Sípcsontig érő hóban gázolva látogatják a hajléktalanokat, akik ilyenkor is a szabad ég alatt éjszakáznak
Gyuri bácsi a II. kerületi Kecskehegyi kőfejtőnél lakik, a kőfal lábánál. Fedél egyáltalán nincs a feje felett: matraca az összes holmijával együtt a szabad ég alatt van, legfeljebb egy közeli madárleső bódéba húzódik be, ha esik az eső. Hozzá igyekszünk az érintetlen hóban gyalogolva a Magyar Máltai Szeretetszolgálat szociális munkásaival, Bodó Ágostonnal és Horváth Dalmával.
Gyuri bácsi a hatvanas éveiben jár, és legalább 40 éve hajléktalan. 2020-ban az Index is forgatott vele – már akkor is ugyanitt élt, korábban pedig más erdős részeken. Sokáig senkitől nem fogadott el segítséget, a bizalmi kapcsolatot végül Dalma egyik kollégájának sikerült kiépítenie vele, aki a kezdeti elutasítások ellenére is kitartóan látogatta.
Most nem találjuk otthon, Ágostonék szerint azonban csak valami dolga lehet a városban, gyakran jár például ételosztásokra. „Tegnap találkoztunk vele. Nagyon örülnék neki, ha bement volna szállóra, de kicsi esélyt látok rá, mert ő tényleg mindig kint tölti a telet is. Sajnos nem tudom elérni, mert nincs telefonja, nem is szeretne. Nagyon természetközeli ember, amikor megismerkedtünk, azt mondtam, hogy olyan, mint egy kis erdei apóka” – magyarázza Dalma.
„Vannak olyanok is, akik egyszerűen nem alkalmasak arra, hogy közösségben jól funkcionáljanak” – mondja Ágoston. Dalma hozzáteszi: „aki megszokta, hogy egyedül van és a maga ura, nehezebben alkalmazkodik, amikor szabályokhoz kell igazodni.”
Van, ahová csak hólánccal tudnak eljutni
Az utcai hajléktalanellátást terület és napok szerint osztották fel egymás között az ezzel foglalkozó szervezetek. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a főváros budai oldaláért felel, egyik hajléktalanellátó központjuk a Déli pályaudvar mellett található Krisztinavárosi Hajléktalan Centrum.
Ágoston elmondása szerint az övék egy integrált intézmény, ahol a közösségi ellátás részeként pszichiáter, pszichológus és mentálhigiénés szakember is segíti a munkát, emellett nappali melegedőt és éjjeli menedékhelyet is működtetnek, valamint a lábadozóban egészségügyi szolgáltatásokkal látnak el beteg hajléktalan embereket. Az utcai gondozó szolgálat három (I., II. és XII.) kerületben, hat emberrel dolgozik, de jelenleg csak négyen vannak, így Ágoston és Dalma felváltva teljesít szolgálatot a II. és a XII. kerületben is.
Dalma márciusban lesz egy éve a szolgálatnál. Bár a legtöbb kollégának szociális munkás végzettsége van, ő pedagógia diplomával és egy felsőoktatási szociális munka szakirányú képesítéssel érkezett. A pályára Szigetvárról költözve került, ahol öt évig egy tanodában gyerekekkel foglalkozott. „Amikor felköltöztem, szerettem volna más területet is kipróbálni, és úgy gondoltam, hogy itt van értelme a munkámnak.”
Ágoston korábban családsegítőként és egy pécsi nappali melegedőben is dolgozott. Szerinte a hajléktalanellátás azért izgalmas, mert „itt aztán tényleg van minden az égvilágon. Az utcás létben megvan a szabadság illúziója, elvileg mi osztjuk be, kivel mennyi időt töltünk és milyen sorrendben” – fogalmazott. Szerinte ez egy kifejezetten gyakorlatias, dinamikus munka, ami a krízisidőszakban különösen sok kihívást tartogat.
A budai kerületek jellegzetessége, hogy sok az erdős rész. Dalma a II. kerületért felel, így többnyire kunyhókban, sátrakban élő ügyfelei vannak. Ezeket az elzárt helyeken élő embereket leginkább bejelentések, például kutyasétáltatók jelzései alapján találják meg.
A mostani havazás rendkívüli helyzetet teremtett. Az egyik legfőbb probléma, hogy az erdős területeken élőkhöz ilyenkor nehezebb eljutni: előfordul, hogy le kell parkolniuk az autót, és gyalog menni tovább. „Tegnap is sípcsontig érő hóban kellett gázolnunk” – meséli Dalma.
Munkájuk lényege, hogy a közterületen élőket megismerjék, bizalmi kapcsolatot építsenek ki velük, és megpróbálják őket valamilyen intézményes ellátásba bevonni.
Ágostonnak a XII. kerületben nagyjából ötven állandó ügyfele van, elmondása szerint mindegyikükkel sikerült bizalmi kapcsolatot kiépítenie. Dalmának a II. kerületben 30-35 aktív ügyfele van.
Munkarendjük alapvetően két műszakos, de a krízisidőszakban, amikor a krízisautót is üzemeltetik, tíz- vagy akár tizennyolc órás műszakok is előfordulnak. Ilyenkor az ügyelet éjjel kettőig tart. Mostani műszakjuk során elsősorban nem a bejelentésekre reagálnak, hanem a saját, már ismert embereiket keresik fel.
Ilyenkor az autóban mindig van takaró, túlélőfólia, tartós élelmiszer, és a mostani időjárás miatt hólánc is. Ruhákból, főleg cipőből viszont hiány van, mert a nagy igény miatt hamar kifogynak a készletek.
Egy elhagyatott foglaltház Hűvösvölgy közelében. Most épp nem volt ott senki, de a nyomokból látszik, hogy vannak akik meg szokták itt húzni magukat.
Kunyhóban az ország legmagasabb négyzetméterárú területén
Ágoston ügyfele, Kati 2007 óta él hajléktalanként, saját maga által épített jelenlegi otthonában pedig 2011 óta. Nem kevesebb, mint 18 macskának viseli gondját. A XII. kerület, sőt jó eséllyel az ország legdrágább részén vagyunk – az erdei kunyhótól alig pár méterre luxusvillák sorakoznak, élesebb nem is lehetne a kontraszt.
Kezdetben még nem itt, hanem egy közeli területen húzták meg magukat akkori férjével, ahonnan egy építkezés miatt kellett elköltözniük. Ekkor két hónapot albérletben laktak, de a férfi miatt onnan is menniük kellett. „Én maradhattam volna, de mivel ő bajt csinált és emiatt elküldték, vele tartottam, mert szerettem.”
Visszatértek a korábbi helyükre, ahol az építkezés zajlott, de közben már kinézték maguknak a jelenlegi területet, amit rengeteg szeméttől tisztítottak meg. Kapcsolata nem sokkal később véget ért, a szomszéd telek tulajdonosai azonban megengedték neki, hogy immár egyedül ott maradjon mellettük. Ráadásul nem csak megtűrték, segítettek is neki: először fát kapott tőlük, később pedig áramot is.
Nyugdíjazása előtt takarított kórházban és áruházakban is. Jelenleg a nyugdíja mellett alkalmi munkákból egészíti ki a jövedelmét: szomszédainak intézi a kukák kihúzását és most a hóban az útszórást, amivel hetente 6-12 ezer forintot keres. Emellett Újpestre jár takarítani, ami komoly megterhelést jelent számára. „Fárasztó, mert reggel fél négykor már kelnem kell, de így nem vagyok rászorulva a kéregetésre – ezért megéri.”
A tisztálkodást részben helyben, illetve a belvárosban élő fiánál oldja meg. A fűtésről egy ugyancsak saját építésű betonkályha gondoskodik. A legnagyobb nehézséget jelenleg a hó jelenti. „WC-re sem tudtam elmenni, először ki kellett magam ásni hozzá.”
A csúszós lejtőn is érték már balesetek. „Volt olyan tél, hogy a kukát vittem fel, elcsúsztam és lehúzott. Szóltam a szomszéd tulajnak, ő segített felhúzni.”
Úgy gondolja, különbözik sorstársai többségétől. „Mindig azt szoktam mondani, hogy nem olyan hajléktalan vagyok, aki nem takarít, nem törődik semmivel.” Büszkén jegyezte meg: „Figyelj, bányászlány vagyok.” Bár ő maga bányászként nem dolgozott, de elmondása szerint az édesapja az volt, így a vérében van a szívósság.
Gyakran a jó szándékú segítség is többet árt, mint használ
Ágoston szerint az állami gyermekotthonokban felnőtt emberek különösen könnyen válhatnak hajléktalanná. Bár a nagykorúvá váló fiatalok kapnak otthonteremtési támogatást, ami akár több millió forint is lehet, ez saját lakásra nem elég, így általában néhány hónap alatt felélik albérletre, utána pedig az utcára kerülnek.
Emellett gyakoriak a függőségek és a mentális betegségek is. Különösen nehéz helyzetben vannak a pszichiátriai és szenvedélybeteg, úgynevezett duális diagnózisú emberek, mert elveszhetnek a két ellátórendszer között.
Az idősebb generációnál az alkohol, a fiataloknál pedig a dizájnerdrogok a jellemzőbbek. Az ellátórendszer fontos része a Máltai Szeretetszolgálat Batthyány téren működő 0-24 órás egészségügyi centruma, ahova be tudják vinni azokat, akiknek egészségügyi ellátásra van szükségük, de állapotuk nem indokolja a mentő kihívását.
A hajléktalanellátó intézményeknek számos kihívásra kell megoldást találni, hogy az ellátottak számára valódi segítséget nyújthassanak. Egyik ilyen probléma a bogarasodás. Pozitív példaként említik a XI. kerületi Galvani úton nemrég nyílt szállót, amit már eleve úgy terveztek, hogy nehezen tudjanak benne megtelepedni a rovarok.
„A padozat teljesen műgyantás, hogy ne legyenek benne rések, repedések, ahova be lehet bújni a bogárnak. A bútorokat is direkt úgy hegesztették össze, hogy ne legyenek bennük üregek. Jó lenne, ha több ilyen új szálló nyílna, vagy a régieket újítanák fel hasonló szellemben.”
Komoly probléma a párok elhelyezése is: hiába kérvényezik, kevés intézményben van lehetőség arra, hogy saját közös szobát kapjon egy pár – sokan emiatt választják inkább az utcát. Ugyanilyen gondot jelent az állattartás is, mivel a legtöbb intézmény nem fogad kutyát vagy macskát, az ügyfelek pedig semmi szín alatt nem válnának meg tőlük.
„Aki rendszeresen számíthat arra valahol, hogy élelmet vagy pénzt kap, nem fog bemenni intézménybe” – magyarázza Ágoston. Szerinte ez a fajta segítségnyújtás kontraproduktív, mert fenntartja az állapotot, és elveszi a motivációt a változtatásra. A helyes út inkább az volna, ha az átlagemberek tudnák, hova irányíthatják a rászorulókat, ahol szakemberek foglalkoznak velük, legyen szó egészségügyi, mentális vagy szociális problémákról.
Ágoston és Dalma egyetértenek abban, hogy a hajléktalanság nem fog megszűnni, mert mindig lesznek olyan sorsokkal vagy mentális problémákkal rendelkező emberek, akik így nem képesek felelősséget vállalni magukért. Ennek ellenére úgy gondolják, hogy aki igazán akar, az ki tud lábalni a helyzetből. Azokat pedig, akik erre mentális vagy egészségügyi állapotuk miatt egymaguk képtelenek, a Máltai Szeretetszolgálat munkatársai és önkéntesei segítik, hogy emberhez méltó életet élhessenek.
