"15 évesen elmenekültem otthonról, mielőtt anyám agyonver"
Nincsenek az általános iskolákban már nagy létszámú osztályok, valahogyan a mostani tanulókat egy kisiskolás édesanyja is be tud skatulyázni: például minden osztályban jelen van az eminens diák, akiről így vagy úgy példát lehet venni.
A gyermekem osztályában a Julcsi a "jó kislány". Szülőként nem szoktam foglalkozni mások gyerekével, de azért néha, nagyon ritkán, bevallom, elszaladt a szám, és mondtam olyanokat a saját csimotámnak, hogy "bezzeg a Julcsi biztos nem hagyja el két havonta a bérletét", vagy "bezzeg a Julcsinak sikerült megtanulni időre azt a verset, neked miért nem ment?". Aztán persze, hogy a saját gyerekemnek szalad tele a hócipője, mert az anyja a Julcsival foglalkozik.
De ez a kislány tényleg mintagyerek, mintatanuló - ismerünk ilyeneket, be sem kell mutatni őket. Akinek sosem kusza a haja, akinek mindig a táskájában van a tolltartója, akinek kész a leckéje, jelentkezik az órán, hogy tudja az anyagot és szívesen felmondaná. És aki langymelegben tip-top rakott szoknyát visel élre vasalt blúzzal.
A Julcsi anyukája is szuper anyuka azok szemében, akik valaha látták: mert nyüzsög a szülői munkaközösségben, mert szemében apró könnycseppekkel tapsol az iskolai anyák napján, és mert az a tipikusan unalmas, városi édesanya külseje van, aki azóta neveli egyedül a gyerekét, hogy egy szép, átlagos napon a férje otthagyta őt hosszú évekkel ezelőtt.
És aztán eljött ennek a tanévnek a vége, a gyerekeim iskolájában az igazgató bácsi lezárta, miközben úgy hadonászott a kezével, mint a Stohl András 15 éve egy Való világ kiszavazó showjában. Az egyik, feltartott tenyeréhez közelítette a másik kezén lévő ujjait és teátrálisan azt mondta: moooooooost akkor vége a tanévnek. Ezt csinálja már másfél évtizede, amikor először látták a jelenlévők, még tapsorkán fogadta, ma már inkább csak kósza mosolygás. Úgyhogy itt a nyár. És persze az én kis gyermekeim is szabadok, mint a vándormadarak, és élvezik minden pillanatát a nagy szabadságnak.
Majd egyik este csengettek. Julcsi állt a bejárati ajtóm előtt, egy ormótlan hátizsákkal a fél vállán és azt kérdezte, alhat-e nálunk. És akkor borult minden. Minden LÁTSZAT, amely valaha élt, és amelyet én, a kívülálló valaha is látni véltem mások életéből.
Mert kiderült egy másfél évtizedes, kicsi élet minden pokla az anyai, megtömött, női táskával történő arcon csapkodástól a lakás elé rakott párnáig, amin az öt éves kislánynak az éjszakát kellett töltenie, amikor az anyja úgy megrakta őt, mint szódás a lovát, meg a kék-zöld foltok, amiket elrejtett az élre vasalt ing. "Eljöttem otthonról, mielőtt anyám agyonver" - mondta ez a kislány ott, az ajtómban.
Ilyenkor persze összeszalad az "idegen" család, mégis hová forduljanak, mit is tegyenek. Hívja-e a rendőrséget, hívja-e valamelyik lelkisegély szolgálatot, esetleg a körzeti gyermekorvost, védőnőt, vagy próbáljon meg kommunikálni azzal az édesapával, aki nem él a családdal, de mégis ő az édesapa, vagy engedje be az igenis létező kamufaktort a történetbe, miszerint akár még a kislány sem biztos, hogy igazat mond mindenben, vagy hívja fel az anyát, vagy csak egyszerűen húzza be a kiskorút az otthonába, hogy rendben, aludj itt, aztán meglátjuk? Miközben lehet, hogy pont ő követ el jogsértést, ha ezt megteszi?
Hatmillió kérdés, aminek az vetett véget, hogy a kislányt végül felhívta az édesapja. és eljött érte. De vajon a fogadó család - jelen esetben mi - ebben a konkrét helyzetben jól tettük, hogy hagytuk, hogy a kislány végül az apja nyakába boruljon és vele együtt távozzon? Az tény, hogy így avatkoztunk bele a legkevésbé a történetbe, amelynek a folytatásáról semmit nem tudok.
Julcsi azóta nem elérhető, még a messengeren sem jár.
És közben forr bennem a düh, hogy mennyire balga vagyok, hogy hittem a skatulyáknak, hittem holmi külcsínnek, és közben észre sem vettem a rakott szoknya mögött megbújó tragédiát.
És még hány ilyen van..