Elfogynak a szavak – Kálmán László nyelvész halálára
Mikor befejeztem vasárnap esti műszakomat, bezártam a jegyzettömböt is, ahova a munkához szükséges apróságaim szoktam felfirkálni. Ott volt benne egy kérdés: „Lehet-e egy frontember nő?” Mármint világos, persze, lehet, de: szokás-e ezt így hívni? Például Pásztor Anna az Anna and the Barbies frontembere-e? Vagy ezt a szót kifejezetten férfiakra tartogatjuk? De ez esetben a remek vezető énekesnők mik? Frontnők? Frontasszonyok? Messzire visz a kérdés, az ember szó használatának kérdésköréhez, ami gyakorta bizony a mai nyelvhasználatban is elsősorban a férfiember szinonimája.
Fel volt ez írva a jegyzeteim közé, mert ez azon kérdések egyike volt (volt vagy húsz ilyen), amit „majd úgyis megkérdezek a Kálmán Lászlótól”. Ez ilyen nyilvánvaló volt: majd ráírok, majd beküldöm a műsorába, majd ismét meghívjuk beszélgetni. Az elmúlt hétvége óta mindez már nem lehetséges. És azt ugyan tudom, hogy a frontember kérdésköréről kit kérdezzek majd, de most lettek sokkal súlyosabb kérdéseim:
Kálmán Lászlóval 2019 tavaszán beszélgettem először. Egy réz edény hozott össze minket – így, szigorúan külön írva. (Előrebocsátom, hogy roppantul utálom a negédes bennfenteskedést a publicisztikákban, ám Kálmán Lászlóról két dolgot tudtam meg igen hamar: nagyon nem szeretett magázódni, és sokkal inkább szeretett Laci, mint László lenni – így alig-ismeretségünk ellenére is így hivatkozom rá majd olykor.) Éppen egy cikket jelentetett meg a Qubiton (az utóbbi években itt publikált elgondolkodtató írásokat a nyelvről), amelyben egy harmadik osztályos ismerőséről írt, aki nem átallotta különírni a rézedény szót. Meg is magyarázta, hogy miért tette, sőt magyarázata kifejezetten logikus is volt, ám tanára ragaszkodott az eredeti (bár vitatható!) szabályhoz, kijavította a nyelvi kreativitást, a jegy pedig így eggyel rosszabb lett. Laci ezen felháborodott, és hosszasan elemezte, hogy miért baj ez. Akkor magam is főállásban praktizáló magyartanár voltam, és körülbelül olyan fejet vágtam, mint Steve Carrell a legendás mémben:
Végre valaki pontosan leírta, mit gondolok a túlszabályozott iskolai nyelvtanról, a gyerekekkel a nyelvet csak megutáltató tanítókról és tanárokról, és hogy utálom, hogy mindeközben a közoktatás rettenetes csapdájában nekem is gyakorta kell ilyen réz/edény szintű baromságokkal foglalkoznom. Ebből lett egy izgalmas beszélgetés (gátlástalan önreklámért ERRE TESSÉK): hihetetlen jó volt egy ilyen okos, gyors észjárású, ugyanakkor a másikat mindig meghallgató, a vitára mindig nyitott, sőt vágyó emberrel beszélgetni.
Laci elképesztően sokat tett azért (de legalábbis nagyon igyekezett), hogy mi, magyarok ne csak úgy gondoljunk a nyelvre, hogy mit hogyan KELL vagy mit hogyan TILOS használni (ilyenről amúgy elenyészően kevésről tud a nyelvtudomány), hanem csodálkozzunk rá, hogy sok mindent így vagy úgy is LEHET. Meg is kapták ezért Nádasdy Ádámmal a „liberális nyelvész” titulust, amivel szegények pont annyira nem tudtak mit kezdeni, mint amekkora marhaság ez a kategória. Ahogy a nyelv nem javul vagy romlik, hanem: van, úgy a nyelvész sem konzervatív vagy liberális, hanem megállapítja, hogy mik a változások, és – csodálkozva vagy vállat vonva – lejegyzi azokat. Persze közel tízmillió nyelvtannáci országában még nagyon-nagyon sokáig elvárás lesz, hogy Bessenyei Ferenc és Tolnay Klári szerelemgyerekének stílusában kérjük a parizert a boltban (különben meghal a nyelv!), ahogy sokaknak fog még sokáig kéjes örömet okozni a kommentszekciókban, hogy „Ezt így nem SZABAD mondani! ...hiszen a kiváló magyartanárnőm, Gizi néni is megmondta....” Kálmán László az intellektusából adódó végtelen tisztelettel ugyan, de az ilyen gizinéniség ellen igyekezett tűzzel-vassal, de legalábbis tollal-mikrofonnal küzdeni. Nyelvész mivolta is ezt diktálta, de nála egészen biztosan mélyebbről is jött ez: volt benne egy jó adag „miért nem lehet egymást egy kicsit békén hagyni?”-mentalitás is. A nyelvi ügyekben IS. Ahogy megszólalásaiban, Facebook-posztjaiban, közéleti szerepvállalásában is ez vezette. Pengeéles logikával, sokszor nem palástolt felháborodással, ugyanakkor a legtöbb esetben fantasztikus humorral mutatott rá mindig, ha a hatalom vagy közeli emberei – jó szokásukhoz híven – gonoszak és/vagy hülyék voltak. Én, aki főleg szélesebb nyilvánosságnak szánt megnyilvánulásain keresztül ismertem, azt érzem,
Jó ember volt ÉS okos – elég menő kombó ez. Falakat vert szét nyelvi hiedelmeinkben, amiket saját magunknak építünk, és borzasztóan örülünk neki, szinte büszkék vagyunk, hogy nem mehetünk át rajtuk. Kellett ez nekünk, és nagyon ránk fért volna még, hogy rámutasson arra, mit és hogyan csinálunk rosszul, sőt: hogy velünk együtt keresse az utat. Egy gyászoló kommentelő a halálhíre alatt azt írta:
Azt hiszem, a XXI. századi tudós fő ismérve, hogy rég nem gondolja magát minden titkok tudójának. Alázattal fordul tudományterülete felé (Laci igen sok mindenhez értett, de itt és most ez mégiscsak a nyelvészet), meghallgatja mások érveit, akár változtat is a véleményén, és örül annak, ha széles tömegek ismerik meg azt, amivel foglalkozik. Szóval igen, Kálmán László igazi XXI. századi tudós volt. A maga mögött hagyott űrt szerintem nem fogjuk egyhamar felfogni. De mi is a XXI. században élünk, úgyhogy annyit megtehetünk, hogy olvasgatjuk nyelvről szóló írásait a Nyest.hu oldalon és a Qubit-on, és vissza-visszahallgatjuk (tematikusan kereshető) beszélgetéseit a Szószátyár című műsorban a nem kevésbé zseniális Nádasdy Ádámmal, elámulva, hogy mennyire érdekes a nyelv – ha nem vigyázzba állva, mogorván összevont szemöldökkel közelítünk felé.
Nádasdy mint állandó műsorvezetőtárs olyan nyilatkozatot tett, amiből arra következtetni, hogy Kálmán László halálával búcsúznunk kell a Szószátyár műsorától is. Nem kevesen vagyunk, akik reméljük, hogy ez csak a gyász miatti első hirtelen reakció, de amíg ez ki nem derül, addig álljon itt a barát és munkatárs találó mondata, aminél többet ebben a helyzetben nem mondhatunk és kívánhatunk: Éljen Kálmán László!
