Varázslatos budapesti udvarokról mesélnek Sebestyén László fotói
Különleges hangulatú album született budapesti lépcsőházakról Hidvégi Violetta szövegeivel és Sebestyén László fotóival. A Titkos udvarok című kötetet lapozgatva olyan érzése támad az embernek, mintha a Fortepan századfordulós fotográfiáit nézegetné, ugyanakkor egy-egy részlet – például az udvaron tárolt biciklivel – árulkodó. A fotók elkészítése és az album születése sem hétköznapi módon zajlott. Erről (is) beszélgettünk Sebestyén Lászlóval.
- Mi adta az ötletet a belső udvarokat bemutató fotók készítéséhez?
- Imádom Budapestet, itt születtem, itt élek, amióta az eszemet tudom, és mivel a belvárosban nőttem fel, nagyon szeretem a belvárosi házakat. A Pannónia utca környékén, a könyvben látható épületekhez hasonló házban laktam én is.
- A képek hagyományos technikával készültek. Ez mit jelent pontosan?
- Egy saját részre épített, hagyományos, analóg technológiát képviselő argentum kamerát használtam. Olyat, amilyennel Klösz György fényképezett a századforduló környékén, és 8x10 inch-es filmre fotóztam. Elképzeltem, milyen lehetett annak idején így fényképezni, és úgy gondoltam, én is megpróbálom a várost ezzel a módszerrel dokumentálni.
Az udvarok szigorú geometriájába szerettem bele, amint ez látható is az albumban. Szerettem volna a puszta épületeket bemutatni, például a körfolyosókat emberek nélkül. Úgy tűnik, mintha nem lenne bennük élet, ám a falak, tónusok, mintázatok mégiscsak egyfajta életet mutatnak a maguk csendességében. Elkezdtem járni a pesti bérházak udvarait, és ami megtetszett és izgalmasnak találtam, azt lefényképeztem.
- És mi volt a kihívás az analóg technikájú fotók elkészítésekor?
- Már magában a fakamera súlya: 7-8 kilós berendezés, amit elég körülményes felállítani, összeszerelni, a képet megnézni. Ne úgy képzeljék el, mint egy mostani modern tükörreflexes fényképezőgépet, hanem mint a régi, nagy harmonikás fakamerát, amivel igen lassú a munka. Egy expozíció egy filmet jelent: tehát filmet kell cserélni a kazettában, ki kell találni a nézőpontot, azt, hogy milyen képhez milyen setup lesz, a kamerát be kell rakni a helyére, megmérem a fényt, beállítom az élességet, a kompozíciót. Ez körülbelül 20 perces procedúra, nem egy kapkodós műfaj.
Ha a sajtóban dolgozik az ember képszerkesztőként és fotóriporterként, akármilyen közhelyesnek tűnik, az unott, rohanó világban, a napilapos pörgésben nyugodt pillanatokat jelentett, amikor ezzel a kamerával dolgoztam. Kicsit le lehetett lassulni, és más odafigyeléssel dolgozni.
- Mire tanít, amikor lassabban, nem kapkodva kell fotóznia az embernek?
- Alázatot a szakmával, a technikával, a fotózás témájával és a világgal szemben. Az albumba 50 kép került, ez gyakorlatilag 50 fotót jelent. Vagyis nem lövögettem az udvaron 10-15 képet, hanem mindenütt egyetlen fotó készült, és az volt a jó kép. Ez a munka megtanított újra gondolkodni.
Ha a digitális fotós technikával vonok párhuzamot, akkor
tükörreflexes géppel önfeledtebben nyomogatja az ember a gombokat: nem gondolkodik annyit, jóval többet exponál, sokkal több kép készül, és a sok kép közül válogatja ki a jókat.
Nem kell ugyanis filmköltséggel, laborköltséggel számolni.
Hagyományos technológiával pedig egy lehetőség adott, egy expozíció, és abból kell megcsinálni a jó fotót.
Ezért mondom, hogy más típusú gondolkodást igényel, és egyfajta zen állapotot kíván meg. Amikor bementem egy udvarra, a hangulatával, a maga ürességében az nagyon jó kis nyugalmas sziget volt. Kint pedig ment a bolondokháza a forgalmas fővárosi életben.
Sebestyén László fotográfus
Az egyetem (BME) elvégzése után a Szellemkép fotósképzésén, majd a MUOSZ Bálint György Akadémia fotóriporteri, illetve Tipográfus szakán végzett. Szabadúszó fotóriporterként kezdte pályáját, majd az akkor induló Metro hírújság képszerkesztője és fotórovatvezetője lett. 2004-ben az újraalakuló Budapest folyóirat fotóriportere, művészeti vezetője.
Jelenleg is képszerkesztőként és fotográfusként dolgozik folyóiratoknál és magazinoknál (Forbes Magazin, Magyar Konyha Magazin) Számos könyv jegyzi munkáit, (Budapest folyóirat várostörténeti könyvsorozatai, Fővárosi Levéltár Ybl életmű albumai). Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagja. Önálló albuma 2011-ben jelent meg Fénytörődés címmel.
2018-ban Titkos udvarok címen jelent meg önálló albuma és az újrainduló Csak képek sorozatban jelent meg anyaga. Jelenleg a Fény képei II. Fotóművészeti Nemzeti Szalon 2021 kiállításon is láthatók munkái a Műcsarnokban.
Instagramon itt láthatók a képei
- Az utóbbi években rengeteg kép készült Budapestről, és került ki a közösségi oldalakra. Ezeken gyakran agyonfilterezve, túlhúzott színekkel, a valóságtól elrugaszkodott árnyalatokban láthatjuk a várost. Ezekkel hogyan lehet versenyezni?
- Szerintem nem biztos, hogy jó szó rá a versenyzés... Engem nem a verseny motivált. A giccs-műfaja mindig létezett, és érvényes műfaj volt - az, hogy tetszik-e, más kérdés. Az, hogy most éppen milyen filtert használunk a különböző képfeldolgozó szoftverekben, az, hogy esetleg a képi tartalom rovására megy a technikai bravúr, az csak divat, elmúlik.
A titkos udvarokról készült anyaggal nem versenyezni akartam, hanem csak elmondani azt, ahogy én látom Budapestet, amit nekem jelent Budapest.
Mindig jó visszatérni az alapokhoz, mivel az megint jó kiindulási pontot ad az életben és a szakmában is. És nem feltétlenül a perspektívaválasztás volt számomra a legfontosabb, hogy olyan nézőpontból mutassam meg az udvarokat, amit még senki nem mutatott meg az életben, hanem az, hogy a maguk egyszerűségében láttassam őket. Illetve úgy, ahogyan az építész azokat megtervezte: a párhuzamosokat párhuzamosnak, a vízszintest vízszintesnek, megmutatni az egyszerű kis ritmusokat és geometriákat, anélkül, hogy túlmagyaráznám a témát.
- Mi a titka egy-egy ilyen budapesti udvarnak? Miért szeretik az emberek ezeket az udvarokat, miért vágynak arra, hogy bekukucskáljanak?
- A nyitja a titok, mint ahogyan ez a könyv címében is szerepel. Régen, gyermekkoromban bármelyik kapualjba be lehetett menni, a kapuk nyitva voltak. Ma pedig be vannak zárva, csak azok lépnek be, akik ott laknak, akiknek ott akad dolguk. Az udvarok tehát eltűnnek a hétköznapjainkból.
Mindig izgalmas idegenként belépni egy ilyen kicsit titkos világba, és ahogy én csináltam, vagyis, hogy beszöktem, az még izgalmasabb, lopott titok. Azt szeretik az emberek, hogy a zárt kapuk mögött egy másik, párhuzamos világ tárul fel, ami mellett egyébként lehet, hogy nap mint nap elrobognak.
- Nem volt gond a lépcsőházakban a fotózásból?
- Érdekes, hogy fotósként, fotóriporterként vagy képszerkesztőként sokszor ütközik a fotós abba a problémába, hogy szólnak nekik, hogy „itt nem lehet fotózni, van-e engedélye, mit fotóz, miért fotóz, hogyan fotózza”. Ezekben az udvarokban azonban engem semmilyen atrocitás nem ért. Ha néha furcsán is néztek, hagytak dolgozni. Egy-két idősebb lakó odajött, mert látta, milyen kamerával dolgozom, és elkezdtünk beszélgetni. Volt olyan lakó, aki örült, hogy az ő udvaruk bekerülhet egy ilyen sorozatba és az albumba.
A könyv másik erőssége Hidvégi Violetta, egy nagyon kedves barátom és volt kollégám a Budapest folyóiratnál, aki a Fővárosi Levéltár főlevéltárosa volt, és ezeknek az épületeknek a történetét kutatta ki, majd írta meg.
Ki építtette, miért építtette, kinek ki volt a férje, felesége, ki vált el építkezés közben, jött a háború, a bombázás stb.
Ezektől a történetektől életre kelnek az egyébként üres belső udvarokat mutató fotók, a városi történetekkel lett teljes az album, és nem pusztán csak képek sorjáznak egymás után.
- Melyek voltak a legizgalmasabb helyszínek?
- Az első kettő, amikor megéreztem, milyen erő rejlik a képekben, ezekben az udvarokban: a Damjanich utcai belső udvar, a Bajcsy-Zsilinszky úti udvar. Elkapott a lendület, megéreztem, mi minden lehet ebben a városban.
- Tudatosan választotta ki a helyszíneket?
- Az elején arra törekedtem, hogy kicsit különlegesebb stílusú, érdekesebb elrendezésű udvarokat keresgéljek, és tudatosan választottam. A helyszínek felfedezése viszont nagyrészt spontán történt: mentem a városban, és ahol nyílt egy kapu, ott bementem, és benéztem. Ami ígéretesnek tűnt, annak a címét felírtam, Violettának elküldtem, hogy talál e hozzá anyagot, és ha az épület története és a látvány összevágott, akkor lefotóztam a nagy kamerával az udvart.
- Mit gondol, a régi budapesti házak, lakóépületek rendelkeznek-e olyan egyedi karakterrel, ami miatt mások, mint más nagyvárosok házai?
- Sokfelé utazik az ember az életben, és jó messze kell ahhoz utazni, hogy az épületek és a lakóhelyek markánsan különbözzenek a budapestiektől. Én például nagyon szeretem Bécset, de nekem Bécs ugyanolyan, mint Budapest, annyi különbséggel, hogy ott „fel van oltva a villany”, vagyis tisztább, sterilebb. Ahhoz, hogy valami mást kapjunk, el kell mennünk minimum Németország másik felére, ott már érzékelhető.
Spanyolországban, ahol kulturálisan változik a történet, ott már más dolgokat lehet látni. Vagy akár Angliában, vagy a déli államokban, Olaszországban, vagy az itáliai hatást mutató Horvátországban. A mi közegünkben, egy néhányszáz kilométer sugarú körben az egy időben épült épületeknek hasonló a stílusuk, hangulatuk, az ipari forradalom idején épült nagyvárosok nagyjából egyeznek.
- Bővítené a titkos udvarokat bemutató sorozatot?
- Ilyen típusú kötetet még egyet nem csinálnék. Budapest mindig is izgatott, és mindig is szerettem és szeretem, de valahogy egy kicsit más aspektusát fognám meg. Például arra fókuszálva, ami már nem kézzel fogható, ami már elmúlt, amit az idő eltüntetett, és valamit hagyott belőle vagy semmit nem hagyott. Szívesen elrugaszkodnék a konkrétumoktól, a stílfotóktól és a megtervezett képektől.
Két évig jártam az udvarokat a kamerával, de most, hogy ez a munka lezárult, bár bemegyek ugyanúgy egy-egy udvarba, megnézem, egy kicsit fáj a szívem érte, hogy nem megyek vissza, és nem fényképezem le, de lomizásnak érezném, ha azzal a felkiáltással csinálnám meg a fotókat, hogy egyszer majd jók lesznek valamire.
Nem kell mindig mindent lefényképezni. Magunkban, az emlékeinkben „fényképezzük le”, az sokszor elég. A belső udvarok közül, amit kellett, lefotóztam. A többit megtartom magamnak az emlékeimben, a gondolataimban.
