Ki szól a gyermekek nevében? Egy pszichológus véleménye a #metoo-kampányról
Az utóbbi napokban sokan szólaltak meg a Facebookon a nőket ért szexuális zaklatásokkal kapcsolatban. Egyre többen jelzik a #metoo kiírásával, hogy őket is érte valamilyen hasonló sérelem gyerek-, vagy felnőttkorban.
Sebestyén Eszter pszichológus szintén a Facebookon írta meg véleményét.
Az eredeti bejegyzést változtatások nélkül közöljük!
"#METOO helyett - Egy hang a hangtalanokért
Sok színésznőt molesztáltak Amerikában, sokat itthon is. Sorra jelennek meg a #metoo-feliratok, ezzel jelzik nők, hogy ők is áldozatai voltak legalább egy férfi kéjencségének. Nemcsak amerikaiak, és nemcsak színésznők. Felhívva ezzel a figyelmet egy problémára...
Nekem valami azonban nagyon hiányzik. Valahogy azt érzem, hogy a súlyát nem ragadja meg a dolognak, amit egy molesztálás, egy szexuális visszaélés jelent egy nőnek, arról még mindig nagy a csend. Még nagyobb a csend arról, mi van, ha valaki gyerekként lett áldozatává valaki szexuális "játszadozásának". Valahogy azt érzem, hogy
egy #metoo-felirat nem elég kifejező ahhoz a fájdalomhoz, ahhoz a stigmatizáltsághoz, ahhoz a szégyenérzethez, és ahhoz a számtalan testi/lelki tünethez képest, amit egy abúzált gyerek évtizedeken keresztül cipel.
Semmit nem fejez ki abból a bénító bűntudatból, abból az örökös önostorozásból, abból az elszigeteltségből, ami a titok miatt megkülönböztet és elzár más emberektől. Méltatlan ahhoz a bénító és megsemmisítő érzéshez, amit egy gyerek érez, ha egy családtagja, vagy egy közeli ismerőse először "másképp" nyúl hozzá.
Mert ami ilyenkor valójában történik, az nem más, és nem kisebb, mint egy világ összeomlása. Az élet az első ilyen tapogatáskor kettéválasztódik. Lesz egy ezelőtti élet, egy korábbi világ, és lesz egy új, ami soha, de soha nem lesz már olyan, mint azelőtt. Az élet innentől ezelőtti és ezutáni életre oszlik, és a kettő soha nem tud már találkozni.
Lesz egy abúzus (visszaélés, bántalmazás) előtti múlt, és egy olyan jövő, amire ez a bántalmazás, mint egy pióca rátelepszik. Vagy mint egy polip, ami a legváratlanabb időben és helyzetekben valamelyik karjával utánunk nyúl, szorongatni kezd, és lehetetlennek tűnik tőle megszabadulni.
A gyerek lelke köré fonódik alattomosan és sunyin, hálóként rátekeredik, és sajnos aljasan irányítja őt számtalan helyzetben még felnőtt korában is, gyakran anélkül, hogy ő tudatában lenne ennek.
Egy abúzussal megáll az idő, megáll a Föld egy időre. Amikor egy gyerekhez szexuális töltettel nyúl hozzá egy felnőtt, a gyerek lefagy. Nem tud megmozdulni, nem tud megszólalni, nem tud érezni semmit, egyszerűen csak megdermed. Teste és a lelke. Érzett már haragot, szomorúságot, csalódottságot, sok mindent, de nincs olyan érzelem, amit egy ilyen helyzetben érezni lehet, csak a totális káosz, a teljes összezavarodottság. Különösen, ha egy olyan felnőtt közeledik hozzá, akit szeret. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, mert gyerekként ezzel nem lehet. Megáll az idő, a Föld forgása, a gondolkodása, a teste, a lelke. Megáll, és fogalma sincs, hogyan tovább. Mi lesz ezután? Merre lehet innen lépni?
Érzi, hogy sikítani kéne, de nem jön ki hang a torkán. Érzi, hogy menekülni kéne, de a lábai nem mozdulnak. Érzi, hogy tiltakozni kéne, de nem tud, nem mer. Különösen, ha szereti is a molesztálóját, akkor árulásnak tűnne bármilyen tiltakozás, ellenszegülés, vagy elmenekülés.
Totális kiszolgáltatottság, és teljes magány, ami ilyenkor úrrá lesz egy gyereken. Nem tudja, mikor lesz a helyzetnek vége, nem tudja, mikor kapja vissza teste fölött az uralmat, mikor lesz képes újra megmozdulni, odébb menni. Ez az érzés sajnos gyakran tovább tart, mint maga a molesztálás. A világ összeomlott. A teste az ellensége lett, egyrészt, mert nem engedelmeskedett, nem csinált semmit, másrészt, mert mocskos lett. Azzal, hogy a teste cserbenhagyta, és nem tudta kimenekíteni a helyzetből, a lelke is végérvényesen és visszavonhatatlanul beszennyeződött.
Tettestárs lett a saját maga bántásában, bemocskolásában.
És mivel nem tudta megvédeni magát, azt érzi, hogy ő a hibás, ő tehet arról, hogy megtörténhetett a dolog, ezzel olyan, mintha benne lett volna ő is a történtekben. Ezért végképp nem mer szólni senkinek, mert nem érzi magát ártatlannak. Csapdába került.
A lelke zavarodott, és vérzik, a világ összeomlott, a gyerekkornak egy csapással vége lett, a felnőttekben nem bízhat többé. De magában sem. A testében, a védekezőképességében.
Megpecsételődött, a stigma a lelkén van, letörölhetetlenül. Bűnössé vált, a mozdulatlansága tette őt bűnössé. Lett egy titka, egy óriási, és rettenetesen nehéz titka, amit egész életében cipelnie kell. Ami megkülönbözteti őt más gyerekektől, ami elszigeteli a családjától, és mindenkitől.
Innentől magány vár rá, állandó szégyenérzet, és csillapíthatatlan bűntudat. Az ártatlan gyerekekhez már nem tartozik, a felnőttekhez még nem, és ezek után azt sem tudja, hogy akar-e egyáltalán közéjük tartozni.
Nemrég azt olvastam, hogy a világon egyedül az embercsecsemő képes belehalni a szeretethiányba. Egy gyerek nem tud élni szeretet nélkül, nem tud létezni anélkül, hogy azt érezze, van legalább egy felnőtt, aki őt szereti. Ha ez a felnőtt történetesen pont az őt bántalmazó felnőtt, akkor végképp semmi esély arra, hogy le tudja állítani a folyamatot, vagy segítséget merjen kérni. Hiszen nem veszítheti el a szeretetet. Ezért elfogadja, hogy ez az ember őt így szereti, így mutatja ki a szeretetét.
Kifejezetten sok bántalmazás zajlik családon belül, az elkövető gyakran a család rokoni, vagy baráti körébe tartozik. Ez még egy óriási terhet rak a gyerekre, és megakadályozza őt abban, hogy segítséget merjen kérni.
Mert sem az ismerősét nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, sem a szüleit. Ugyanakkor sok gyerek jól fel is méri a szülein azt, hogy mit tennének, ha szólna. Hinnének-e neki, kiállnának-e mellette, megvédenék-e. Iszonyatos mértékű kockázat ez, sok gyerek inkább magában tartja a titkot, és roskadozva cipeli, minthogy szembesüljön azzal a lehetőséggel, hogy a szülei nem hinnének neki, vagy őt hibáztatnák a történtekért, esetleg ha hinnének neki, akkor se védenék meg, mert nem tudnak/akarnak konfliktust a családi, baráti körben. Ez gyerekként olyan elviselhetetlen fájdalom, amit nem lehet kibírni. Ehhez képest egy titkot hordozni évtizedeken keresztül még mindig a kisebb rossz.
Felnőtt, 3 gyerekes nőként, anyaként, pszichológusként most is, és mindig bele tudok borzongani minden ilyen gyerek történetébe. Abba, ahogy a gyerekkorának egyszer s mindenkorra vége lesz. Azokba a dilemmákba, amiken egy bántalmazott kislány őrlődik. Nem azon gondolkodik, hogy hintázzon, vagy csúszdázzon, nem azon, hogy melyik könyvet olvassa, nem azon, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, de még csak nem is azon, hogy hol akar majd tanulni, ha nagyobb lesz, hogy mit akar kezdeni a felnőttkorával.
Ugyan a gyerekkora a megkérdezése, és beleegyezése nélkül befejeződött, de a felnőttkoráig még nem lát el. Mert ő olyan dilemmákon őrlődik, hogy melyik a kisebb rossz olyan döntések közül, amik közül mindegyik borzasztó. Az ő dilemmái nem a hétköznapok döntései, sokkal inkább olyan választások, amik a túlélésről szólnak. Mikor először hozzányúltak szexuális töltettel, megsemmisült.
Egy megsemmisülés együtt jár egy nyomasztó nihillel, egy "nem is tudom, hogy létezek-e" érzéssel. Egy megsemmisülésből egy cél tudja tovább rugdalni a gyereket, az pedig a túlélés. Nem akar megsemmisülni végleg, mert percekre már átélte ezt az élményt, és rettenetesen ijesztő volt.
Ezért hát túlélni akar. Olyan döntéseket kell hoznia, amik a túlélését a legkevésbé sem kockáztatják. Szólni a szülőknek, ha nem biztos benne, hogy mellé állnak, óriási kockázat, ezt nem vállalhatja. Ha a szülő nem áll mellé, nem védi meg, az egy újabb megsemmisülés, egy újabb világösszeomlás. Ezt nem meri bevállalni. Ha elmeséli egy barátjának, de az rosszul fogadja, és elfordul tőle, neadjisten nem őrzi meg a titkot, hanem elmondja másoknak is, óriási kockázat.
Akármennyire szörnyű és nehéz, de még mindig azzal kockáztat a legkevesebbet, ha megtartja magának a titkot, még akkor is, ha ezzel egy börtönt húz maga köré, soha nem lesz olyan, mint a társai, korosztálya, soha nem fog tudni már teljesen azonosulni az ő ártatlan gyerekkorból eredő gondolataikkal, és őt sem fogja megérteni senki. Úgy menni kézen fogva más gyerekekkel, úgy játszani körjátékokban, hogy hiába tartotta meg a titkot, mégis érzi a stigmát a homlokán, rettenetes érzés. Úgy járni iskolába éveken keresztül, hogy állandóan mocskosabbnak érzi magát a többieknél, kimondhatatlanul fájdalmas. Aki nem érzett ilyet, elképzelni sem tudja.
Ahogy telnek az évek, a titok teherként nyomja a gyereket, de egészen hozzászokik. A túlélésért mindent meg lehet szokni. Viszont a mocskosság érzés, a mardosó bűntudat és a magány felemésztik az egész lelkét. Mintha a polip csak nőne és fogva tartaná. Az élet továbbra is a túlélésről szól. Egyrészt. Másrészt arról, hogy ne vegyék észre mások is a mocskosságát. Hogy tudja eltakarni. Mintha az élete arról a keserves próbálkozásról szólna, hogy a szégyenfoltja ne határozza meg őt, és a megsemmisülés elől való állandó menekülésről.
Ha egy gyerek valakinek a kéjes áldozatává válik, az egész élete megváltozik, a traumája rátelepszik az életére, és igen kemény munka visszavenni tőle az irányítást.
Traumát természetesen nemcsak a szexuális erőszak okozhat. Szexuális töltetű beszéd, beszólások, kukkolás, gyengédség, tapogatás is abúzusnak számít. Gyanítom, hogy a kéjéhes felnőttek közül rengetegnek fogalma sincs arról, a kis simogatásukkal, a kis játszadozásukkal mit okoznak egy gyerekben, hogy lopják el a gyerekkorát, hogy teszik tönkre évtizedeit.
A bűntudat, amit nekik kéne érezniük, a gyerek részévé válik, marcangolja a lelkét. Ez gyakran állandó önváddá, önostorozássá, önbántalmazássá fajul, a szorongás olyan része és kísérője lesz az életének, mint más gyerekének az iskolatáska. A gyerekekben lévő csillapíthatatlan bűntudat olyan lelki folyamatokat indíthat el, mint a büntetéstől való állandó félelem. Mivel bűnösnek érzi magát, azt gondolja, büntetést érdemel. Ezért a félelem is a mindennapjainak részévé válhat.
Csak remélni tudom, ha molesztáló emberek tisztában lennének tetteik következményeivel, kevesebb ilyen eset lenne. De ezt nem tudhatom biztosan.
A gyerekek nem tudják #metoo-feliratokkal jelezni, hogy ők is voltak már áldozatok. De még ha ki is tudnák, olyan keveset mondana. Olyan keveset fejezne ki.
Írhatnám, hogy #metoo, de én most nem ezt szeretném. Szeretnék az abúzust elszenvedett gyerekek nevében ennél többet mondani. Ennél többre felhívni a figyelmet. Tudjuk, hogy a jelenség létezik, tudjuk, hogy sok gyereket molesztálnak, de azt talán kevesen tudják, hogy egy gyereklélekben milyen folyamatokat indít el egy molesztálás. Ha ezzel tisztában vagyunk, talán jobban figyelünk a gyerekeinkre, talán jobban érezzük annak a fontosságát, hogy beszéljünk velük ilyen sokak számára kényelmetlennek titulált témákról.
Biztosítsuk őket, hogy mellettük, mögöttük vagyunk mindig, hogy nekünk bármit elmondhatnak, hozzánk fordulhatnak. Hogy bárkivel vállaljuk a konfliktust azért, hogy őket megvédjük.
Hogy ne kelljen a titkával magába burkolóznia egyetlen gyereknek sem, mert hosszú éveit teszi tönkre. Szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, pszichológusoknak, és egyáltalán minden felnőttnek óriási a felelőssége abban, hogy ezek az esetek ne történhessenek meg.
Mert rengeteg eset mögött ott van legalább egy felnőtt, aki a segítségnyújtás helyett inkább félrenéz."