„Érzelmi nyomoréknak hívom magamat” – egy Borderline-szindrómás nő vallomása
Így kezdődik a nemrég megjelent Én, a megbélyegzett című regény fülszövege. A könyv a leírás szerint egy olyan humorban és fordulatokban gazdag, nyílt kitárulkozás, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni.
Irreális élethelyzetekből derül ki, milyen nehéz életük van a borderline-osoknak. A szerzővel arról beszélgettünk, nehéz volt-e számára felvállalni mindezt, milyen visszajelzéseket kapott, valamint lát-e kiutat saját maga és sorstársai számára.
– Miből lehet látni a mindennapok során, hogy valaki Borderline-szindrómás?
– A külvilág számára gyakran egyáltalán nem jön le, hogy valaki ebben a betegségben szenved, belülről viszont annál jobban lehet érezni. Ha elfogadjuk, hogy léteznek testi és szellemi fogyatékkal élők, ugyanígy léteznek érzelmi fogyatékkal élők is. Én az utóbbi kategóriába sorolom magam, világszerte 140 millió másik emberrel együtt.
Csak egy példa arra, mi zajlik le egy borderline-os betegben: tegyük fel, hogy autóbalesetet okoz. Egy ilyen helyzetben bárkivel, még a helyszínelő rendőrökkel is el tudja hitetni, hogy nem ő volt a hibás. Viszont ha a párja akár még aznap, vagy bármikor nem veszi fel a telefont, azonnal úrrá lesz rajta egy legyőzhetetlen kényszer, hogy éppen most csalják meg.
Lehetetlen uralkodni ezen az érzésen, egyszerűen megpattan az agyamban valami, és sorra jönnek a káros gondolatok. Az öngyilkossági hajlammal ugyanez a helyzet: a többség csak mondogatja magában, de aztán hirtelen valami eltörik, és a betegek nagyjából 10 százaléka meg is teszi. Én eddig sikeresen megúsztam ezt, és úgy gondolom, hogy most már meg is fogom. De hatalmas erő kell ahhoz nap mint nap, hogy legyőzzem ezeket a gondolatokat. Jellemző még a vásárlási mánia és az intenzív falásrohamok is.
„Február 4-én önszántamból bevonultam a pszichiátriára. Ha nem tettem volna, akkor vagy magamban, vagy a környezetemben tettem volna kárt. Akkor még nem is sejtettem, hogy az öngyilkossági kísérletek, a tehetetlenség, az élhetetlenség, a kínzó lelki gyötrelmek miből fakadnak. A közvetlen környezetem, de még az avatott szemek is egészséges embernek tartottak.
A pszichiáterem szerint, aki a kórházban a kezelőorvosom is volt, a Borderline-személyiségzavarnak nincsenek ’külsérelmi nyomai’. Sőt az orvostudomány jelenlegi állása szerint az egyik legbonyolultabb és legkiismerhetetlenebb mentális betegség. A világon több mint 140 millió embert érint! A terápia alatt mellesleg halálosan beleszerettem a pszichiáterembe. A jelek pedig arra utaltak, hogy ő is hasonlóan érez irántam.
Kneszl Beáta Carmen regénye egy olyan humorban és fordulatokban gazdag, nyílt kitárulkozás, amelyet nem lehet szó nélkül hagyni. Irreális élethelyzetekből derül ki, hogy milyen nehéz élete van azoknak, akik ebben a betegségben szenvednek. Ezek alapján az olvasó joggal hiheti, hogy a leírtak a fantázia szüleményei. Pedig nem! A regény minden egyes szava igaz.”
Bővebb infót IDE KATTINTVA találsz.
– Miért írtad meg a könyvet?
– Amikor elkezdtem, úgy voltam vele, hogy erre most felteszem az életemet. Hitelből finanszírozva, kerül, amibe kerül.
A legnehezebb azt volt elhinni, hogy ez az egész érdekelni fogja az embereket. Mindazonáltal úgy éreztem, tartozom ennyivel nemcsak magamnak, de a 140 millió sorstársamnak is. (Tegyük hozzá, hogy ez a szám csak a regisztrált betegeké, a valós nagyságrend ennél sokkal magasabb lehet.) Fantasztikus érzés volt ezt felvállalni. Ráadásul nálam már múlik a betegség, szerencsés esetben 40 éves koromra teljesen túl tudok majd jutni rajta. Mások viszont csak most tapasztalják meg, mivel is jár. Leginkább nekik szeretnék segíteni. Úgy érzem, vesztenivalóm már nincs.
– Milyenek az eddigi visszajelzések?
– Fantasztikusak, a Bookline toplistáján például most a kategória harmadik helyén áll a könyv. Egy hozzám hasonlóan ismeretlen szerzőtől szerintem ez több mint szép eredmény. A bemutató óta rengetegen mellém álltak, és biztatnak.
Kicsit olyan érzésem van most, mint a melegeknek a coming out után. Végre nem kell tovább titkolóznom, igen is vállalom, hogy Borderline-szindrómám van. Én egy közvetítő vagyok ebben a szerepben, ha akár csak egyvalakinek segíteni tudok, már megérte.
– A könyvben részletesen kifejted azt is, hogy beleszerettél a pszichiáteredbe, aki viszonozta az érzéseidet. Ezt hogyan élted meg?
– Ez volt a legnehezebb része az írásnak is, gyakorlatilag minden mondatát végigbőgtem. Az illető nevét és a külsejét megváltoztattam, minden más viszont abszolút valósághű. Ami egyébként a könyv többi részére is igaz: többen megvádoltak, hogy helyenként kiszíneztem a történetet, de erről egyáltalán nincs szó. Ha valaki szeretné, zárójelentésekkel, levelekkel, fényképekkel is bizonyítani tudom.
Visszatérve a kérdésre: azóta kiderült, nem én voltam az egyetlen eset, akivel ez történt. Én tényeket közlök a könyvben, annak eldöntését pedig az olvasóra bízom, szerinte hol van az orvos-beteg kapcsolat határa. Nem az én tisztem eldönteni, mennyire van helye az orvosi pályán, de ha engem kérdeznek, szerintem nincsen. Ennek ellenére a mai napig praktizál. Jelenleg egyáltalán nem vagyunk beszélő viszonyban, de amikor írtam a könyvet, megkérdeztem tőle, mit szól hozzá. Nem vette komolyan, szerintem fel sem merült benne, hogy tényleg végig fogom vinni. De én megtettem.
1. Az emberi kapcsolataim nagyon érzékenyek, instabilak és változékonyak. A két véglet között ingadozik: vagy túlértékelem, vagy teljesen leértékelem azokat az embereket, akik fontosak számomra.
2. Az érzéseim nagyon gyorsan változnak, és nagyon intenzív epizódokat élek meg a szomorúságból, ingerlékenységből, szorongásból, vagy pánikrohamokból.
3. A düh, amit érzek, gyakran heves és nehezen irányítható.
4. A jelenben vagy a múltban, amikor mérges voltam, akkor felmerültek ismétlődő öngyilkossági gondolatok, és voltak alkalmak, amikor magamat szándékosan megsebeztem, megvágtam, megütöttem vagy megégettem.
5. Erős és tartós önismereti problémáim vannak abban, hogy valóban ki vagyok és miben hiszek.
6. Gyanakvó, szinte paranoiás vagyok (oktalanul hiszem, hogy mások azért cselekednek, hogy bántsanak), időnként stresszes epizódokat élek át. Ilyenkor azt érzem, hogy mindenki ellenem van.
7. Két vagy több olyan alkalom volt már az életemben, hogy mértéktelenül költekeztem, veszélyes szexuális magatartást tanúsítottam, intoxikáns anyagot használtam (alkohol, drog, cigaretta, serkentőszerek), meggondolatlanul vezettem, vagy falásrohammal próbáltam enyhíteni a szorongásomat.
8. Leplezetlenül harcolok azért, hogy a valós vagy valótlan érzelmi hanyagolást elkerüljem azoktól az emberektől, akik közel állnak hozzám.
9. Krónikusan szenvedek attól, hogy üresnek és unalmasnak érzem magam.
Ha 6 vagy több kérdésre feleltél igennel, a [email protected] címre írhatsz tanácsadásért, illetve segítségért.
– Hogyan tovább most?
– Egyik rokonom egyszer azt mondta rólam: „Bea, te a világon mindenre képes vagy, két dolgot kivéve: hétköznapi munkára és párkapcsolatra. Csak az a baj, hogy a világ ebből áll.” Nos, normális párkapcsolatom már van, és nagyon remélem, hogy a munka is összejön előbb-utóbb. Írással a továbbiakban is szívesen foglalkoznék, de bármi mástól sem zárkózom el.
Megpróbálok teljesen kijönni a betegségből, amihez hatalmas pluszt ad, hogy megírhattam ezt a könyvet. Keresztes doktor úrral, a talán legnagyobb hazai Borderline-specialistával tervezünk egy csoportot, ami a hozzám hasonlókon segítene. Én ugyan nem vagyok orvos, viszont nagyon jól tudom, mit éreznek. A könyvből származó bevételemet minél nagyobb arányban szeretném arra költeni, hogy más nyelvekre is lefordíttassam. Úgy gondolom, hogy a világon máshol is hiánypótló lenne, annyira nincs szakirodalma a Borderline-nak. Pedig nem győzöm hangsúlyozni: legalább 140 millió sorstársam van.
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg ismerőseiddel!
