Schilling Árpád: Szégyellem magam mindazért, amit férfitársaim elkövettek
Sárosdi Lilla színésznő a Weinstein-ügy kapcsán elmondta, hogy húsz évvel ezelőtt orális szexet akart tőle egy magyar színházigazgató. Az illető - állítása szerint - a mai napig aktívan dolgozik és zaklatja a fiatal hölgyeket.
A színésznő férje, Schilling Árpád is megszólalt, a Facebook-on írta le az üggyel kapcsolatos gondolatait. Bejegyzését változtatás nélkül közöljük.
"Hova helyezzük a szereposztó díványt?
Sárosdi Lilla (feleségem) az amerikai producer, Harvey Weinstein zaklatási botrányán felháborodva úgy döntött, hogy előáll a saját, 20 évvel ezelőtti esetével. A történetet ismertem már, de sohasem biztattam, hogy nyilvánossá tegye az ügyét, mert egyrészt tudtam, hogy ez rendkívüli megterhelés lesz számára, másrészt, mert nem tudja majd bizonyítani, amit ténylegesen átélt. Soha nem kételkedtem abban, hogy amit végül önszántából leírt, valóban megtörtént vele. Ő úgy érezte, hogy ebben a helyzetben tudatosítani kell magunkban, ami Hollywoodban megesik, az bizony Magyarországon is rendszeresen előfordul. Hatalmukkal rendszeresen visszaélnek a művészvilág nagyjai. Természetesen nem mindenki él a megfélemlítés eszközével, de ettől még nem kell leborulnunk azok előtt, akik normálisan viselkednek.
A színházi és filmes munka során gyakran kerülnek színésznők, akár színészek is kiszolgáltatott helyzetbe.
A színészet egy rendkívül veszélyes szakma, hiszen a hivatásuknak szinte mindent alárendelő művészek rendszeresen bújnak olyan figurák bőrébe, akiket a történetük során megaláznak, megnyomorítanak, szélsőséges esetben meg is ölnek. A munka során különféle módszerekkel lehet elérni a megfelelő eredményt és a nézőket letaglózó hitelességet. Gyakori módszer a színészek megalázása, amely során a rendező minősíthetetlen hangon, vagy személyességig menő sértegetéssel préseli ki a delikvensből az eljátszott karakter igazságát, amely ilyen formán a magánember valós szenvedésévé válik.
Gyakori eset, hogy színészeket a filmes casting során aláznak meg, ezzel is azt vizsgálva, mennyit bír az illető, képes-e arra, hogy a legvalóságosabb reakciót, a kamera számára szükséges életszerűséget hozza.
Ezen felül ismert az a gyakorlat is, hogy producerek, színházigazgatók, rendezők, már befutott színészkollégák és bármely más, hatalommal rendelkező művészek a nekik kiszolgáltatott, szerepre, társulati tagságra ácsingózó, többnyire fiatal színésznőket, táncosnőket, de akár színészeket és táncosokat is szexuális „szolgáltatásra”, „kedves viszonzásra” kényszerítik, avagy vezetik rá. (A Színház-, és Filmművészeti Egyetem elvégzése után több színházigazgatótól is kaptam felkérést, hogy házi rendező legyek. Az egyikük úgy próbált meg a szerződés aláírására bírni, hogy a frissen felújított színházának öltözőiben az újonnan megvásárolt pihenő ágyakra mutatott, és azt mondta: „íme az ágyak, itt lehet majd baszni a színésznőket”.)
A megtévesztett, megzavarodott, megfelelni akaró fiatalok legtöbbször úgy lesznek szexuális zaklatás áldozatai, hogy arról nem is tudnak: fogalmuk sincs arról, hogy ami velük történik, az egyáltalán nincsen rendben.
Sárosdi Lilla ezt elégelte meg, amikor előállt történetével. Húsz évig hallgatott, mert maga sem tudta egy ideig, mi történt vele, magát hibáztatta, szégyellte, amiben részt vett, később azzal beszélte le magát, hogy úgysem veszik komolyan, megint ő lesz a vesztes. Most azonban úgy döntött, hogy elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy ne törődjön a következményekkel. Nem az elkövetőt akarta leleplezni, hanem magát a jelenséget. Azt akarta, hogy tudjunk róla, mi történik a kulisszák mögött, és cselekedetével erőt adjon azoknak a sorstársainak, akikkel ugyanez történt meg akár a múltban, akár a jelenben. Bátor tettével felszólít: ha ki merünk állni, ha szóvá merjük tenni, akkor talán egyre többen lesznek, akik nem tűrik el a megaláztatást.
Lilla célja, hogy soha többé ne szégyellje magát senki, aki nemet mond egy híres embernek, amikor az mindenféle előzetes kérés és visszajelzés nélkül egyszer csak nekiesik az áldozatának.
Akkor is lehet nemet mondani, ha az illető kedvesen nyomul, ha nem mutat azonnal a „szereposztó díványra”.
Miután kikerült a nyilatkozat, megjelentek a kommentek is. Ezek egy része elismerő, empatikus és szolidáris, azonban vannak (szép számmal) olyanok is, akik értetlenkednek, vádaskodnak vagy neveket követelnek. A mostani bejegyzésem elsősorban azoknak szól, akik nem értik ezt a helyzetet. Gyakori reakciókat veszek elő, és azokra igyekszem értelmesen és higgadtan reagálni.
1. Miért most?
A zaklatási esetek gyakori következménye, hogy az áldozat önmagát hibáztatja. Úgy látja, hogy ő idézte elő a helyzetet, sőt ő volt az is, aki nem tudta „eléggé kielégíteni” az erőszaktevőt. Furcsán érzi magát, mert egyrészt egy ócska rongynak látja magát, akit csak úgy, bárki megkaphat, másrészt úgy gondolja, hogy még rongynak sem jó, mert nem történt meg, amit a másik akart: nem volt jó. Irtózatos pszichés nyomás ez, amelyben a legkevésbé sem az fordul meg a sértett fejében, hogy nyilvánossá tegye az ügyét.
Vádolni nem mer, mert biztos benne, hogy nem neki hisznek majd, hanem a köztiszteletben álló személynek-
Mivel a magyar törvények sem segítik az áldozatot, jobbnak tűnik elfojtani a szenvedést, aminek következménye aztán egy rakás mentális és fizikai sérülés. Azért nem akkor, mert egy fiatal nő totálisan védtelen. Ma már, tapasztaltabban, egy biztonságos családban, kellően megerősödve bátran áll a nyilvánosság elé.
2. Miért nem mond nevet?
Azért nem mond nevet, mert az ügy bizonyíthatatlan. Mivel ő volt az egyetlen szemtanú, az elkövető simán letagadja az egészet. Egy ilyen ügyben lehetetlen jogi értelemben nyerni. Ha nevet mond, újra csak kiszolgáltatja magát, hiszen előáll az elkövető, aki majd mindenfélének lehordja a nyilvánosság előtt az áldozatot, sikerhajhászással, exhibicionizmussal és minden egyébbel vádolva meg őt. Lilla a saját nevét és arcát vállalta. Szándéka nem az volt, hogy az erőszaktevő utólag elnyerje méltó büntetését, hanem az, hogy másokat is megszólalásra bírjon.
Minél többen mernek előállni (nevek nélkül), annál több az esélye a hasonló esetek elkerülésének.
És ki tudja, ha egyszer elég áldozat gyűlik össze, akkor bizony az elkövetőt is lehet nevesíteni. Egyelőre még ott tartunk, hogy az áldozatok mindegyike rejtőzködik! Nagyon az elején vagyunk még ennek a történetnek. Ne felejtsük el, hogy az USA-ban is egy rakás áldozat összefogása kellett ahhoz, hogy véget vessenek egy beteg elméjű ember károkozásának.
Frissítés: Sárosdi Lilla később mégis megnevezte zaklatóját, erről itt olvashatsz bővebben!
3. Miért ült be egyáltalán abba a kocsiba?
Hadd idézzek fel egy személyes történetet a fiatalkoromból. 14 évesen egy vidéki sportklub tagja voltam. Egy nap az edzőnk úgy döntött, hogy az egész csapatot, egy rakás kamasz fiút elvisz a nagyvárosba, Budapestre, hogy ott kipróbáljuk a gőzfürdőt és a szaunát. Az egyik leglátogatottabb fürdőhelyre mentünk. Mielőtt bementünk volna a fürdőbe, le kellett zuhanyoznunk. A többiek már előre mentek, én maradtam utoljára. A velem szemben lévő tusolóban egy ötven körüli férfi fürdött teljesen meztelenül. Már épp indultam volna, amikor rám nézett és azt mondta: megmosnád a hátam? Leírhatatlan zavarba jöttem, soha nem találkoztam hasonló helyzettel. Korábban idősebb férfiak soha nem kértek meg semmi hasonlóra, de olyan volt már, hogy édesapám arra kért, vakarjam már meg a hátát, mert nem éri el, és borzasztóan idegesíti. Engem úgy neveltek, hogy az idősebbeknek általában igaza van, jobb, ha engedelmeskedek és nem mérlegelek. (Természetesen nem ilyen helyzetekre gondoltak, de az engedelmesség már csak ilyen.) Odaléptem a férfihoz és elkezdtem mosni a hátát. Az edzőnknek feltűnt, hogy még nem értem oda a többiekhez, ezért visszajött a fürdőbe. Amikor meglátta, hogy mi történik, azonnal kiparancsolt a fürdőből, amiért nagyon hálás voltam neki, mert annyit azért éreztem, hogy valami nem stimmel: borzalmasan szarul voltam. Hogy mi történt utána a zuhanyzóban, azt nem tudom, de az edző pár perccel később zaklatottan csatlakozott hozzánk. Mivel ő sem tudta feldolgozni az esetet magában, nem talált más megoldást, mint hogy a többiek elé álljon: bemegyek a fürdőbe, és azt látom, hogy egy vén buzi hátát mossa. A többiek jót röhögtek, és elkezdtek buzizni. Én ott álltam totálisan megszégyenülten, mindenkit elküldtem a fenébe, de ez sem segített. Kamaszfiúként még évekig bennem volt annak az érzése, hogy én bizony egy megvetendő buzeráns vagyok. Természetesen azóta már értem a helyzetet, tisztában vagyok azzal, hogy a pedofília nem egyenlő a homoszexualitással, és hogy a homoszexualitás nem betegség, nem kell tőle félni. Azt is tudom, hogy nem vagyok homoszexuális, de ha az volnék, az sem zavarna. Az esetem arra világít rá, hogy egy fiatalember (lány vagy akár fiú) milyen könnyen befolyásolható. Ha beül egy híres ember kocsijába, akkor meg sem fordul a fejében annak következménye. Nem számol azzal, amiről nincsen tudása.
A tudatlanság kihasználása, a tudatlan megalázása bűn, mert aki tudja, mit csinál, az már nem ártatlan, az készakarva él vissza a másik jóindulatával.
És hát attól még, hogy beülök egy autóba, egyáltalán nem gondolom, hogy öt perc múlva egy hímtagot kell bámulnom. Ma már nem ülne be Lilla abba az autóba, ha meg egy hímtagot mutatnának neki, amivel nincsen dolga, azt egyszerűen tőből leszakítaná. Gondolkodás nélkül, azt hiszem!
Mindaz, amit leírtam természetesen nem csak nőkkel fordulhat elő. Nő is élhet vissza a hatalmával. Nő is lehet zaklató. A zaklatás nem minden esetben jelent konkrét fizikai erőszakot, a pszichés megalázás is mélyre hatol és sokáig tart a sebek begyógyulása. Ugyanakkor az is biztos, hogy egy olyan társadalomban, ahol jellemzően nem nők a hatalom birtokosai, ott a visszaélések elkövetői is jellemzően férfiak. Ahol a rendező, a színházigazgató, a producer, a koreográfus (a politikus, a kórházigazgató, az iskolaigazgató, a cégvezető stb.) férfi, ott bizony az elkövető is az. A hatalom kényes jószág, ami egy agresszív, erőszakos kultúrában nem lehet más, csak erőszakos. Az ilyen retardált kulturális közegben gyakran észre sem vesszük a zaklatást, mert teljesen természetesnek tartjuk, és az esetek túlnyomó többségében magát az áldozatot hibáztatjuk: minek nyomult, miért mutogatta magát, miért volt rövid szoknyában, miért nagy a melle. (Ugye milyen érdekes, hogy amikor bevándorlókról van szó, mennyire fontos számunkra a nők védelme a civilizálatlan vadaktól, de ha fehér férfiak az elkövetők, akkor nyomban találunk magyarázatot az elfogadhatatlanra.)
Sokszor leírtam, elmondtam, de nem vagyok rest újrázni:
szégyellem magam mindazért, amit férfitársaim elkövettek a múltban és a jelenben. Maximálisan ellenzem a hatalmi erővel való visszaélést, akár nővel, akár gyerekkel, akárkivel szemben.
Minap Svédországban egy étteremben egy kedves pincér megkérdezte, hogy hova valósi vagyok. Mondtam neki, hogy magyar vagyok. A szemembe nézett és azt mondta, hogy ő Szíriából érkezett Svédországba, Magyarországon keresztül. Hosszan néztünk egymás szemébe, majd megfogtam a karját és azt mondtam neki: bocsánatot kérek Tőled. Ő azt mondta, szükségtelen. Én azt mondtam, nekem muszáj, különben nem bírok élni. Ami veled történt, az az én életem is.
Ahhoz, hogy megértsük a helyzetet, természetesen nem elég a férfiakat ostorozni. A férfi szerepe erősen megváltozott. Sokszor még az elkövető sem sejti, vagy ő sejti a legkevésbé, micsoda frusztrációk vezetnek el a zaklatásig. Ezt nem a lehetséges felmentés érdekében írom. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy mint minden emberi történet, ez sem fekete-fehér. De ahhoz, hogy a mélyebb igazságokhoz eljussunk, először is fel kell vérteznünk magunkat, hogy képesek legyünk nemet mondani. A hatalom nem erő. Az ismertség nem tudás. A tisztelet nem örök.
Szóval sohasem késő megbánni és megváltozni. Nem muszáj megalázni a gyengébbet, nem muszáj visszaélni a hatalommal, nem muszáj a szereposztó díványt használni, ha szerepet osztunk: legyen egyetlen mércénk a tehetség.
Mit tehetünk még? Lehetünk szolidárisak, kijelenthetjük, hogy minden áldozattal együtt érzünk, és deklarálhatjuk mi nem vagyunk olyanok, mi nem visszaéléssel érünk el eredményeket, képesek vagyunk megálljt parancsolni ösztöneiknek, képesek vagyunk érett, felnőtt módon viselkedni, nem tartjuk szórakoztatónak, menőnek vagy szükségszerűnek a gyengébbek feletti hatalmaskodást. A szereposztó díványnak a múzeumban a helye, vagy még jobb, ha egyszerűen felaprítjuk és elégetjük.
Támogatásotokat minden hajdani és potenciális áldozat nevében köszönöm!!!" - írta Schilling Árpád.
Címlapfotó forrása: Schillinger Árpád Facebook-oldala, fotó: Tóth Ridovics Máté
