KULT
A Rovatból

Fesztivál a sártengerben

Szuper koncertek, pár méterre a színpadoktól ott a vízpart: a Strand lehetett volna az egyik legjobb fesztivál idén, de az időjárás közbeszólt.


A Balaton partján régóta nagy hagyománya van a zenei fesztiváloknak. Nem csoda, hiszen a környezet egyszerűen adja magát: este buli, napközben pedig a fáradalmak kipihenéseként strandolás, ennél több nem is kell az ideális nyaraláshoz.

A közelmúltig azonban az elektronikus zene dominálta a magyar tengert, főleg a prémiumfesztiválként beállított Balaton Sound révén. Ennek ugyebár több szempontból is behatárolható volt a közönsége: egyrészt eleve kiestek azok, akik nem szeretik a műfajt, másrészt az átlagos pénztárcával mérve rendkívül magas árszínvonal is sokakat eltántoríthatott a részvételtől.

A fordulópont tavaly jött el, amikor a Sziget, a Volt és a Sound szervezői egy egész sor új, megfizethető belépődíjú rendezvényt álmodtak a tó partjára, összefoglalva Nagyon Balaton néven. Ezek közül a balatonvilágosi B.my.Lake szintén a tánczene kedvelőit célozta meg, a Zamárdiban megrendezett Strand fesztivál viszont teljesen más réteghez szólt.

_RPF2489_RPF3457_RPF3714

Bár ugyanúgy a szabad strand adott neki otthont, ahol alig egy hónappal korábban még a Sound közönsége szeletelt, ide a Petőfi rádió által felfuttatott és pörgetett zenekarokat hívták meg, néhány sztárfellépő kíséretében. A koncepció több mint csábító volt, amit az érdeklődés is visszaigazolt, rengetegen mentek le egy kiadós buli reményben.

A vélemények azonban nem voltak épp pozitívak: rengetegen panaszkodtak a szervezésre, a többórás sorban állásra a beengedésnél, a kevés vendéglátóhelyre és még számos olyan bosszantó hiányosságra, amelyek összességében teljesen lehúzták az élményt.

A tavalyi fiaskó után várható volt, hogy ha újra megszervezik a fesztivált, igyekeznek majd tanulni hibáikból. Így is történt: bár én most először voltam, semmit nem tapasztaltam a fentebb említett negatívumok közül. Simán ment a beengedés (igaz, csak csütörtökön érkeztem), volt kulturált mosdó, és az étel- valamint italpultok mennyiségére sem lehetett panasz.

_RPF3251_RPF4087

Videó: a Szigethez hasonlóan itt is volt lufireptetés

Úgy tűnt tehát, a fesztivál levetkőzte gyermekbetegségeit, és csodás négy nap van kilátásban. Azonban közbeszólt egy olyan tényező, ami ellen a legkörültekintőbb szervezéssel sem lehetett volna tenni: az időjárás.

Szerdán még minden ideálisan alakult, száraz időben ment le a Tankcsapda 25. születésnapi koncertje, majd a Papa Roach fellépése is. Éjjel azonban megérkezett az ítéletidő: olyan szintű vihar csapott le a fesztiválra, ami a Dél-Ázsiában szokásos monszunokkal is felvehette volna a versenyt.

Órákon át szakadatlanul ömlött az eső, amikor pedig végre elállt, jókora sártengert hagyott maga után. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy már a Sound közönsége kitaposta a füvet a fesztivál területén, aminek pár hét alatt esélye sem lett volna visszanőni.

Különösen kétségbeejtő volt a helyzet a kempingben, ahol sátrak tömegei kerültek víz alá, hiába voltak elvileg vízhatlanok, ekkora mennyiségű csapadékot egyszerűen nem bírhattak ki. A költözködést megnehezítette, hogy eleve hatalmas volt a zsúfoltság, így új helyet találni sem lehetett éppen könnyű.

_RPF2004_RPF2154_RPF3775
_RPF4160

Videó: táncoslányok a csütörtök délutáni napsütésben

A csütörtöki és pénteki nap ezt követően nyugodtabban alakult, bár a Balatonba csak a legelszántabbak merészkedtek be. A parton viszont a gumicsizma vált az ideális viseletté, igaz a szervezők igyekeztek felszórni a saras területeket homokkal, de csak részsikert értek el.

Csütörtök este hatalmas bulit csinált a Magyarországra szinte már hazajáró Parov Stelar Band, amelynek jellegzetes, elektronikus beütésű swingdalaira ezrek csápoltak. A zenekar énekesnője külön megköszönte a magyar közönség szeretetét, megemlítve, hogy nálunk már akkor népszerűek voltak, amikor egyébként még alig ismerték őket.

Másnap az utcazenészből világhírűvé vált Dub FX fellépése volt az egyik fő attrakció, igaz kissé meglepő módon nem az esti fő sávban, hanem háromnegyed 7 körül állt színpadra. Előtte a Delov Jávor által fémjelzett Random Trip adott szokásosan remek, improvizációra épülő koncertet. Érdekesség, hogy egy korábbi budapesti látogatáskor maga Dub FX is fellépett velük, így titokban reméltem, hogy most is beszáll majd pár szám erejéig, de sajnos erre nem került sor. Sebaj, külön-külön is odatették magukat.

_RPF2555_RPF2646_RPF3122

Már-már elkezdtem hinni benne, hogy a fesztivál végéig kegyes marad az időjárás, azonban szombat reggel sajnos ismét zuhogó eső köszöntött. Ezzel minden esély szertefoszlott arra nézve, hogy legalább az utolsó napra felszárad a masszív sárréteg. A kínai üzletek gumicsizmakészlete ekkorra egyébként már Siófokon is kifogyott.

Késő délutánra abbamaradt az égi áldás, azonban még mindig nem lőtte el minden patronját. A kegyelmi állapot a Quimby koncertjének végéig tartott, amikor is varázsütésre ismét elkezdett ömleni, de úgy, ahogy talán még szerda éjjel sem.

Ilyen állapotok mellett állt színpadra az utolsó sztárfellépő, John Newman, akinek logikusan gondolkodva nem sok oka lehetett reménykedni a pozitív fogadtatásban. A közönség azonban megcáfolta a logikát: a szakadó esőre fittyet hányva rengetegen voltak a nagyszínpad előtt, katartikus bulit kerekítve a sárban csúszós helyzetből. Mellesleg a másik, fedett színpadon ugyanekkor játszó Péterfy Bori is megemlítette, hogy ilyen lelkes közönséghez egész nyáron nem volt szerencséje.

_RPF4209

Videó: John Newman - Love Me Again, szakadó esőben

_RPF3863_RPF3882_RPF3991

Így végződött tehát a második Strand fesztivál, aminek mérlege ezúttal nem a szervezők hibájából nem lehetett pozitív. Az ő részükről egyedül az árképzésben találtunk némi kivetnivalót: bár az étel- és italárak összességében véve nem érték el a Szigeten megszokott szintet, néhány kirívó eset mégis akadt.

Egy deci bor például 400 forintba került, amit annak ellenére sem tudtunk hová tenni, hogy a sör korsója például csak 450 volt, szemben a Sziget 650 forintjával. Ételek terén is volt pár meglepő példa, elég csak az 500 forintos zsíroskenyeret említeni, ami annak ellenére nevetséges ár, hogy a szokásosnál nagyobb méretű volt.

_RPF4472_RPF4448

Mindenesetre a fentiek ellenére úgy gondolom, a Strandban megvan a potenciál, hogy hosszabb távon is megkapaszkodjon a hazai mezőnyben. Ha legközelebb is el tudnak csábítani néhány külföldi sztárfellépőt a magyar zenekarok mellett, már csak abban kell bízniuk, hogy a tavaly és/vagy idén csalódottak kiheverik negatív élményeiket, és adnak még egy esélyt a fesztiválnak.

Na meg persze abban, hogy jövőre tényleg strandidő lesz, mert még egy hasonló blamázst (a név elvileg kötelez, ugye...) már nem valószínű, hogy el tudnának feledtetni célközönségükkel - akár rajtuk múlik a dolog, akár nem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk