KULT
A Rovatból

"És akkor mi van?" – Almási Kitti szerint sokszor ez a kérdés kell ahhoz, hogy merjünk bátrak lenni

Az ismert pszichológus könyvet is írt már a bátorságról, hamarosan pedig a Momentán Társulattal közösen színpadon is körbejárják a témát: június 13-án az Imprószigeten a "Fröccs" előadás témája lesz, hogy hogyan tudunk bátran élni.


- Mit jelent ma, 2021-ben, a mi társadalmunkban bátran élni?

- Én bátorságnak azt nevezném, amikor a félelmeinknél erősebbé válik bennünk a tettvágy, és valóban cselekszünk. Ez nem összekeverendő a vakmerőséggel, az veszélyezteti az ember épségét. Én a mindennapi szorongásainkkal foglalkozom, így

a bátorság az én olvasatomban az a fajta életmód, amiben minél inkább törekszünk arra, hogy felvállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk.

Ez jelentheti akár az érzéseink – meghatódottság, vonzalom, szeretet - kifejezését, egy konfliktus vagy egy nehéz érzés felvállalását. Minél több kijózanító tükörbe tudunk belenézni, és minél inkább önazonosan tudunk élni, annál inkább bátornak gondolhatjuk magunk.

- Valóban bátorság ma ennyire felvállalni magunkat?

- Igen, mert a környezet visszajelzése, a társadalmi elvárások, az elutasítástól való félelmünk nagyon erősen befolyásolnak, leblokkolnak. Visszafognak minket, és inkább arrafelé tolnak, hogy az érzéseinket ne úgy mutassuk meg, ahogyan vannak, hanem egy drasztikus cenzúra után. Tulajdonképpen ahhoz, hogy az ember önazonosan azt vállalja, ahogy ő gondolkozik és érez, tényleg szembe kell néznie azzal, hogy ezt annak ellenére teszi, hogy nem mindenki fog hozzá tapsolni.

- Egyénenként mennyire különböző, hogy mit tartunk bátorságnak, önmagunk felvállalásának?

- Elképesztő eltérések vannak. Könyvem, a Bátran élni kapcsán is számtalanszor mondtam, hogy pont olyan az eltérés az egyes emberek "bátorságai" között, mint például abban, hogy egy párkapcsolatban mi számít bántásnak, itt is hatalmas a mozgástér. Szerveztem már önismereti táborokat, ahol bátorságpróbákat csináltunk. Van, akinek az a bátorság, hogy egyáltalán elmondja a nevét mindenki előtt hangosan, mert esetleg már ez messze meghaladja azt a szintet, amit megszokott.

Sőt valakinek azt jelenti, hogy egyáltalán eljön egy ilyen táborba, több ember közé, és vállalja, hogy végigüli, akár anélkül, hogy megszólalna. Van, aki pedig eljut odáig, hogy a legtitkosabb kérdéseiről beszéljen, vagy egy énekes-táncos produkciót bemutasson mindenkinek. Az sem könnyű, hogy valaki élete egy nehéz szakaszáról meséljen, esetleg felvállalja a szexuális orientációját, vagy bármi olyasmit, ami alapján számíthat arra, hogy nem egyöntetűen pozitív lesz a reakció.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Van arra valamilyen praktika, hogy hogyan vállaljuk fel magunkat, mindennapi félelmünket, szorongásunkat leküzdve? Ez nem egy eleve elrendeltetett dolog, hogy valaki ebben bátrabb, valaki visszahúzódóbb?

- Én abban nem hiszek, hogy ez ennyire determinálva lenne. Inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy mi van az előtérben és a háttérben. Mi általában azzal dolgozunk, hogy mik azok a háttérben lévő tartalékok, amik segíthetik az illetőt. Azt gondolom, ami kőbe van vésve, az sokszor az, hogy a mozgástér nem tágítható a végtelenig. Akármeddig tréningezi magát valaki, akármilyen terápiára jár, van egy határ. De azon belül mindenképpen lehetséges a maximumot kihozni. Az úgynevezett általános praktikáktól vagy tanácsoktól általában nekünk a szakmámban feláll a hátunkon a szőr. De a könyvem alcíme – amit én eredetileg címnek szerettem volna – ez: És akkor mi van? Ez tulajdonképpen az abban bemutatott úgynevezett praktika vicces összefoglalása.

Közelítsük meg kognitív módon a kérdést, azaz: hogyan gondolkozunk magunkról, másokról vagy a világ működéséről, egyes történésekről? Konkrétabban nézve: például mi veszély rejlik abban, hogy megszólaljak mások előtt? Van egy képünk magunkról és arról is, hogy mások hogyan fognak tekinteni ránk, és ebben rengeteg torzítás van.

A legtöbb gátat az okozza bennünk, hogy egy katasztrófát képzelünk el következményképp – ezt úgy is hívjuk, hogy katasztrófagondolat.

Tehát „ha valami valamilyen módon fog történni, akkor biztos, hogy az a bizonyos rettenetes dolog fog előállni”.

Például éneklek mások előtt, és hamis – itt megjelenik az „összeomlik a világ”-gondolat. És nekünk ezt kell megkérdőjeleznünk. Azt is, hogy ez egy reális következmény-e, biztos-e, hogy mások kiröhögnek, furcsán néznek majd rám? Erre a hétköznapok szintjén szinte kivétel nélkül azt a választ fogjuk adni, hogy azért ez nem annyira durva, mint amennyire az adott pillanatban rettegünk tőle. Erre vonatkozik az „És akkor mi van?” kérdés. Mi van, ha nem merek megszólalni? Mi van, ha dadogok? „És akkor mi van?” Itt szoktak jönni a torzítások, hogy „az emberek ezt fogják gondolni vagy azt fogják mondani rólam”.

De fel kell tenni a kérdést, hogy honnan vesszük ezt? Mekkora a realitása? Láttunk már olyat, akivel konkrétan ez a „katasztrófa” megtörtént? És olyat esetleg láttunk-e, aki túlélt egy hasonlót, és minden további nélkül túltette magát rajta? Afelé kell tehát vinni az embert, hogy rádöbbenjen arra, hogy ezek mennyire eltúlzott következtetések, kicsiből nagyot csinálnak, katasztrofizálnak. Ezeket a hétköznapi félelmeket érdemes kicsit megkapirgálni, hogy egyáltalán mennyire reálisak.

- A Momentán Társulat rögtönzésen alapuló előadásai alkalmasak arra, hogy segítsenek feldolgozni ezeket a szorongással és bátorsággal kapcsolatos kérdéseket?

- Ez a forma azért fantasztikus, mert amiről beszélek, azt azonnal meg is jelenítik. Többféle módszerrel dolgozunk, de van olyan is, amikor feldobnak egy jelenetet, és azt mondják, hogy ha valahol máshogy csinálnám, csengessek közben. Én pedig csengetek, és mondok egy ötletet, ami egy másik perspektívát világíthat meg. Így rá tudunk látni arra, hogy hogyan lehet átfordítani egy-egy helyzetet. Nyilván mindenkire vonatkozó megoldást nem fogunk tudni kínálni, de mindenképpen kapnak a nézők egy ízelítőt, belelátnak egy-egy folyamatba, átfordulásba, hogy hogyan lehet egy ilyen esetben más oldalról rátekinteni egy helyzetre.

Meghallgatnád Almási Kitti gondolatait élőben is? Akkor ott a helyed a Momentán Imprószigeten!

Improvizációs színházi előadásokkal, sport- és családi programokkal, workshopokkal és mini fenntarthatósági vásárral indítja a nyári fesztiválszezont Budapesten a Momentán Társulat 2021. június 11-13-a között. A Momentán Imprósziget először kerül megrendezésre a Margitszigeten, a Petőfi Sándor Ifjúsági Tábor területén. A különleges kulturális program célja, hogy a pandémia bezártsága után új inspirációkat, szórakozást, pozitív életérzést és kreatív kikapcsolódást nyújtson a kilátogatóknak.

Pszichológiai fókuszú Fröccs előadásukban Almási Kitti pszichológus segítségével a bátorság témájáról játszanak jeleneteket, megtörtént vagy kitalált történeteket, miközben a nézőkben felmerülő kérdésekre is választ keresnek.

A fesztivál egészére, vagy a Fröcss előadásra jegyek ITT válthatók.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Ez az együttműködés ön és a Momentán Társulat között már jó néhány éve él. Az az első pillanattól kezdve egyértelműen látszott, hogy az improvizációs színházi forma alkalmas a „lelkifröccsökre”, pszichológiai kérdések feldolgozására?

- Korábban F. Várkonyi Zsuzsa kolléganőmmel ez már egy hosszú ideje működő struktúra volt, ő volt a Fröccs című műsor szakértője a kezdetektől éveken át. Amikor száz fellépés után úgy döntött, hogy kicsit pihenne és átadná a stafétát, akkor egy bejáratott, működő dologba léptünk be két kollégámmal, Tari Annamáriával és Buda Lászlóval. Én voltam F. Várkonyi Zsuzsa fellépésén, ahol megnéztem, hogy működik ez, aztán Zsuzsa is eljött az én első alkalmamra, ami nagyon megtisztelő volt és kedvesen biztatott. Engem mindig is vonzott a színjátszás, a színpadi lét, kamaszkoromban sok ilyesmiben részt vettem, és rájöttem, hogy egy-egy jelenet sokkal emberközelibbé tudja hozni a dolgokat. Én magam mint előadó is sokszor igyekszem érthetőbbé tenni az adott lelki jelenséget úgy, hogy próbálok egy-két karaktert megjeleníteni, vagy visszaidézni egy-egy párbeszédet. Mivel nem vagyok színész, mellettem egy társulattal ez a játék egy egészen fantasztikus élmény.

- A karantén teljesen visszavetette a Fröccs előadásokat, vagy valamilyen szinten tudták online működtetni?

- Volt néhány online „fellépés”, és a törzsközönségből sokan nézték azt is, de ha valaki korábban nem ismerte ezt a műfajt, nem biztos, hogy ez a forma szippantotta be. Mert a színpadon óriási sodrása van az előadásoknak, hosszú évek óta összecsiszolódott társasággal, bejáratott csapatdinamikával. Egy-egy este nagyon drámai és kemény is tud lenni, de alapvetően ez egy szórakoztató program, elképesztő hangulattal, ezt az online forma nem tudja visszaadni. Főleg úgy, hogy az online változatban a színészeknek különböző lakásokban tartózkodva kellett egymásra reagálniuk. Én magam csodáltam a társaságot, hogy ebből a helyzetből is ki tudott hozni élvezetes anyagot, de azért nagyon várjuk már, hogy újra élőben találkozzunk a közönséggel. Én olyan aktív közönséget, mint a Momentán előadásain, még sosem láttam.

- Hogy folytatódik a közös munka? Hamarosan itt a Momentán Imprósziget a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, aminek keretében június 13-án lesz egy Fröccs előadás is arról, hogyan tudunk bátran élni. Mik jönnek ezután a közös munkában?

- Mint minden más előadásommal, a Momentánnal is tervezzük már őszre az időpontokat, optimistán próbáltunk gondolkodni... De az őszi előadásaim még azok az alkalmak, amiket tavaly tavasz óta folyamatosan tologatunk. Az valószínű, hogy ha lehet, akkor egy hónapban egyszer vagy esetenként kétszer szerepelni fogok a társulattal. A témákat egyébként spontán szoktuk alakítani. Általában én írok néhány aktuális jelenséget, például a Covid alatt foglalkoztunk a vírussal és az azzal járó nehézségekkel, valószínűleg a jövőben téma lesz a visszatérés, az újrakezdés, vagy épp a széthulló kapcsolatok. De én szeretek olyan nagy falatokat, mindenkit érintő témákat is behozni, mint például az irigység vagy a féltékenység. Tág a mozgástér, néha úgy fejezünk be egy egyébként teljesen kerek estét, hogy a felét nem játszottuk ki annak, ami a témában benne volt.

De előfordul olyan is, hogy előadás közben jön a jó ötlet. Volt egy olyan este, amikor a közönségben szóba került a női-férfi éttermi helyzet, azaz a tipikus "ki fizet?"-szituáció, konzervatív és modernebb, pro és kontra érvekkel. A nézőtéren éles véleménykülönbség alakult ki: egy férfi beszólt a kemény nőknek, akik „elnyomják” a pasikat, egy nő pedig visszaszólt, hogy ha elég „tökösek” lennének a férfiak, nem kéne a nőknek ilyen erősnek lenniük. Én már azt láttam ebben, hogy ez elég parázs vitának tűnik, ebben benne van egy külön est témája. Ilyen esetekből is nagyon jó előadások kerekednek ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Ez egy nagyon kemény időszak nekünk” – a megszűnő Bánkitó Fesztivál alapító-igazgatójával beszélgettünk
A Bánkitó Fesztivál egy kis közösség számára indult, de mára Magyarország legnagyobb kisfesztiválja lett. Idén egy fillér állami támogatást sem kaptak, és Schönberger Ádám szerint a mostani gazdasági válságban nem láttak kiutat, ezért döntöttek úgy, ez lesz az utolsó.


Nemrég bejelentették, hogy 2025-ben utoljára rendezik meg a Bánkitó Fesztivált. Az eseményt 16 évvel ezelőtt civilek hozták létre azzal a céllal, hogy megalkossanak egy családias, emberközpontú fesztivált egy olyan közegnek, ahol minden szubkultúra tagja jól érezheti magát. 


A szervezők nemrég közölték, hogy idén utoljára tarják meg az eseményt. Közleményükben többek között arról írtak, hogy Civil szervezetként már nem fenntartható az a fesztiválforma, melyet eredetileg létrehoztak, illetve, hogy egy másik politikai és gazdasági környezetben talán máshogy alakult volna. Emellett arra is kitértek, hogy olyan kompromisszumokat kellett volna hozniuk, amit már nem szerettek volna. Hogy ez pontosan mit jelent, arról Schönberger Ádám alapító-igazgatóval beszélgettünk.

– Hogyan indult a Bánkitó Fesztivál, mi volt a koncepciótok?


– A fesztivált 16 évvel ezelőtt hoztuk létre, amikor még nem voltak kis fesztiválok. Korábban 3-4 éven keresztül szerveztünk már programokat a Művészetek Völgyében, igazából ott született meg az ötlet, hogy nagyon izgalmas lenne, ha csinálnánk egy saját fesztivált.

A koncepció az volt, hogy egy kisebb, családias, emberközpontú eseményt hozzunk létre, ami nem feltétlenül arról szól, hogy milyen nagy zenekarok lépnek fel.

Tehát alapvetően egy közösségi eseményt szerettünk volna megalkotni annak a csapatnak, akikkel egyébként év közben is találkoztunk. Merthogy nekünk volt egy esti bázisunk a Sirály nevű hely a Király utcában. Ez volt az első ilyen foglalt ház úgymond - ami amúgy elég sokáig, hat éven keresztül működött - és ennek köszönhetően nagyon sok civil közösségi szubkulturális kapcsolatunk volt. A másik fontos dolog, hogy a fesztivált a zsidó ifjúsági kulturális szervezet, a Marom Klub Egyesület által szerveztük meg. Az az időszak, amikor elindult a Bánkitó, azért is volt érdekes a magyar zsidóság történetében, mert az akkori 18-20-22 évesek közül sokan akkor szembesültek vele először, hogy ők kicsodák, hova tartoznak, akkor kezdték el keresni, hogy számukra mit jelent a zsidóság. Ebben is szerettünk volna segítséget nyújtani ezzel az eseménnyel a közösségnek, viszont fontos kihangsúlyozni, hogy a Bániktó soha nem egy vallási rendezvény volt. Már csak azért sem, mert a Sirályban működött egy színház is, ráadásul ez volt az alternatív zene központja, mindemellett a Marom Egyesülettel nemcsak a zsidó, hanem más kisebbségi kultúrákkal is foglalkoztunk. Nagyon szoros kapcsolatban álltunk például az LMBTQ közösséggel, egy idő után kiegészültünk a nagyon komoly szubkulturális erővel rendelkező biciklisekkel. A Bánkitóval pedig megpróbáltuk mindezt egyesíteni. 


– Milyen volt az első fesztivál?


– Pont a napokban néztem vissza az első sajtóanyagunkat, és azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen nem nagyon változtunk az elmúlt 16 évben.

A mai árakhoz viszonyítva durva, de 1500 forint volt a napijegy, volt összesen három színpad volt - ha lehet annak nevezni - két igazi, meg egy chillesebb, és egy táborhely. Ennyi, így indultunk, nagyjából 500 fővel, körülbelül minden szubkultúrából 30 ember.

Aztán ez a koncepció nagyon sikeres lett.

– Mikor indult be úgy igazán, mi volt a csúcspont szerinted?


– Azt gondolom, hogy a Covid előtti év, 2019 volt a csúcs. Akkor már ilyen 12-13 ezer ember jött el a fesztiválra, és nagyon jó kis esemény volt az.


– Mi a legjobb élményed az elmúlt 16 évből a fesztiválokat tekintve?


– Abszolút ez a 2019-es Bánkitó. Az egy olyan szintű csúcspont volt, hogy nagyon nehéz lenne überelni, talán nem is lehet. Akkor sikerült minden olyan építményt összeállítani, amit mi elképzeltünk. Nagyon jól sikerültek a művészeti projektek, a színházi projektek is, konkrétan létrehoztunk egy előadást az akkor alakuló, ma már csak nyomokban fellelhető Narratíva Független Társulatnak.

Sikerült összerakni egy nagyon komoly és jó zenei kínálatot olyan zenekarokkal, akik először jöttek Magyarországra külföldről, tehát itthon nálunk ismerték meg őket és azóta is visszajárnak klubokba, fesztiválokra. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a szakmától is, sokan eljöttek, azt gondolom, hogy ez a fesztivál 2019-ben érkezett meg igazából.

2020-ra egy ennél nagyobb volumenű eseménnyel készültünk, azt gondolom, hogy az lehetett volna egy ilyen végső nagy dobás, de ugye ekkor jött a Covid, ami hát elképesztő nagy sokk volt nyilván emberileg is, meg a szakmának is... teljesen megváltoztatta a világot. De visszatérve az eredeti kérdésre: sok mindent szerettem még és sok kedvenc pillanaton van a Bánkitóról, egyet még megemlítenék. A fesztiválnak mindig volt egy központi témája, ez 2017-ben a korrupció volt. Az is elképesztő jó volt, erre húztuk fel az egész kampányt, készültek álhírek, álvideók arról, hogy egy NER közeli befektető megvette a fesztivált...óriási volt. És sokan el is hitték egyébként.


– A közösségetek rendszeresen foglalkozik különböző társadalmi ügyekkel. Csak, hogy párat említsek: az LMBTQ+ csoportok kihívásai, a családrendszert érintő változások, a nők jogai, a tanárok helyzete. Többnyire a kormánnyal szemben kritikus álláspontot fogalmaztok meg, ez látszik az előbb említett központi témák kiválasztása kapcsán is. Milyen reakciók érkeztek erre a kormány oldaláról?

– Ez nagyon érdekes, mert elég kettős tapasztalásunk van. Korábban a Sirály volt a székhelyünk, ami aztán bezárt, így a következő bázisunk az Auróra lett. Na most az Aurórát például többször is bezárták, volt, hogy rendőröket küldtek ki, tehát azért itt voltak elég komoly dolgok. Éppen ezért arra is fel voltunk készülve mindig, hogy majd a fesztiválnak is keresztbe tesznek, emiatt sokkal jobban figyeltünk mindenre, hogy biztosan semmi gond ne legyen. De a fesztivált valamiért soha nem piszkálták.

Alapvetően egészen az idei évig nem láttam azt, hogy a politika bele akart volna szólni, vagy korlátozni akarta volna ezt a közeget, egyszerűen eddig még nem jutottak el erre a szintre.

Azt természetesen mi is látjuk, hogy fokozatosan elkezdődött a szabadság különböző formáinak korlátozása, de szerintem a kormánynak eddig fontosabb volt a látszat, hogy azt mutassuk, hogy ebben az országban igenis szabadon lehet élvezni az életet. Most viszont már azért mi is érezzük, hogy ebben is elkezdődött egyfajta változás.


– Ennek is van köze ahhoz, hogy az idei lesz az utolsó fesztivál? Abban a közleményben, amiben ezt bejelentettétek, úgy fogalmaztatok, hogy súlyos kompromisszumokat kellett volna kötnötök és ezt már nem akartátok vállalni.


– Azt nem mondom, hogy a politika miatt kell “bezárnunk az ajtót”. Azt már korábban említettem, hogy a Covid után volt egy hatalmas visszaesés, ami pénzügyi nehézségeket okozott. Ennek alapvetően ugye nincs semmi köze a politikához. Viszont

a politika ott csatlakozik be problémaforrásként, hogy idén például már nem kaptunk támogatást.

A Nemzeti Kulturális Alap minden évben hirdet pályázatot, és így lehet támogatásokhoz jutni. Eleve egy meghívásos pályázatról volt szó, nagyon jól megalapozott fesztiváloknak, és idén először - úgy, hogy egyébként semmi változás nem történt a korábbi eseményeinkhez képest - nem ítélték meg nekünk a pályázott összeget. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy vannak olyan fesztiválok, amelyek mondjuk tavaly alakultak, és ők megkapták a támogatást. Nyilván azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Covid óta van egy gazdasági válság Magyarországon, ez mindenhol látszik. A kormány részéről pedig várható volt, hogy a kulturális támogatási rendszerbe is belenyúlnak. Azt látjuk, hogy azért azokat, akik az ő köreikhez tartoznak, próbálják a lehető legjobban támogatni és így kevesebb jut mindenki másnak, aki nem része ennek. Tehát a mostani gazdasági helyzet miatt nem is kell feltétlenül ellenségesnek lenni, vagy nem kell, hogy szúrd valaki szemét ahhoz, hogy kimaradj a támogatásokból. Hasonló irány mutatkozik a szponzorációk tekintetében is. Anyagi szempontból elég nehéz helyzetbe kerültünk, és amikor azt írjuk, hogy nem akarunk kompromisszumokat kötni, akkor arra gondolunk, hogy nem tudjuk már megvalósítani az elképzeléseinket, így nem szeretnénk egy olyan fesztivált megrendezni, ami szerintünk nem méltó a Bánkitóhoz.


– Miért nem emeltétek meg az árakat? Vagy az sem lett volna már megoldás?


– Ha ebbe a helyzetbe kerül egy fesztivál, akkor két út van: megemeled a jegyárakat, vagy valahogy ráveszed az embereket, hogy minél többen jöjjenek. A kettő együtt abszolút nem működik, nekünk viszont mindkettőre szükségünk lett volna.

Egy olyan helyzetben, ahol pénzügyi válság van, és az emberek kétszer is meggondolják, mire költsenek, esélytelen kivitelezni egy ilyen kísérletet.

Ráadásul amikor elkezdtük, akkor is arra törekedtünk, hogy nem lehúzni szeretnénk az embereket, hanem elérhető árakat szeretnénk biztosítani, így azt gondoljuk, hogy van egy lélektani határ, ami fölé nem lehet menni. Egyébként egy érdekesség, hogy a Covid előtt még a legdrágább jegyből adtuk el a legtöbbet. Ezeket ugye azok vették, akik közel a fesztivál időpontjához döntötték el, hogy mégis jönnek. 2019-ben az emberek megengedhették azt a luxust, hogy akár a drágább jegyet is kifizetik, így mi is számolhattunk azzal, hogy az utolsó pillanatokban még felpörög a jegyeladás. Most ez abszolút megfordult, és inkább az olcsóbb jegyeket veszik, amiket már akár hónapokkal a fesztivál időpontja előtt lehet megvásárolni.


– Mivel készültök az utolsó fesztiválra, lesz emiatt valami különlegesség? 


– Sajnos nem tudom azt mondani, hogy az utolsó akkora lesz, mint a legnagyobb 2019-es fesztiválunk, de közben meg mindent, amit csak lehetett belepakoltunk.

A legjobb zenekarok lépnek majd fel, akiknek egyébként nagyon hálásak vagyunk, mert ők már tudták, hogy ez lesz az utolsó Bánkitó, így abszolút partnerek voltak. Nekik köszönhetően egy kompromisszummentes Line Up-ot tudtunk létrehozni.

Velünk lesz például a Carson Coma, akik tulajdonképpen majdhogynem nálunk alakultak, hiszen korábban mind önkéntesek voltak a fesztiválon, és ott találkoztak az első menedzserükkel. De a színházi programok is nagyon gazdagok lesznek, és visszahoztuk így a végére az elektronikus zenét is, amit egy picit elhanyagoltunk az utóbbi években. És nagyon szeretnénk, ha minél többen eljönnének azok közül, akik korábban jártak nálunk, esetleg anno együtt szerveztük, önkéntesek vagy partnerek voltak.


– Mik a terveitek a jövőre nézve? Folytatjátok ezt valahogy későbbiekben esetleg?


– Most rendezni kell a sorainkat, venni egy nagy levegőt, és helyretenni mind pénzben, mind lelkileg mindent. Azért ez egy nagyon kemény időszak nekünk. Nem látunk most előre, nem látunk perspektívákat. De itt egy csomó ember, egy egész civil szervezet a háttérben, aminek továbbra is lesznek különböző programjai az Aurórában.

Amikor kitaláltuk a Bánkitó Fesztivált, erre a közegre építettünk, így el tudom képzelni, hogy majd ebből a közegből újra kinövi magát valami.

Nyilván sokat számít, hogy mennyire változik a gazdasági és a politikai helyzet, mert szembeszélben az ember nem tud belevágni egy új dologba.



Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Brad Pitt karizmája erősebb, mint a Forma-1-es kocsik motorjai – A moziszékből pilótaülés lesz az F1 nézése közben
Készülhetünk egy vad száguldásra (többek között a Hungaroringen is) minden idők egyik legdrágább filmjében.


Nem sok Forma-1-ről készült nagyszabású mozifilm gördült ki eddig a hollywoodi gyártósorról, úgy tűnik, nehezen megfogható a világ legnagyobb presztízsű autóversenye a tengerentúli filmesek számára. A legjelentősebb, e témában készült mozgóképek talán az 1966-os A nagy verseny, John Frankenheimer filmje James Garnerrel, Eva Marie Sainttel, Yves Montand-nal és Toshiro Mifunével, a Ron Howard-féle 2013-as Hajsza a győzelemért a Niki Lauda-James Hunt-rivalizálásról Chris Hemsworth-szel és Daniel Brühllel, és kb. ennyi. Persze ott van még az 1977-es Bobby Deerfield is Al Pacinóval, de Sydney Pollack filmje nem a versenyekre fókuszált, hanem a főszereplő pilóta magánéletére. Vagy ott van még a 2024-es Senna című Netflix-sorozat Brazíliából és persze az igen gyengusz 2001-es Felpörgetve Sylvester Stallone-nal, de ott nem kaptak engedélyt az F1-formátum használatára.

Az Apple TV+, Joseph Kosinski rendező-producer (Tron: Örökség, Feledés, A bátrak, Top Gun: Maverick), Jerry Bruckheimer producer és Brad Pitt főszereplő-producer azonban láttak potenciált ebben a kiaknázatlan területben.

Olyannyira, hogy együtt elkészítették minden idők egyik legdrágább filmjét, egyes források 300 milliós produkciós büdzséről is regéltek, reálisabbnak tűnik azonban a 200 millió, plusz természetesen a marketingköltségek.

A történet szerint az idősödő amerikai autóversenyző, Sonny Hayes (Brad Pitt) nem hajlandó visszavonulni, egy furgonban él, és soha nem marad sokáig egy helyen. Bár az 1990-es években a Lotus csapatában versenyzett a Forma-1-ben, az 1993-as spanyol nagydíjon történt balesete súlyos sérüléseket okozott, amelyek véget vetettek a F1-es karrierjének. Szerencsejáték-függő lett, most pedig versenyről versenyre vándorol. Miután megnyeri a 24 órás daytona-i versenyt, egykori, Lotus-beli csapattársa, Ruben Cervantes (Javier Bardem), aki egy az Apex GP F1-csapat tulajdonosa, felajánlja neki, hogy ugorjon be a szezon második felére hozzájuk versenyzőnek, mivel az egyik pilótája kiesett. Cervantes elárulja, hogy a befektetői eladják az istállót, ha az Apex nem nyer versenyt abban az évben.

Kilenc futam van hátra, Hayes pedig vonakodva, de beleegyezik, hogy társául szegődik a fiatal tehetségnek, Joshua Pearce-nek (Damon Idris), mivel a csapat jelenleg az utolsó helyen áll a tabellán

Hayes és Pearce persze ki nem állhatják egymást, így a versenyzés nemcsak az istállón kívül, hanem azon belül is folyik.

Vannak erős hasonlóságok az F1 és a Top Gun: Maverick között. Egyrészt ugyanaz a rendezőjük, másrészt mindkettőben egy veterán tér vissza a fiatalok terepére, és mutatja meg, hogy még mindig ő a legjobb, harmadrészt mindkét filmben ott van a rivalizálós mentor-tanítvány kapcsolat is, valamint a veterán szerelmi szála. És persze az akciók. Az F1 sok szempontból volt drága, eredeti helyszíneken, valódi Formula-1-es nagydíjakon forgattak a világ minden táján, valódi F1-es pilótákkal (feltűnik többek között Lewis Hamilton, Max Verstappen, Fernando Alonso, Valtteri Bottas, Charles Leclerc, Daniel Ricciardo, Carlos Sainz, Lance Stroll, Landor Norris és Sergio Pérez is). Jerry Bruckheimernek egy egész évébe telt csak az, amíg rábeszélte a sportág szervezőit, hogy használhasság a Forma-1-et, a helyszíneket, a pilótákat, a mindent.

Persze mivel egy nagy költségvetésű hollywoodi filmről van szó, a teljes hitelesség nem feltétlenül volt szempont.

A motorsport rajongói, megszállottjai és szakértői itt-ott szívhatják majd a fogukat, de ők is elismerhetik, hogy a drámai hatás kedvéért meghozott változtatásokat, valótlanságokat láttak.

Ehren Kruger forgatókönyvíró, akinek erősebb (A szomszéd, A kör, A titkok kulcsa, Top Gun: Maverick) és gyengébb (Sikoly 3, Hulla, hó, telizsák, A kör 2, Transformers 2-3-4, Dumbó-remake) szkriptek egyaránt fűződnek a nevéhez, megpróbált olyan kiskapukat találni a versenyszabályzatban, amelyek lehetővé teszi egy a konstruktőri tabella utolsó helyén vánszorgó csapat számára is, hogy az élbolyban végezzenek. Nyilván nem így zajlana egy futam a valóságban, mindenesetre az kétségtelen, hogy egy játékfilmben szórakoztató látni mindezt. Különben csak azt néznénk órákon át, hogy a kocsik köröznek folyamatosan, és néha megelőzik egymást.

Az F1 persze nem elégszik meg ennyivel. Fantasztikus versenyjeleneteket kapunk, eszméletlen kameramunkával és -mozgásokkal, szóval valóban olyan érzés, mintha mi, nézők is ott ülnénk az autókban, s átérezzük, milyen embert próbáló feladat ezeket a gépszörnyeket engedelmességre bírni.

A karakterek tekintetében sincs nagy panasz, s bizony nem meglepő, hogy az F1 szinte teljes egészében Brad Pitt sármjára, kisugárzására, menőségére támaszkodik, nem véletlenül.
Hihetetlen ez a 61 éves ürge (a forgatás idején 59-60 volt), akinek minden megmoccanása, arcrándulása és dumája kizárólag rá tereli a néző figyelmét, képtelenség máshova nézni, ő korunk egyik utolsó nagy filmsztárja.

Mellette nem sok esélye van a labdába rúgásra Javier Bardemnek sem, vagy az ifjú titán Damon Idrisnek (noha az ő motivációival és vívódásaival is sokat foglalkozik a sztori), talán csak a csapata fő konstruktőre, a Kate McKennát alakító Kerry Condon tud még kellően érvényesülni, naná, hiszen neki van a legtöbb közös jelenete Pitt-tel, amikor épp nem a versenyautóban ül.

Az F1 egyértelműen a 2025-ös év egyik, a sportágnak pedig a legnagyobb szabású filmes projektje, mindenesetre nem üt akkorát, mint három éve a Top Gun: Maverick. Ahhoz jobb forgatókönyv és kreatívabb akciók kellettek volna. Így is kihozták a legtöbbet, amit ki lehet hozni a versenyzésből, amelyek valóban eszetlenül látványosak, egy idő után azonban kissé repetitívvé válnak, így a nagy csúcsélmény elmarad. Szerencsére így is feszültséggel teliek a vizuálisan abszolút megkapó autócsörték, szóval nincs ok a panaszra. Az F1 azok számára is szórakoztató mozis nyári élmény nyújt majd, akik egyáltalán nem lelkesednek e száguldó cirkusz iránt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: