„Egy későbbi kivonulást ugyanúgy a tálibok térnyerése követte volna” – Novák-Varró Virág az afganisztáni helyzetről és a lehetséges jövőképről
Afganisztán foglalja el a hírportálok címlapjait, a hírek főműsoridejét világszerte, de vajmi keveset tudunk róla, hogy mi vár az országra, és áttételesen a világra az amerikaiak kivonulása után. Visszatérhetnek-e a szélsőséges iszlamista kormányzáshoz a tálibok? Lehetett-e volna "ügyesebben" csinálni a külföldi csapatok távozását? És milyen nemzetközi támogatásra számíthat (ha számíthat egyáltalán) az ország a Tálibán hatalomátvétele után.
Novák-Varró Virág a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának küldöttje, a Magyar Hadtudományi Társaság Civil-katonai Kapcsolatok Szakosztályának titkára. Az egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok és a Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia tanszékein óraadó. Kutatási területei a regionális biztonsági tanulmányok (Afganisztán és Közép-Ázsia biztonsági helyzete), biztonságelméletek, konfliktuselméletek. Őt kérdeztük a kialakult helyzetről.
- Mit lehet elmondani a Kabul elfoglalása óta eltelt időszakról? Ellentmondásosaknak tűnnek a történések: a tálibok állítják, hogy ők már nem olyan "rosszfiúk", mint 20 éve, de közben egyre több aggasztó hír, sőt konkrét eset bemutatása érkezik – elsősorban a nők helyzetét illetően.
- A Tálibán bizonyos tekintetben változott az elmúlt 20 évben. Míg a kilencvenes években kerülték a médiát, ma már aktív használói, a legszembeötlőbb változás ennek köszönhetően a kommunikációjukban és az alkalmazott PR-eszközeikben tapasztalható. Az elmúlt hónapokban, s különösen az elmúlt hetekben a szervezet igyekezett a barátibb oldalát bemutatni, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ugyanazon az ideológiai alapokon állnak, mint a kilencvenes évek Tálibánja.
A meghódított területeken bevezetett intézkedések sokféleségéből is látható, hogy a Tálibánnak még nincs egy kidolgozott forgatókönyve a hatalomátvételre és a kormányzásra.
Másrészt a médiában hangzatos ígéretek – miszerint a nőket is engedik dolgozni, a lányokat iskolába járni, és általános amnesztiát kapnak az előző rendszernek dolgozó afgánok – a gyakorlatban már nem mindig és nem mindenhol teljesülnek maradéktalanul.
Kabul elfoglalását követő napokban például még olyan hírek érkeztek az afgán fővárosból, hogy a lányok is folytathatják tanulmányaikat életkori korlátozások nélkül, a médiában is jelen lehettek női riporterek, újságírók, és a közigazgatásban dolgozókat is kérték, hogy folytassák a munkát. Ehhez képest mára már az ország több területéről is érkeztek jelentések, melyek szerint a lányok csak pubertáskorig járhatnak iskolába, a nőket nem engedik dolgozni, sőt nem javasolják a férfi kísérő nélkül az utcára lépésüket sem, mert a „harcosaikat nem képezték ki a nők tiszteletére”.
Ez a dichotómia a szervezet felépítéséből és működésének sajátosságaiból fakad. Habár a Tálibánnak van egy központi vezetése – mely a legfelsőbb (vallási) vezetőből, a politikai és katonai szárny vezetőiből, illetve a különböző bizottságokból áll –, azonban a szervezet az alsóbb szinteken rendkívül decentralizált, hálózat jellegű. Az eltérő intézkedések pedig abból fakadnak, hogy a felsővezetés a kontroll hiánya miatt a meghozott döntéseknek nem tud érvényt szerezni az alsóbb szinteken.
- Majdnem húsz éve annak, hogy az USA megtörte a tálib uralmat. Az persze nem volt titok, hogy később újra megerősödtek, de milyen segítséggel, hogyan jutottak oda, hogy most szinte pillanatok alatt visszavették az ország irányítását?
- A Tálibán sikerének megértéséhez érdemes egy pillantást vetni Afganisztán és a szervezet múltjára. A mozgalom eredete a nyolcvanas évek szovjetekkel szembeni háború időszakába (1979-1989) vezethető vissza. A különböző iszlamista pártok és a szovjetek közötti elhúzódó harcok miatt több millió afgán kényszerült az ország elhagyására és a legtöbben a határ túloldalán, a pakisztáni és az iráni menekülttárborokban telepedtek le. Fiatal afgánok generációi ezekben a táborokban nőttek fel, ahol gyakran szinte kizárólag vallási oktatásra volt lehetőségük. A pakisztáni oldalon az ún. deobandi iskola dominált, ami a szunnita iszlám egy nagyon szigorú ágát képviseli.
A szovjetek kivonulását egy véres polgárháború követte, melyben a különböző pártok, hadurak egymás ellen fordultak, ahogy megszűnt a külső ellenég. A kommunista afgán kormány ugyan még közel három évig működött a közvetlen szovjet támogatás megszűnése után, de nem tudták konszolidálni a helyzetet. Ezen anarchikus viszonyok között jelent meg a Tálibán, ami kezdetben főleg a vidéki afgánok számára egy vonzó lehetőséget jelentett, hiszen az általuk elfoglalt területeken stabilitást hoztak, biztonságot teremtettek és véget vetettek a korrupciónak.
A másik fontos tényező, ami hozzájárult a rendszerük fennmaradásához, az a decentralizált vezetői struktúrájuk. Bár Omár molla volt a szervezet legfőbb vezetője, nagyban támaszkodott a helyi parancsnokaira, akik a szervezet tagjait, harcosait is a helyiek közül toborozta. Továbbá bevonzott olyan szervezeteket, akik hasonló ideológiai alapokon állnak, mint a Tálibán (ilyen például a Hakkáni-hálózat, ami a mai napig jelentős szerepe van a szervezeten belül).
Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit megvizsgálva azt lehet látni, hogy a Tálibán ezúttal sem cselekedett másképp; a kormányzat hiányosságaira rámutatva, az idegen megszállókkal szemben pozícionálta magát, ezzel egy olyan alternatívát mutatva, mely a stabilitás és a biztonság megteremtését ígéri. A stratégiájuk középpontját pedig a lokalizmus adja újfent.
A kérdés jelenleg az, hogy a meghódított területeken mennyire tudja megtartani hatalmát a szervezet, és hogy azt milyen módszerekkel teszi majd. Az internet és az okostelefonok világában már nem fogják tudni elrejteni a nemzetközi közösség elől az emberi jogok sárba tiprását, ami pedig a Tálibán alakuló kormányzatának nemzetközi elismerését (és ezzel a nemzetközi segélyekhez való hozzáférést) is veszélyezteti.
Ha az új rendszerben szocializálódott tömegeknek (a 37,5 milliós országból közel 20 millió a 20 év alatti) a megszokott szolgáltatások (oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, telekommunikáció) jelentős részéről le kell mondaniuk, hosszú távon a tálibokkal szembeni ellenálláshoz vezethet.
- Az amerikai kivonulás egy Trump-Biden ciklusokon átívelő történet, ami most elég lehangoló véget mutat. Lehetett volna ezt "jobban" csinálni? Létezett volna olyan lehetőség, ami (akár lassítva a kivonulási folyamatot) meg tudta volna akadályozni a tálibok hatalomátvételét?
- Röviden? Nem. Nem lett volna rá soha „megfelelő” az időpont.
A tálibokat a 2001-es intervenció nem szüntette meg, csupán egy ideig háttérbe szorította. A szervezet 2006-tól már komoly problémát jelentett a nemzetközi erőknek és az afgán kormánynak, ettől kezdve pedig fokozatosan nyertek egyre nagyobb és nagyobb teret. Az utóbbi évek legfontosabb Afganisztánnal kapcsolatos térképei azok, amelyeken a Tálibán és a kormányzat által uralt járásokat, illetve azokat a területeket mutatják meg, melyek felett még nem dőlt el hatalmi harc. Ezek remekül bemutatták a trendeket; a Tálibán fokozatosan a „hagyományos” területeiről (Dél-, Délkelet-Afganisztán) kezdett el terjeszkedni az ország nyugati, északi és középső területei felé.
A "jobban csináláson" már el lehet lamentálni. A kivonulás kivitelezése több ponton is problematikus volt; kezdve a szövetségesek közötti kommunikáció, vagy épp az afgán féllel való egyeztetés hiányával (például az egyik legnagyobb katonai légibázisról, Bagramról úgy vonult ki az USA, hogy „elfelejtette” értesíteni az afgánokat róla), egészen az evakuálás lefolytatásáig.
Azt lehetett előre sejteni, hogy a fokozatosan erősödő Tálibán miatt azok az afgánok, akik az elmúlt 20 évben valamilyen módon segítették a nemzetközi erőket, vagy a nemzetközi szervezeteket jogosan féltik az életüket, és az afgán állam összeomlása esetén megpróbálják majd elhagyni az országot. Ennek ellenére sem az Egyesült Államok nem rendezte a direkt erre a célra létrehozott speciális bevándorlási vízum körüli bürokratikus problémákat, sem az újjáépítésben részt vevő többi állam nem készült forgatókönyvvel egy potenciális afgán menekülthelyzetre. Így történhetett meg az, hogy a Tálibán hatalomátvétele után az evakuálás közben születnek meg a különböző felajánlások az afgán menekültek befogadására.
- Lehet most Afganisztánon belül olyan komoly erő, amelyik esetleg eséllyel veszi fel a harcot a talibán ellen? Urambocsá "visszafoglalhatják" az országot kevésbé radikális erők?
– A Tálibán jelenleg Afganisztán 34 tartományából 33-at birtokol. Az egyetlen terület, mely még nem került a fundamentalista szervezet kezére Pándzssír tartomány. A Pándzssír-völgye (az Öt Oroszlán völgye) az elmúlt évtizedekben összefonódott az ellenállással; a szovjetekkel, majd később a tálibokkal szembeni felkelők központi területeként szolgált. A jelenleg megalakult ellenálló csoport vezetője, Ahmad Maszúd pedig a híres afgán hadvezér, Ahmad Sah Maszúd fia, aki már a szovjetekkel és a Tálibánnal szemben is harcolt. Az ellenállás saját bevallása szerint több ezer katonával rendelkezik, többek közt az afgán különleges erők megmaradt részével, Ahmad Sah Maszúd néhány régi parancsnokával, és számos önkéntessel, akik nem hajlandóak a Tálibán Iszlám Emirátusa alatt élni. A pándzssíri ellenállás rendelkezik ugyan fegyverkészletekkel, és némi haditechnikával is, de hosszú távon többre lesz szükségük. (Az interjú óta eltelt időben a völgy sorsa továbbra is tisztázatlan: a tálibok állítják, hogy elfoglalásával 100 százalékban uralják Afganisztánt, ugyanakkor a harcok még mindig folynak, és a lázadók is azt állítják, a terület még a kezükön van - szerk.)
Az ellenállók helyzete már csak azért is kritikus, mert bár a völgy a szűk bejárata miatt jól védhető, miután a környező tartományok mind tálib kézben vannak, az utánpótlás eljuttatása nehézségekbe ütközik. Maszúdék már felvették a kapcsolatot több országgal is, azonban egyelőre "mindenki hallgat", az Egyesült Államok, Európa, Kína és Oroszország is a kivárnak. Habár már történt fegyveres összecsapás a két fél között, a tálibok és az ellenállók is nyitottak a tárgyalásokra és a békés úton való rendezést preferálják. Az ellenállók feltétele, hogy az új kormány átfogó legyen, amiben minden etnikai csoport képviseltetve van, és az új rendszer biztosítsa minden afgán számára az alapvető és emberi jogokat.
- Megjósolni nyilván nem lehet semmit, a tálibok fő szándékait talán még kevésbé. De lehet sejteni, hogy mik a távlati céljaik? Megelégszenek afganisztáni uralmukkal, vagy esetleg számítani lehet rá, hogy valamilyen módon megpróbálnak terjeszkedni más államok felé?
A Tálibán eredeti célja csupán Afganisztán területén létrehozni egy iszlám alapokon álló államot. Ezt a kilencvenes években már egyszer megvalósították, az Afganisztáni Iszlám Emirátus neve alatt. A szervezet eddigi nyilatkozatait megvizsgálva pedig azt láthatjuk, hogy újfent csupán az ország határain belül gondolják megvalósítani a sajátos iszlám alapokon álló államukat, megelégszenek az emirátussal, nem gondolkodnak egy globális kalifátus létrehozásában – szemben az Iszlám Állammal.
Ami mégis kétségeket vet fel a nemzetközi közösségben, az az, hogy a szervezet ezúttal hogy fog viszonyulni a különböző terrorszervezetekhez, extrémista és szeparatista csoportokhoz. A Tálibán az al-Káidával rengeteg szálon összefonódik, lényegében a nyolcvanas évek óta szoros együttműködés van a két szervezet között. Habár a terrorizmus elleni háborúval, majd a terrorszervezet vezetőjének, Uszama ibn Ládinnak a 2011-es likvidálásával az al-Káida már koránt sem jelent akkora fenyegetést, mint az azóta létrejött „konkurenciája”, az Iszlám Állam. A tálibok az al-Káidán kívül több, főként regionális fókuszú extrémista szervezetnek is otthon adtak a kilencvenes években, illetve a 2001 utáni időszakban is fenntartották ezekkel a kapcsolatot.
A főként Közép- és Dél-Ázsiát fenyegető csoportok (pl. az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, a Pakisztáni Tálibán, vagy a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom) afganisztáni jelenléte miatt a környező államok már felvették a kapcsolatot a Tálibánnal, és tárgyalásaik során az egyik kiemelt elem ezen csoportok megfékezése és kontrol alatt tartása.
- Azt lehet már látni, hogy kire számíthatnak a tálibok külső segítségként? Akár szomszédos, akár távolabbi, nagyobb országtól. (Bár éppenséggel a szomszédban is van egy nagyhatalom.) Lehetséges alternatíva, hogy a Tálibán hosszú távon egy működőképes államot tartson fenn? Mennyi szerepet játszhat ebben az ópium, és mennyire lehetnek képesek kiaknázni a gazdag ásványkincskészletet?
– A Tálibán legfőbb támogatója Afganisztán déli szomszédja, Pakisztán. A szervezet megalakulásától kezdve valamilyen formában mindig támogatta azt, legyen szó a harcosok utánpótlásáról, az anyagi támogatásról, vagy épp a biztonságos hátország biztosításáról. Ezt vélhetőleg a jövőben is meg fogja tartani, hiszen egy baráti afgán állam megadja számára a stratégiai mélységet egy Indiával való potenciális konfliktus esetén.
Sokkal inkább egy szorosabb együttműködés képzelhető el a két nagyhatalom és a Tálibán között bizonyos kérdésekben, úgy mint a terrorizmus, szeparatizmus és extrémizmus feltartóztatása, megfékezése. Ezekről a témákról az elmúlt években már több alkalommal is egyeztetett Peking és Moszkva is a tálibokkal. Mindkét nagyhatalom egy viszonylag stabil afgán államban érdekelt, amely képes garantálni, hogy a különböző terrorszervezetek és extrémista csoportok nem érik el a szomszédos országokat, így bárminemű támogatásukat is valószínűleg ettől teszik függővé. Az ISKP kabuli reptéren történő robbantása épp ezért vet rossz fényt a tálibokra, hiszen a nemzetközi közösség megnyugtatására tett egyetlen ígéretüket (miszerint a terrorizmust visszafogják) úgy tűnik nem tudják megtartani.
A Tálibán az elmúlt 20 évben sikeresen fenn tudott tartani és hatékonyan működtetni tudott egy felkelőszervezetet. Az elfoglalt területeken bizonyos mértékben átvette az állam feladatait, a helyi lakosságnak meghatározott kereteken belül képesek voltak szolgáltatásokat nyújtani (pl. egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás), azonban ezek költségeit csupán részben fedezték a szervezet bevételeiből, többségét az afgán állam állta. Mivel a Tálibán az Afgán Központi Bank dollártartalékjainak csupán 0,2%-hoz férhet hozzá, illetve a hatalomátvétel után az IMF és több donorország is zárolta a pénzcsapokat, kérdés, hogy a kieső összeget honnan tudja pótolni a szervezet. A vámokból és adókból befolyó pénzek mellett az ópium exportjából származó bevételekkel számolhat a Tálibán, azonban ez egy egész ország működtetéséhez kevés lesz.
Az ásványkincsek jelentős részének kiaknázásához komoly tudás, bonyolult technológia és kiépített infrastruktúra szükséges, melyekkel nem rendelkezik Afganisztán, a külföldi befektetőkben pedig egyelőre a biztonsági helyzet miatt nem is reménykedhet a Tálibán. De még ha sikerülne is stabilizálniuk az országot, és elindítani a kitermelést nemzetközi know-how-val, az afgán gazdaságon a bányászatból befolyó összegeknek akkor is csak hosszú távon, 10-15 év múlva lehetne érezni a hatását.
