KULT
A Rovatból

„Kate Winslet stílusosan káromkodik, De Niro meg mormog” - interjú Köves Gáborral, aki világsztárokkal beszélget évtizedek óta

Egy nyári délután egy connecticuti erdő közepén találta magát Al Pacinóval és Robert De Niróval egy asztalnál. Köves Gáborral a nemrég megjelent interjúkötete kapcsán beszélgettünk.


Köves Gábor újságírót rég ismerem, de hogy milyen nagy mennyiségű igényes interjút készített az évek során, csak akkor esett le, amikor a kezembe vettem második, nemrég megjelent interjúkötetét, a Végszónak sem rossz címűt is. Vele beszélgettünk sztárokról, írókról és kutyákról.

- Most elolvastam az első interjúkötetedet is. Azon gondolkoztam el közben, hogy kit kellett vajon a legtöbbet győzködni...

- Az új kötet interjúalanyai közül Margaret Atwoodhoz vezetett talán a leghosszabb út, de több évig tartott elérni Patti Smith-t is. Éppenséggel John Cleese becserkészése sem volt egy fáklyásmenet. Mindjárt megnézem, hogy mondják angolul, hogy fáklyásmenet.

- Itt tényleg évekről beszélünk?

- Igen, de azért nem olyan drámai a helyzet, nem arról van szó, hogy 25 évesen elkezdtem hajkurászni valakit, és 45 évesen értem csak el. De sokszor arra eszméltem rá, hogy telnek-múlnak az évek, és még mindig ugyanazzal a kedves, arctalan közvetítő emberrel e-mailezek egy-egy interjú reményében. Ennyi idő alatt el lehet végezni az orvosit.

- Ehhez nagy állhatatosság kell. Ezt az elején is tudtad?

- Ha létezik is Az interjúkészítők kézikönyve, nem került a kezembe. Idővel leesett, hogy ez így megy, vagy megszoksz, vagy megszöksz. De ha végül eléred az illetőt, mert épp ott állsz például a brooklyni háza küszöbén, hirtelen minden megszépül. Persze csak akkor, ha ajtót nyit.

- Ebben a két kötetben szereplő interjúalanyok valamilyen szinten az idoljaid, ugye?

- Vannak, akik közelebb állnak hozzám, persze, de azért mindenkihez van valami közöm. Mégiscsak én választottam őket.

- Volt, akiben csalódtál? Vagy kellemesen?

- Ez egy műfaj, az interjúalanyok pontosan tudják, miről szól egy ilyen helyzet, és ha már kötélnek álltak 10-20-30 percre, akkor a legtöbb esetben odateszik magukat, csak ritkán tapasztaltam szájhúzást.

Egy esetre emlékszem, amikor valaki annyira lekezelően viselkedett, hogy megfordult a fejemben az interjú felénél, hogy felállok. Lehet, az is zavart, hogy nem volt rajta cipő.

Tanulság: mindig nézd meg, visel-e az interjúalany cipőt! Az illető nem szerepel egyik kötetben sem.

- Megérdemelte.

- Nemes bosszút álltam. Bár nem ez volt a célom a könyvekkel.

- Szép tőled, hogy nem árulod el, ki volt az. Bár kár. Mennyi egy átlagos interjúidő? Én a fantasztikus rendező Michael Hanekével készítettem egyszer egy ötperces interjút, aminek a rövidségére nem voltam felkészülve, és hatalmas kudarcnak éltem meg. Te is ott voltál, amikor itt járt Magyarországon.

- Jó élmény volt, sütött a nap, péntek volt és tolmács is volt. A tolmács ugyan elvett az időből, de kárpótlásképp elhangzott a beszélgetés hevében, hogy cipőkanál. Remek szó, Haneke szájából, németül meg még jobb. Persze azok az interjúk az igaziak, ahol az idő, illetve annak a rövidsége nem korlátozó tényező. A külföldi kerekasztal-beszélgetéseken mindig nagyon ketyeg az óra, ezek átlagosan 15 percesek és ott ül 10 ambiciózus újságíró.

- A szolgálólány meséje írójával, Margaret Atwooddal viszont hosszabban beszélgettél.

- Igen. Ez tavaly novemberben történt, telefonon. Ezek jó helyzetek, ilyenkor rajtad múlik, tudsz-e élni a lehetőséggel. A pandémia alatt a személyes találkozóknak leáldozott, maradt a telefon és a Zoom.

- A sorozatot nézted?

- Igen. Kisebb-nagyobb lelkesedéssel.

- Kutyaugatást hallottam a háttérből...

- Az elkövető egy hétéves dalmata, az egyszerűség kedvéért nevezzük Pollinak. Szerintem jól mutatnánk a Horse & Hound magazinban. Polli különösen a francia klasszikusokat kedveli. Clouzot Ördöngösök című filmje mindig lenyűgözi, utoljára a pandémia első hullámában láttuk. Én is a világ egyik legjobb filmjének tartom.

- Melyik interjúalanyod tette a legnagyobb benyomást rád?

- Amikor először találkoztam Lars von Trierrel, azt éreztem, elérkeztem az interjúkészítés csúcsára. Mindez Koppenhágában, Trier saját kis "sasfészkében" esett meg, rajta kívül egy flipper gép és mintha egy zongora is jelen lett volna a helyiségben. A flipperben és Trierben biztos vagyok. A második találkozásunkkor egy golfautóval szlalomoztunk a stúdió betonján. Azóta sem ültem golfautóban egyetlen rendezővel sem.

De hasonlóan emlékezetes volt, amikor Umberto Eco válaszolt az e-mailen küldött kérdéseimre. Egy e-mail Professzor Eco válaszaival meg tudja édesíteni az ember napját. Ez nem sokkal a halála előtt történt, ez azért ad egy kis keserű ízt a dolognak.

- Gondolom a Woody Allen-interjúra is büszke vagy.

- Örültem, hogy megvalósult. Tíz-egynéhány perc telefonon. Mire összejött, Allen hírneve romokban hevert, legalábbis az Egyesült Államokban, de ez engem egy cseppet sem befolyásolt.

- Van véleményed az ügyéről?

- Követtem az idevágó tartalmakat, elolvastam, megnéztem, meghallgattam a cikkeket, vallomásokat, blogokat és így tovább, és végül kialakítottam a véleményemet; hogy fogalmam sincs. Inkább az a kérdés, hogy mindezek fényében hogyan nézed-e a filmjeit. Én történetesen sok filmjét néztem újra sokadik alkalommal a pandémia első hullámában. Azon egyszerű oknál fogva, mert kedvet éreztem hozzájuk. A Hannah és nővéreit pár évente előveszem, de most épp a Broadway Danny Rose esett a legjobban.

- Amúgy miért szeretsz interjúzni?

- Micsoda provokatív kérdés! Van az a vicc, hogy "Mama, nem akarok Amerikába menni, nem akarok Amerikába menni! - Kuss, kisfiam, ússz tovább." Én is úszom tovább, hátha egyszer úszva is eljutok Amerikába.

Ha egyszer az az alak szól bele a telefonba, akit ezer éve üldözöl, az addiktív érzés.

- Interjúztál olyan emberekkel is, akiket a köznyelv világsztárnak hív, mint Kate Winslet, Mads Mikkelsen vagy Stellan Skarsgard.

- Skarsgarddal telefonon beszélgettem, többször is, Winslettel egy londoni kerekasztalbeszélgetésen találkoztam. És azóta Zoomon is.

- És Winslet milyen benyomást tett rád az életben? Mert annyira kameraszuggesztív - élőben is nagy hatással van az emberre?

- Megnyerő, szabadszájú, az indulatszavakkal nem fukarkodó, közvetlen jelenség. Szuper interjúalany.

- Láttad az Easttowni rejtélyekben? Engem lenyűgözött, mekkora szintet lépett a legmagasabbhoz képest is.

- Tetszett, és nagyrészt miatta tetszett. Nincs az egészben semmi rendkívüli - kisváros, gyilkosság, nyomozó, erős hangulat, sok jó mellékszereplő stb - mégis olyan jó nézni, amit Winslet művel. Lehetne igazi dráma queen is, de nem; eszköztelenül, sallangmentesen és szerethetően játszik. Szuper.

- Van kedvenc interjúd, amiből többet tudtál kihozni, mint egy átlagos beszélgetésből?

- Nemrég szinte véletlenül, a csodával határos módon beszélgethettem Tilda Swintonnal. Ez a legjobb fajta interjúhelyzet: nem volt időkorlát, nem valamelyik filmjét promotálta, kényes témákat is lehetett érinteni, sőt. Azért filmekről is beszélgettünk.

- John Oliver miatt irigyellek talán a legjobban.

- Ez New Yorkban történt, sőt, kétszer is megtörtént, mindkétszer az HBO központjában. Kis számú újságíró és ő. Ha azt mondanám, hogy John Oliver egy rendkívül szellemes ember, azzal csak annyit mondtam, hogy nyáron meleg van, télen meg hideg.

Egy John Oliver szellemességeivel teli helyiségben tartózkodni, ahol ő maga is jelen van, az olyan, mintha egy exkluzív show-n vennél részt. Még csak az sem látszik, hogy megjátszaná, hogy ennyire közvetlen.

A poénok mögött ott van az oknyomozói munka, a tényfeltárás – egészen egyedi, amit a műsorában csinál. Mindenben profi, szelfizésben is, a beszélgetés végén fülig érő szájjal nézett a telefonomba. Én is igyekeztem valamit nyújtani mosoly terén.

- Számos kortárs íróval beszélgettél. Az Amerikai Pszicho írója, Brett Easton Ellis milyen interjúalany volt?

- Mindig nagyon szórakoztató. Az első könyvem címe tőle származik. El lehetett vele játszani azt a játékot, hogy sorolom a kortárs amerikai írók neveit, ő pedig osztályozza őket: ki az, aki szerinte bátor, ki a közepes, ki a mesterember és ki az igazi nagymenő. És akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit értek ezen, mi az hogy nagymenők? Így lett az első interjúkötet címe a Mi az, hogy nagymenők?

- Álominterjúalany?

- Kész válaszom van erre. Stephen King, kérem, jelentkezzen, J.K. Rowling, várom az emailt! Ahogy Clint Eastwoodtól, Quentin Tarantinótól és fél Hollywoodtól is! Ígérem, mindenkire szánok időt. Hosszan tudnám sorolni. Vannak, akikkel meg sem próbálkozom, nem érdemes, pl. Robert De Niro... De most, hogy szóba került, vele és Al Pacinóval egyszer szemben ültem egy asztalnál. Egy erdő közepén, Connecticutban. Szürreális élmény volt.

- Azért ezt meséld el.

- A törvény gyilkosa című filmjüket forgatták, és nemcsak én, de a magyar forgalmazó sajtósa, Seres Mariann is úgy gondolta, nekem ott kell lennem. Mariannak sokat köszönhetek, többek között ezt a Pacinós-De Nirós találkát is. Az egyik délután még egy szerkesztőségben ültem, a Szentendrei út közelében, a másik nap pedig már egy connecticuti erdő felé tartottam. Ezt Mariannak köszönhetem. Kellenek sajtósok, akik bíznak az emberben.

- Milyen volt Pacino és De Niro?

- Olyan volt az egész, mint egy Rejtő-regény. Már csak az orosz hússaláta hiányzott az asztalról. De 50 Cent például szintén ott volt. De Niro híresen mogorva alak, és pont ilyen is volt élőben – néha morgott valamit maga elé.

Pacino ezzel szemben maga volt a nagybetűs művész, ha lett volna sál rajta, azt biztosan hátradobja. Olyan volt, mint egy mesében, azt is alig hittem el, hogy ott ülök. Mint interjú? Természetesen nem lett jó interjú. A Szemtől szemben plakátját viszont aláírattattam Pacinóval és De Niróval is. Egyik legféltettebb tulajdonom.

- Lars von Triert egyébként mentálisan egyben láttad? Belőle írtam a szakdogámat, de az Antikrisztussal kihúzta nálam a gyufát. Azt gondoltam, tök jó a terápiás filmkészítés, de ezt megtarthatta volna magának.

- Mindenki csinál rosszabb filmeket, de egy gyenge Trier-film is jobb, mint másnak az egész életműve. Szóval, nekem jöhetnek az Antikrisztusok. Csak csinálja a filmjeit!

- Alkossanak a filmesek. Ezt én is így gondolom.

- A pék süssön, a filmes filmezzen.

- Ez végszónak sem rossz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk