egy olasz dal 20 év után is ugyanaz marad.” Mit húsz, negyven vagy még több év után is…
