SZEMPONT
A Rovatból

„Egy későbbi kivonulást ugyanúgy a tálibok térnyerése követte volna” – Novák-Varró Virág az afganisztáni helyzetről és a lehetséges jövőképről

Voltak hibák az USA afganisztáni kivonulásában, de a jelenlegi helyzetet alapvetően nem lehetett volna elkerülni. Ugyanakkor a tálibok ma már nem térhetnek vissza az 1996 és 2001 közötti fundamentalista kormányzáshoz - mondja a szakértő.


Afganisztán foglalja el a hírportálok címlapjait, a hírek főműsoridejét világszerte, de vajmi keveset tudunk róla, hogy mi vár az országra, és áttételesen a világra az amerikaiak kivonulása után. Visszatérhetnek-e a szélsőséges iszlamista kormányzáshoz a tálibok? Lehetett-e volna "ügyesebben" csinálni a külföldi csapatok távozását? És milyen nemzetközi támogatásra számíthat (ha számíthat egyáltalán) az ország a Tálibán hatalomátvétele után.

Novák-Varró Virág a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának küldöttje, a Magyar Hadtudományi Társaság Civil-katonai Kapcsolatok Szakosztályának titkára. Az egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok és a Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia tanszékein óraadó. Kutatási területei a regionális biztonsági tanulmányok (Afganisztán és Közép-Ázsia biztonsági helyzete), biztonságelméletek, konfliktuselméletek. Őt kérdeztük a kialakult helyzetről.

Novák-Varró Virág / Fotó: Nemzeti Közszolgálati Egyetem

- Mit lehet elmondani a Kabul elfoglalása óta eltelt időszakról? Ellentmondásosaknak tűnnek a történések: a tálibok állítják, hogy ők már nem olyan "rosszfiúk", mint 20 éve, de közben egyre több aggasztó hír, sőt konkrét eset bemutatása érkezik – elsősorban a nők helyzetét illetően.

- A Tálibán bizonyos tekintetben változott az elmúlt 20 évben. Míg a kilencvenes években kerülték a médiát, ma már aktív használói, a legszembeötlőbb változás ennek köszönhetően a kommunikációjukban és az alkalmazott PR-eszközeikben tapasztalható. Az elmúlt hónapokban, s különösen az elmúlt hetekben a szervezet igyekezett a barátibb oldalát bemutatni, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ugyanazon az ideológiai alapokon állnak, mint a kilencvenes évek Tálibánja.

A kommunikációjuk és tetteik között feszülő ellentmondásnak több oka lehet. Egyrészt a gyors ütemű tálib térnyerés és hatalomátvétel a nemzetközi közösségen túl vélhetően magát a szervezetet is meglepte.

A meghódított területeken bevezetett intézkedések sokféleségéből is látható, hogy a Tálibánnak még nincs egy kidolgozott forgatókönyve a hatalomátvételre és a kormányzásra.

Másrészt a médiában hangzatos ígéretek – miszerint a nőket is engedik dolgozni, a lányokat iskolába járni, és általános amnesztiát kapnak az előző rendszernek dolgozó afgánok – a gyakorlatban már nem mindig és nem mindenhol teljesülnek maradéktalanul.

Kabul elfoglalását követő napokban például még olyan hírek érkeztek az afgán fővárosból, hogy a lányok is folytathatják tanulmányaikat életkori korlátozások nélkül, a médiában is jelen lehettek női riporterek, újságírók, és a közigazgatásban dolgozókat is kérték, hogy folytassák a munkát. Ehhez képest mára már az ország több területéről is érkeztek jelentések, melyek szerint a lányok csak pubertáskorig járhatnak iskolába, a nőket nem engedik dolgozni, sőt nem javasolják a férfi kísérő nélkül az utcára lépésüket sem, mert a „harcosaikat nem képezték ki a nők tiszteletére”.

Ez a dichotómia a szervezet felépítéséből és működésének sajátosságaiból fakad. Habár a Tálibánnak van egy központi vezetése – mely a legfelsőbb (vallási) vezetőből, a politikai és katonai szárny vezetőiből, illetve a különböző bizottságokból áll –, azonban a szervezet az alsóbb szinteken rendkívül decentralizált, hálózat jellegű. Az eltérő intézkedések pedig abból fakadnak, hogy a felsővezetés a kontroll hiánya miatt a meghozott döntéseknek nem tud érvényt szerezni az alsóbb szinteken.

- Majdnem húsz éve annak, hogy az USA megtörte a tálib uralmat. Az persze nem volt titok, hogy később újra megerősödtek, de milyen segítséggel, hogyan jutottak oda, hogy most szinte pillanatok alatt visszavették az ország irányítását?

- A Tálibán sikerének megértéséhez érdemes egy pillantást vetni Afganisztán és a szervezet múltjára. A mozgalom eredete a nyolcvanas évek szovjetekkel szembeni háború időszakába (1979-1989) vezethető vissza. A különböző iszlamista pártok és a szovjetek közötti elhúzódó harcok miatt több millió afgán kényszerült az ország elhagyására és a legtöbben a határ túloldalán, a pakisztáni és az iráni menekülttárborokban telepedtek le. Fiatal afgánok generációi ezekben a táborokban nőttek fel, ahol gyakran szinte kizárólag vallási oktatásra volt lehetőségük. A pakisztáni oldalon az ún. deobandi iskola dominált, ami a szunnita iszlám egy nagyon szigorú ágát képviseli.

A Tálibán mozgalom alapítója, Omár molla, ezektől a tanulóktól (a tálib jelentése tanuló) szerzett támogatást, és ez a mai napig jelentős bázisa a Tálibán utánpótlásának.

A szovjetek kivonulását egy véres polgárháború követte, melyben a különböző pártok, hadurak egymás ellen fordultak, ahogy megszűnt a külső ellenég. A kommunista afgán kormány ugyan még közel három évig működött a közvetlen szovjet támogatás megszűnése után, de nem tudták konszolidálni a helyzetet. Ezen anarchikus viszonyok között jelent meg a Tálibán, ami kezdetben főleg a vidéki afgánok számára egy vonzó lehetőséget jelentett, hiszen az általuk elfoglalt területeken stabilitást hoztak, biztonságot teremtettek és véget vetettek a korrupciónak.

A másik fontos tényező, ami hozzájárult a rendszerük fennmaradásához, az a decentralizált vezetői struktúrájuk. Bár Omár molla volt a szervezet legfőbb vezetője, nagyban támaszkodott a helyi parancsnokaira, akik a szervezet tagjait, harcosait is a helyiek közül toborozta. Továbbá bevonzott olyan szervezeteket, akik hasonló ideológiai alapokon állnak, mint a Tálibán (ilyen például a Hakkáni-hálózat, ami a mai napig jelentős szerepe van a szervezeten belül).

Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit megvizsgálva azt lehet látni, hogy a Tálibán ezúttal sem cselekedett másképp; a kormányzat hiányosságaira rámutatva, az idegen megszállókkal szemben pozícionálta magát, ezzel egy olyan alternatívát mutatva, mely a stabilitás és a biztonság megteremtését ígéri. A stratégiájuk középpontját pedig a lokalizmus adja újfent.

A kérdés jelenleg az, hogy a meghódított területeken mennyire tudja megtartani hatalmát a szervezet, és hogy azt milyen módszerekkel teszi majd. Az internet és az okostelefonok világában már nem fogják tudni elrejteni a nemzetközi közösség elől az emberi jogok sárba tiprását, ami pedig a Tálibán alakuló kormányzatának nemzetközi elismerését (és ezzel a nemzetközi segélyekhez való hozzáférést) is veszélyezteti.

Az elmúlt 20 év változásait sem tudják megsemmisíteni; a megszerzett tudás akkor is megmarad, ha a diplomákat elégetik. Ha pedig a társadalom egyes csoportjait elzárják a munkalehetőségektől, nem lesz elég munkaerő, aki tudná működtetni az országot.

Ha az új rendszerben szocializálódott tömegeknek (a 37,5 milliós országból közel 20 millió a 20 év alatti) a megszokott szolgáltatások (oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, telekommunikáció) jelentős részéről le kell mondaniuk, hosszú távon a tálibokkal szembeni ellenálláshoz vezethet.

- Az amerikai kivonulás egy Trump-Biden ciklusokon átívelő történet, ami most elég lehangoló véget mutat. Lehetett volna ezt "jobban" csinálni? Létezett volna olyan lehetőség, ami (akár lassítva a kivonulási folyamatot) meg tudta volna akadályozni a tálibok hatalomátvételét?

- Röviden? Nem. Nem lett volna rá soha „megfelelő” az időpont.

A kivonulás előtti nemzetközi erők létszámával még fenn lehetett volna tartani az eddigi állapotot akár még hosszú évekig, de egy 5 vagy akár 10 év múlva bekövetkező kivonulást ugyanúgy a Tálibán térnyerése követte volna.

A tálibokat a 2001-es intervenció nem szüntette meg, csupán egy ideig háttérbe szorította. A szervezet 2006-tól már komoly problémát jelentett a nemzetközi erőknek és az afgán kormánynak, ettől kezdve pedig fokozatosan nyertek egyre nagyobb és nagyobb teret. Az utóbbi évek legfontosabb Afganisztánnal kapcsolatos térképei azok, amelyeken a Tálibán és a kormányzat által uralt járásokat, illetve azokat a területeket mutatják meg, melyek felett még nem dőlt el hatalmi harc. Ezek remekül bemutatták a trendeket; a Tálibán fokozatosan a „hagyományos” területeiről (Dél-, Délkelet-Afganisztán) kezdett el terjeszkedni az ország nyugati, északi és középső területei felé.

A "jobban csináláson" már el lehet lamentálni. A kivonulás kivitelezése több ponton is problematikus volt; kezdve a szövetségesek közötti kommunikáció, vagy épp az afgán féllel való egyeztetés hiányával (például az egyik legnagyobb katonai légibázisról, Bagramról úgy vonult ki az USA, hogy „elfelejtette” értesíteni az afgánokat róla), egészen az evakuálás lefolytatásáig.

Azt lehetett előre sejteni, hogy a fokozatosan erősödő Tálibán miatt azok az afgánok, akik az elmúlt 20 évben valamilyen módon segítették a nemzetközi erőket, vagy a nemzetközi szervezeteket jogosan féltik az életüket, és az afgán állam összeomlása esetén megpróbálják majd elhagyni az országot. Ennek ellenére sem az Egyesült Államok nem rendezte a direkt erre a célra létrehozott speciális bevándorlási vízum körüli bürokratikus problémákat, sem az újjáépítésben részt vevő többi állam nem készült forgatókönyvvel egy potenciális afgán menekülthelyzetre. Így történhetett meg az, hogy a Tálibán hatalomátvétele után az evakuálás közben születnek meg a különböző felajánlások az afgán menekültek befogadására.

- Lehet most Afganisztánon belül olyan komoly erő, amelyik esetleg eséllyel veszi fel a harcot a talibán ellen? Urambocsá "visszafoglalhatják" az országot kevésbé radikális erők?

– A Tálibán jelenleg Afganisztán 34 tartományából 33-at birtokol. Az egyetlen terület, mely még nem került a fundamentalista szervezet kezére Pándzssír tartomány. A Pándzssír-völgye (az Öt Oroszlán völgye) az elmúlt évtizedekben összefonódott az ellenállással; a szovjetekkel, majd később a tálibokkal szembeni felkelők központi területeként szolgált. A jelenleg megalakult ellenálló csoport vezetője, Ahmad Maszúd pedig a híres afgán hadvezér, Ahmad Sah Maszúd fia, aki már a szovjetekkel és a Tálibánnal szemben is harcolt. Az ellenállás saját bevallása szerint több ezer katonával rendelkezik, többek közt az afgán különleges erők megmaradt részével, Ahmad Sah Maszúd néhány régi parancsnokával, és számos önkéntessel, akik nem hajlandóak a Tálibán Iszlám Emirátusa alatt élni. A pándzssíri ellenállás rendelkezik ugyan fegyverkészletekkel, és némi haditechnikával is, de hosszú távon többre lesz szükségük. (Az interjú óta eltelt időben a völgy sorsa továbbra is tisztázatlan: a tálibok állítják, hogy elfoglalásával 100 százalékban uralják Afganisztánt, ugyanakkor a harcok még mindig folynak, és a lázadók is azt állítják, a terület még a kezükön van - szerk.)

Az ellenállók helyzete már csak azért is kritikus, mert bár a völgy a szűk bejárata miatt jól védhető, miután a környező tartományok mind tálib kézben vannak, az utánpótlás eljuttatása nehézségekbe ütközik. Maszúdék már felvették a kapcsolatot több országgal is, azonban egyelőre "mindenki hallgat", az Egyesült Államok, Európa, Kína és Oroszország is a kivárnak. Habár már történt fegyveres összecsapás a két fél között, a tálibok és az ellenállók is nyitottak a tárgyalásokra és a békés úton való rendezést preferálják. Az ellenállók feltétele, hogy az új kormány átfogó legyen, amiben minden etnikai csoport képviseltetve van, és az új rendszer biztosítsa minden afgán számára az alapvető és emberi jogokat.

Az ellenállás tartóssága és sikeressége nagyban múlik az utánpótlás biztosításán és a külső hatalmak támogatásán. Egyelőre úgy tűnik, hogy csupán az Afganisztánon belüli ellenállás nem lesz elegendő a tálibok elmozdításához.

- Megjósolni nyilván nem lehet semmit, a tálibok fő szándékait talán még kevésbé. De lehet sejteni, hogy mik a távlati céljaik? Megelégszenek afganisztáni uralmukkal, vagy esetleg számítani lehet rá, hogy valamilyen módon megpróbálnak terjeszkedni más államok felé?

A Tálibán eredeti célja csupán Afganisztán területén létrehozni egy iszlám alapokon álló államot. Ezt a kilencvenes években már egyszer megvalósították, az Afganisztáni Iszlám Emirátus neve alatt. A szervezet eddigi nyilatkozatait megvizsgálva pedig azt láthatjuk, hogy újfent csupán az ország határain belül gondolják megvalósítani a sajátos iszlám alapokon álló államukat, megelégszenek az emirátussal, nem gondolkodnak egy globális kalifátus létrehozásában – szemben az Iszlám Állammal.

Ami mégis kétségeket vet fel a nemzetközi közösségben, az az, hogy a szervezet ezúttal hogy fog viszonyulni a különböző terrorszervezetekhez, extrémista és szeparatista csoportokhoz. A Tálibán az al-Káidával rengeteg szálon összefonódik, lényegében a nyolcvanas évek óta szoros együttműködés van a két szervezet között. Habár a terrorizmus elleni háborúval, majd a terrorszervezet vezetőjének, Uszama ibn Ládinnak a 2011-es likvidálásával az al-Káida már koránt sem jelent akkora fenyegetést, mint az azóta létrejött „konkurenciája”, az Iszlám Állam. A tálibok az al-Káidán kívül több, főként regionális fókuszú extrémista szervezetnek is otthon adtak a kilencvenes években, illetve a 2001 utáni időszakban is fenntartották ezekkel a kapcsolatot.

A főként Közép- és Dél-Ázsiát fenyegető csoportok (pl. az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, a Pakisztáni Tálibán, vagy a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom) afganisztáni jelenléte miatt a környező államok már felvették a kapcsolatot a Tálibánnal, és tárgyalásaik során az egyik kiemelt elem ezen csoportok megfékezése és kontrol alatt tartása.

- Azt lehet már látni, hogy kire számíthatnak a tálibok külső segítségként? Akár szomszédos, akár távolabbi, nagyobb országtól. (Bár éppenséggel a szomszédban is van egy nagyhatalom.) Lehetséges alternatíva, hogy a Tálibán hosszú távon egy működőképes államot tartson fenn? Mennyi szerepet játszhat ebben az ópium, és mennyire lehetnek képesek kiaknázni a gazdag ásványkincskészletet?

– A Tálibán legfőbb támogatója Afganisztán déli szomszédja, Pakisztán. A szervezet megalakulásától kezdve valamilyen formában mindig támogatta azt, legyen szó a harcosok utánpótlásáról, az anyagi támogatásról, vagy épp a biztonságos hátország biztosításáról. Ezt vélhetőleg a jövőben is meg fogja tartani, hiszen egy baráti afgán állam megadja számára a stratégiai mélységet egy Indiával való potenciális konfliktus esetén.

A nagyhatalmakat illetően sokan vizionálnak kínai/orosz térnyerést az Egyesült Államok kivonulása után keletkezett hatalmi vákuum betöltése érdekében, azonban egyik sem reális elképzelés. Katonailag sem Oroszország sem Kína nem kíván beavatkozni az afganisztáni helyzetbe.

Sokkal inkább egy szorosabb együttműködés képzelhető el a két nagyhatalom és a Tálibán között bizonyos kérdésekben, úgy mint a terrorizmus, szeparatizmus és extrémizmus feltartóztatása, megfékezése. Ezekről a témákról az elmúlt években már több alkalommal is egyeztetett Peking és Moszkva is a tálibokkal. Mindkét nagyhatalom egy viszonylag stabil afgán államban érdekelt, amely képes garantálni, hogy a különböző terrorszervezetek és extrémista csoportok nem érik el a szomszédos országokat, így bárminemű támogatásukat is valószínűleg ettől teszik függővé. Az ISKP kabuli reptéren történő robbantása épp ezért vet rossz fényt a tálibokra, hiszen a nemzetközi közösség megnyugtatására tett egyetlen ígéretüket (miszerint a terrorizmust visszafogják) úgy tűnik nem tudják megtartani.

A Tálibán az elmúlt 20 évben sikeresen fenn tudott tartani és hatékonyan működtetni tudott egy felkelőszervezetet. Az elfoglalt területeken bizonyos mértékben átvette az állam feladatait, a helyi lakosságnak meghatározott kereteken belül képesek voltak szolgáltatásokat nyújtani (pl. egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás), azonban ezek költségeit csupán részben fedezték a szervezet bevételeiből, többségét az afgán állam állta. Mivel a Tálibán az Afgán Központi Bank dollártartalékjainak csupán 0,2%-hoz férhet hozzá, illetve a hatalomátvétel után az IMF és több donorország is zárolta a pénzcsapokat, kérdés, hogy a kieső összeget honnan tudja pótolni a szervezet. A vámokból és adókból befolyó pénzek mellett az ópium exportjából származó bevételekkel számolhat a Tálibán, azonban ez egy egész ország működtetéséhez kevés lesz.

Az ásványkincsek jelentős részének kiaknázásához komoly tudás, bonyolult technológia és kiépített infrastruktúra szükséges, melyekkel nem rendelkezik Afganisztán, a külföldi befektetőkben pedig egyelőre a biztonsági helyzet miatt nem is reménykedhet a Tálibán. De még ha sikerülne is stabilizálniuk az országot, és elindítani a kitermelést nemzetközi know-how-val, az afgán gazdaságon a bányászatból befolyó összegeknek akkor is csak hosszú távon, 10-15 év múlva lehetne érezni a hatását.

Tehát ahhoz, hogy a Tálibán fenn tudjon tartani és hatékonyan működtessen egy államot, szüksége lesz a nemzetközi segélyekre, melyeket csak akkor kap meg, ha valamilyen szinten képes lesz betagozódni a nemzetközi közösségbe, és nem válik újfent pária állammá.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Csepeli György: Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt
A professzor szerint a megfélemlítés kis falvakban működhet, de a városokban nem ér célt. A politikai ügyek mögött szerinte más cél is lehet.


Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

a megfélemlítés csak korlátozottan lehet eredményes.

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

Csepeli szerint azok is fenyegetve érezhetik magukat, akik állami, önkormányzati vagy egyházi intézményekben dolgoznak.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Szerinte a fenyegetések célja elsősorban az, hogy a kormány hívei úgy érezzék, a hatalom kézben tartja az irányítást.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szőlő utcai javítóintézet ügye kapcsán kilátásba helyezett „megtorlás” sem egy átgondolt stratégia része – véli Csepeli –, inkább a kormánypárti szavazóknak szóló üzenet.

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

A Budapest és Pécs Pride példája alapján úgy látja, ezek a fenyegetések hatástalanok maradtak,

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Somogyi Zoltán: Varga Judit visszatérésének lebegtetése arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert
Az elemző nem tartja valószínűnek, hogy tényleg politikai pozícióba is helyeznék a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi minisztert, mert annak nagy kockázatai lennének a Fideszre nézve is, amely ráadásul ismét a gyermekvédelmi ügyekkel küzd.


Gulyás Gergely a jövő héten találkozik Varga Judittal, hogy személyesen kérdezze meg tőle, mit gondol a visszatéréséről. A miniszter ezt a Kormányinfón árulta el. A Fideszben egyre többen beszélnek arról, hogy terveik vannak a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi miniszterrel, akiről Orbán Viktor a nyáron azt mondta, ritkán bukkan fel olyan született tehetség, mint ő, és 4-8 év múlva képes lett volna az országot vezetni. „Juditban miniszterelnöki képességek voltak” - fogalmazott a kormányfő. Magyar Péter Varga Judit esetleges visszatérésének hírére úgy reagált, nincs beleszólása abba, hogy „a Fidesz kivel, milyen felállásban akarja elveszíteni a választást jövőre”, de azt tudja, hogy „Varga pontosan érzi, mi a három gyermekünk érdeke”.

Miért próbálja a Fidesz visszahozni Varga Juditot, kockáztatva azt, hogy újra reflektorfénybe kerül a kegyelmi botrány? És mennyit árthattak a pártnak az elmúlt hetek gyermekvédelemmel kapcsolatos botrányai: a bizonyíték nélküli Zsolti bácsizás, és a Szőlő utcai javítóintézet volt igazgatójával kapcsolatos rengeteg megválaszolatlan kérdés? Somogyi Zoltán szociológussal beszélgettünk.

– Mennyi az esélye Varga Judit visszatérésének?

– Most úgy érzem, hogy inkább nem merik meglépni, mint igen, de provokációnak simán jó. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy Varga komoly politikai szereplővé válna, olyan kérdéseket tenne fel neki a magyar nyilvánosság, amelyek Magyar Pétertől függetlenül a kormány számára kellemetlenek. Mi van a végrehajtókkal, a végrehajtói kamara maffiaszerű működésével? Hogyan adtak át döntéseket az államtitkárnak, és milyen módon vettek részt benne? Mi a helyzet a Pegazus-szoftverrel, a lehallgatott magánemberekkel szembeni állami jogsértéssel? És ott van a kegyelmi ügy maga: miért írta alá? Ezeket a kérdéseket a Fidesznek nem érdeke kinyitni.

– Az miért érdeke, hogy Varga Juditról, mint visszatérőről beszéljenek?

– Arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert ezzel a dologgal: a volt felesége hiteles állításokat tehet Magyar Péter személyiségével kapcsolatban.

Varga, még ha nem is kerül vissza semmilyen pozícióba sem, jelenlétével tud Magyar Péterről beszélni.

Ha visszalépne egy hivatalos politikai pozícióba, akkor újságírók fogják kérdezni nap mint nap.

– A minden bizonyítékot nélkülöző „Zsolti bácsi” történet talán kezd elcsendesedni, de magának a Szőlő utcai ügynek is sok tisztázatlan pontja van. Sokat veszíthet ezzel a Fidesz?

– Ez a téma a magyar társadalom számára elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról nézik: a gyermekekkel szembeni szexuális abúzust a legtöbben nagyon egyértelműen elítélik. Ha ez egy állami intézményrendszerhez kötődhet, ahol az állam felelős a gyerekekért, és esetleg kormányzati politikusokhoz is, az a kormány számára felmérhetetlenül veszélyes. Láttuk a parlamentben, hogy Semjén Zsolt azért állt fel, mert Simicskó István a Fidesz és a KDNP nevében nem védte meg eléggé őt. A kormánypártiak igyekeznek a lehető legtávolabbra tolni maguktól az ügyet; később olyan radikális nyilatkozatok is elhangzottak, amelyekkel igyekeztek maximális távolságot tartani: halálbüntetésről, négyrét vágásról, kasztrálásról beszéltek.

Ennek a gyermekvédelmi ügynek valószínűleg jóval nagyobb a látenciája: nem tudjuk, ki mikor áll elő új tanúval vagy információval.

Ez az ügy nem egy egyszerűen lezárható történet, bármikor egy új információ újra aktualitást adhat neki.

– Múlt vasárnap megszólalt a Kossuth téri tüntetésen Látó János is, de semmi konkrétumot nem mondott az üggyel kapcsolatban.

– Látó János szerepe egyelőre mellékszál, ha fontos elemként került is be a képbe. A lényeg az, mennyire áttekinthető a gyermekvédelmi intézményrendszer. Amíg nem átlátható, addig a kormánypártiaknak nincs olyan pozíciójuk, amiből hitelesen tudnák cáfolni az ellenzék vádjait.

Ha az ellenzék hitelesen mondhatja, hogy a gyermekvédelem nincs biztonságos kezekben, akkor abból sok igaztalan pletyka és vád is elindulhat.

Miközben mindezeket tények is erősítik: tudható, hogy az intézményrendszerből egyes államilag gondozott lányok később, az intézményen belülről szervezett prostitúcióban végezték.

– A héten Jámbor András megpróbálta megemeltetni a napi 1500 forintos fejkvótát, amit a gyermekotthonokban élő gyerekek étkeztetésére forditanak, 4500 forintra. A fideszes képviselők nem szóltak hozzá, hanem leszavazták az egészet. Később a kormánypárt saját ötletként hozta vissza.

– Igen, másnap be is hozták a saját javaslatukat...

– De addig az erről készített 23 perces videó egy nap alatt hatalmas nézettséget ért el.

– A Fidesz sosem fogad el ellenzéki javaslatokat, nehogy az ellenzék kampányolhasson velük. A kormánypárt eddig sem engedett az ellenzéknek olyan ügyet, amivel az ellenzék kampányolhatna. Inkább ők viszik át a javaslatot, csak az úgy lassabb, hiszen reaktív. Azonban ebben az ügyben korábban, Magyar Péter megerősödése óta bármikor léphettek volna, hiszen látható probléma volt.

Az emberek számára sokkal érzékenyebb a gyermekbántalmazás kérdése, mint például egy késés a közlekedésben,

és erre lett volna a kormánypártnak több, mint egy éve, hogy változtasson a helyzeten.

– A Tisza Párt mintha távolabb tartaná magát a témától...

– Igen, mert van saját témája. Viszont lehalkította ez a téma egy időre „a Tisza adót akar emelni” kampányt, ami jót tesz nekik.

– Két hete Závecz Tibor azt mondta, október 23 körül láthatunk méréseket arról, kitől mit vitt, vagy mit hozott például a Zsolti bácsi ügy.

– Az aktuális mérések persze érdekelnek minket, elemzőket, de az embereket talán kevésbé. Sokkal inkább az számít, hogy október 23-án ki hány embert visz az utcára. Az lesz a mennyiségi verseny: Magyar Péter rendezvényein hányan vannak, és Orbán Viktor rendezvényein hányan.

– Orbán Viktornak most nincs szerencséje október 23-ával: az Európai Tanács ülése miatt fél napot nem lesz itt. Ez hátrány lehet?

– Az a fél-, vagy egy óra számít, amikor ő beszél, és az valószínűleg belefér a napba. De a legfontosabb most tényleg az lesz, hogy ki milyen mennyiségben tudja a sajátjait az utcára vinni, hogy ezzel megmutassa az erejét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Farkas András: A Tisza és a Fidesz nyugdíjtervei nagyjából ugyanannyiba kerülnek, de az igazságtalanságokat csak az egyik orvosolná
A Tisza terveivel jobban járnának a szegényebb nyugdíjasok, a 14. havi nyugdíjnak viszont óriási politikai húzóereje van. A baj az, hogy a nyugdíjrendszer 2035-re már így is fenntarthatatlanná válik, pedig az unióban nálunk költik a legkevesebbet nyugdíjakra.


Fél évvel a választások előtt a kampányígéretek elérték a nyugdíjasokat is. Nem lebecsülendő választói tömb, sokan vannak, el is dönthetik a választást. A Tisza párt által kidolgozott rendszerben az átlag alatti nyugdíjasokra koncentrálnak leginkább, legalább részben próbálják reparálni a nyugdíjrendszer igazságtalanságait. A Fidesz erre reagálva bejelentette, hogy ők bevezetnék a 14. havi nyugdíjat.

Mindkét javaslat nagyjából 600 milliárd forintba kerülne, kérdés melyik a vonzóbb a szavazóknak. És persze, hogy miből lesz minderre pénz, főleg hossútávon, a magyar nyugdíjrendszer ugyanis jelenleg is a fenntarthatatlanság felé halad, amit 2035-re, vagyis alig tíz éven belül el is ér, ha semmi sem változik. Farkas András nyugdíjszakértővel beszélgettünk.

– Ha a Tisza és a Fidesz nyugdíjasoknak tett ígéreteit nézzük, melyiknek mi az előnye és hátránya, mennyire megvalósíthatóak?

– Mindegyik megvalósítható, és a nyugdíjasok mindegyiknek örülnének. Attól függ, mennyi pénzt sikerül előteremteni ezekre az intézkedésekre. A TISZA Párt javaslatában a legfontosabb elem, hogy ne lehessen 120 ezer forintnál kisebb öregségi nyugdíjat kifizetni. Ez nagyon sok embernek segítene: jelenleg körülbelül 186 ezer ember kap 120 ezer forint alatti nyugdíjat. A 120 és 140 ezer forint közötti sávban lévőknek speciális plusz emelést adnának, a többieknek maradna a rendes inflációkövető emelés, távlati ígérettel, hogy kormányra kerülés esetén felülvizsgálnák a nyugdíjemelés eljárását is. Emellett minden nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, 200 ezer forint értékű SZÉP-kártyát kapna, a 250 és 500 ezer forint közötti nyugdíjaknál pedig 100 ezer forintos SZÉP-kártya járna. Van több kisebb, kevesebb embert érintő javaslat is, például az ápolási díjak megduplázása. A lényeg viszont:

ha összeadjuk a TISZA javaslatait, nagyjából annyiba kerülnek, mint egy tizennegyedik havi nyugdíj.

Amikor először írtam a TISZA javaslatairól, megkérdeztem az olvasóimat, miért nem inkább a 14. havi nyugdíjat javasolják, amelynek egyszerűbb és erősebb a politikai húzóereje. Ezt a Fidesz felismerte, és bedobta: legyen 14. havi nyugdíj. Korábban ellenzékből is próbálkoztak ezzel, tehát nem idegen tőlük ez az eszköz. A 14. havi nyugdíj esetén három kulcskérdés van. Az első: be tudjuk-e építeni rendszeres elemként a nyugdíjrendszerbe, tehát minden évben járna-e. Ha igen, jön a második probléma: minden évben meg kell találni körülbelül 600 milliárd forintot, és ez az összeg az inflációval nőne. A harmadik: ha egyszerűen lemásoljuk a 13. havit, akkor a nyugdíjrendszer feszültségein nem enyhítünk, legfeljebb a nyomást csökkentjük, mert nem nyúlunk hozzá érdemi elemekhez. Ez önmagában nem ér fel egy nyugdíjreformmal.

– Lehet másképpen is bevezetni a 14. havi nyugdíjat?

– Például úgy, ahogy a lengyelek, ahol pár éve van 14. havi juttatás, és azt a mindenkori átlagnyugdíjnak megfelelő, egységes összegben fizetik. Tehát nem a saját nyugdíj összegével azonos a pluszhavi juttatás, mint a 13. havinál, hanem fix összeg. Ha Magyarországon egységesen, mondjuk 250 ezer forintban állapítanánk meg, mivel nagyjából ennyi most az átlagnyugdíj, és 2,4 millió jogosulttal számolunk, az 600 milliárd forintba kerülne. Ugyanannyiba, mintha „átmásolnánk” a 13. havit a 14. havira, viszont

sok méltányossági problémát kezelne, mert minden olyan nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, és ez a nyugdíjasok kétharmada, jól járna, és arányosabbnak érezné a rendszert.

A magasabb nyugdíjúak sem járnának rosszul, hiszen ők is plusz 250 ezer forintot kapnának. Tehát lehet úgy is adni a 14. havi nyugdíjat, hogy a rendszer méltánytalanságai enyhüljenek, és ne sértse a magasabb nyugdíjjal rendelkezőket sem. Ha ezeket sikerül megoldani, akkor a 14. havi nyugdíj rövid távon pozitív intézkedésként jelenhet meg. Hosszú távon viszont minden járulékfedezet nélküli plusz juttatás a finanszírozási gondokat növeli.

Már most is az a fő probléma, hogy a magyar nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága nagyjából 2035-ig látszik biztosítottnak.

Ha pedig ráteszünk évi 600 milliárdos költségvetési igényt, a fenntarthatósági gondok korábban jelentkeznek.

– A hogyanról egyelőre Lázár János is csak annyit mondott, hogy dolgoznak rajta...

– „Keményen dolgoznak.” Ezen valójában nem kell sokat dolgozni: valószínűleg a felső vezetés döntésére várnak.

Ha az lesz a döntés, hogy a 13. havit másolják, az érdemben nem segít a nyugdíjasokon, de óriási politikai húzóereje lesz, ezt nem szabad elfelejteni.

Ahogy a 13. havi is nagyot szólt 2022-ben, amikor először egész havi összegben, a választások előtt két hónappal bevezették. Most is választások előtt állunk. Ha be akarják vezetni, akkor azt 2026 márciusáig van értelme kifizetni. De ahogy mondtam, az igazán támogatható megoldás az lenne, ha a szegényebb nyugdíjasok többet kapnának, mint a magasabb nyugdíjúak.

– Honnan lehet pénzt előteremteni erre?

– A TISZA bejelentette, hogy hatalomra kerülés esetén újra megnyitnák az uniós pénzcsapokat, ami nagy összeget hozhat, belendítheti a növekedést, és ha beindul a gazdaság, lesz pénz sok mindenre. Ez logikus felvetés. A Fidesz esetében, mivel náluk van a költségvetés, és azt írnak bele, ami a politikai céljaiknak megfelel, egy jövő márciusi 14. havi nyugdíj 600 milliárdos igényét simán beírhatják; legfeljebb nő a költségvetési hiány, amivel majd a választások után foglalkoznak.

Összességében Magyarország költi a legkevesebbet nyugdíjakra az Unióban.

A magyar GDP 7,45 százaléka a nyugdíjköltségvetés. Ebből az öregségi nyugdíjakra, azaz a klasszikus nyugdíjakra, a Nők40-re és a hozzátartozói ellátásokra körülbelül 6,5 százalék jut. Ez messze a legalacsonyabb uniós arány, miközben az átlag 10,9 százalék. A 7,45 és a 10,9 százalék közötti különbség jelenleg nagyjából 3000 milliárd forintnyi mozgásteret jelezne, ha az lenne a politikai szándék, hogy legalább az uniós átlagot elérjük. Van mozgástér, de ez politikai prioritás kérdése. A döntéshozóknak viszont meg kell tervezniük, hogy mely területekről csoportosítanak át, hogy a nyugdíjakra többet fordíthassanak.

– A 2022-es választáson a Fidesz inkább egyszeri intézkedéseket jelentett be, például az adóelengedést. Az is megterhelte a költségvetést. Ha most a 14. havi nyugdíjat jelentik be, azt nemcsak 2026-ban, hanem 2027-ben, 2028-ban is ki kell fizetni.

– 2022-ben a 13. havi nyugdíjat vezették be teljes összegben, ami azóta is jár. Ugyanilyen terhelést jelentene most pluszban a 14. havi. Ha a 14. havi 600 milliárd forintja túl sok, azt lehet „szeletelni”, többféle formában bevezetni és kommunikálni. Ilyenkor nagyobb politikai-kommunikációs kötéltánc kell, de kisebb összegű pluszjuttatást is lehet pozitívan eladni. Nem tudjuk, mit terveznek, majd kiderül. Szerintem 600 milliárd forint előteremthető a költségvetésből, mert ez 2,4 millió szavazót érint azonnal kedvezően. Képzelje el:

2026 januárban 3,6 százalékkal emelik a nyugdíjakat (ez szerepel a költségvetési törvényben), utána februárban kifizetik a 13. havit, márciusban pedig jöhetne egy 14. havi bármilyen formában.

Ez erős, gyors egymásutánban érkező pluszjuttatás-sorozat, ami sok, még bizonytalan nyugdíjast gondolkodóba ejthet.

– Ez feladja a leckét a TISZA-nak: az ő rendszerük szofisztikáltabb, de a 14. havi nyugdíj sokkal könnyebben kommunikálható, erősebb húzóerejű.

– Nem is értem, a TISZA miért nem ezt dobta be, hiszen egyszerűbb. Most már nem mondhatják, hogy ők is 14. havit akarnak; ragaszkodniuk kell az egyébként okos javaslatcsomaghoz. Erősen kell hangsúlyozni, hogy ez sok szegény nyugdíjasnak tartósan segít, nem csak egyszeri pluszhavi ellátmány.

Ha például 120 ezerre emelnék a minimálnyugdíjat, az minden hónapban segítene a kisnyugdíjasokon, és a mélyszegénységből is „kiszedi” a nyugdíjasok egy részét, nagyjából egyhatodát.

Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Ha ezt kommunikálják, lehet esélyük, mert nagyjából ugyanannyit költenének rá, mint egy 14. havira. Érdemi eltérés költségoldalon nincs. A feladat: hogyan lehet egy nagyon egyszerű és bizonyítottan erős politikai húzóerejű pluszhavi nyugdíjjal szemben érvényesíteni egy szofisztikáltabb, átgondoltabb javaslatcsomagot. Nehéz játék lesz.

– Mennyire esik latba egy ilyen nyugdíjígéret a választásoknál?

– A 2022-es tapasztalat az, hogy erőteljesen számított. Tizenöt éve a nyugdíjas társadalom kétharmada baloldali szavazó volt. Most körülbelül 25–30 százalék lehet TISZA-szavazó, a többi fideszes. A baloldaliak pedig szinte eltűntek, mert nincs baloldali párt. A friss mérések mutathatják a pontos arányokat, de 2022-ben erőteljesen nőtt a Fidesz támogatottsága az idősek körében, és bár azóta ebbe már beleharapott a TISZA, a 25–30 százalék azonban még mindig csak a fele annak, mint amennyi a Fideszé. Ha ezt most megdobják a 14. havi nyugdíj ígéretével, nagyon komoly feladat lesz a TISZA számára az idősek körében fordítani.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba él kórházban” - a TASZ szerint ez égbekiáltó, petíciót indítottak
A gyerekvédelem lényegében összeomlott - mondja a Társaság a Szabadságjogokért szakértője. Hiába próbálnak információkhoz jutni a kórházi rácsos ágyakban élő babákról, akiket ráadásul sokszor szerintük valódi ok nélkül nem engednek a családjukhoz.


Petíciót indított a TASZ a kórházakban élő kisbabák, ügye miatt. Szerintük „a felelős állami szervek semmi érdemi lépést nem tesznek értük, már két éve tétlenül nézik ezeknek a gyermekeknek a tragédiáját.” Nemrég az váltott ki országos botrányt, hogy a Házon kívül bemutatott egy ápoló párt, akik 8 hónapja hiába próbálnak örökbefogadni egy kisfiút, aki három éve él a kórházban.

Bár a kormány tavaly olyan szabályozást fogadott el, ami gyorsítja a kórházban hagyott csecsemők örökbefogadását, ez csak azokra vonatkozik, akikért a szülők hat héten belül nem jelentkeznek. A TASZ szerint azonban a kisbabák jó részéről nem mondtak le a szüleik, szeretnék őket hazavinni, de ezt a gyámhatóság akadályozza, miközben nevelőszülőből is kevés van, így a gyerekek csapdába kerülnek. A civil szervezet azt is évek óta hiába próbálja megtudni az állami szervektől, egyáltalán hány kisbaba él ilyen körülmények között. Boros Ilonával, a civil szervezet jogászával beszélgettünk.

– Miért indították el a petíciót?

– A gyerekvédelmi szakmai körökben már másfél éve köztudott tény, sőt a sajtó is többször megírta, hogy több száz kisbaba él kórházban, családjából kiemelve, de elhelyezés nélkül. A jogszerű gyakorlat az lenne, hogy a kiemelt babák azonnal nevelőszülőhöz kerüljenek, de mára már nincs elég nevelőszülő, a rendszer telített, elfogytak az emberek, így

a gyerekek kórházakban várakoznak, hogy egyszer talán lesz számukra hely. Ez egyértelmű jele annak, hogy az állami gyerekvédelmi szakellátás összeomlott.

Ezért indítottuk el ezt a kampányt, amely tegnap vált nyilvánossá online petíció formájában.

– Azt írják a petícióban, nincsen semmilyen összesítés arról, hány gyermek él gyermekvédelmi ellátás nélkül, kórházakban. Ez hogyan lehetséges?

– Ez teljesen abszurd, nagyon is jogos a kérdés. A Belügyminisztérium, valamint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, amelyhez ismeretlen okból az örökbefogadási ügyek is tartoznak, mind felelős ezért. Emellett létezik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, valamint az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat központi szerve is. Mindegyiknek tudnia kellene, hány gyerek, hol és miért van kórházban, miért van kiemelve a családjából.Ehhez képest semmilyen adatigénylésre nem válaszolnak, azt mondják, nincs adatuk. Ez lehetetlen, hiszen a területi gyermekvédelmi szakszolgálatok rendszeresen jelentenek számukra arról, hány gyerek vár kórházban elhelyezésre.

Biztosak vagyunk benne, hogy az adat létezik, csak nem adják ki. Jogilag is nonszensz, hogy másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba van így kórházban.

Pedig az ő felelősségük lenne tudniuk mindenkiről, intézkedniük, és elhelyezniük ezeket a gyerekeket. Teljesen abszurd, hogy nem adnak erről adatokat. Ezért a sorozatosan elutasított adatigényléseink utány most pert indítunk az állami szervek ellen, hogy kötelezzük őket a válaszadásra.

– Nem lehet, hogy egyszerűen nem is gyűjtenek ilyen adatot, tehát nem titkolják, csak valóban nincs ilyen nyilvántartás?

– Akár így, akár úgy, mindkettő szégyen. Ha nem gyűjtenek adatot arról, ami az ő felelősségük, az éppoly felháborító, mintha gyűjtenék, de eltitkolnák. Másfél éve 300 babáról beszéltünk, ma talán 600-ról, vagy 1600-ról, senki sem tudja. Több száz kisbaba fekszik kórházi ágyban, várva, hogy valaki végre magához ölelje. Ez égbekiáltó.

– Van egy történet, amit önök leírtak: tavaly decemberben egy kislányt azért nem engedtek haza a szüleivel, mert mindkét szülő enyhe testi fogyatékossággal élt. Ez volt az indok?

– Igen.

– Jogosan lehet ilyennel indokolni, hogy egy gyermeket elszakítsanak a szüleitől?

– Természetesen nem. Ezt a történetet részletesen is leírtuk a blogunkon, képekkel együtt. Látszik a képen, ami a gyerekszobában készült, hogy a szülők felkészültek, szeretettel várták a kisbabát, berendezték a szobáját, a kiságy fölé kirakták már előre a kislányuk nevét is. Semmilyen negatívum nem merült fel a szülők kapcsán, csak annyi, hogy

az apának látásproblémája, az anyának csípőproblémája van, amitől kissé biceg. Ennyi volt az indok. Én vittem az ügyet, így láttam a jogi iratokat: más kifogás nem szerepelt.

Nyilvánvalóan jogsértő volt az eljárás, de szerencsére két héten belül, a jogi fellépésünk hatására, a gyámhivatal visszavonta a döntést, és visszaadta a gyereket a szülőknek. Sajnos sok más esetben nem tudunk ilyen gyorsan segíteni, és sok száz kisbaba szülei nem fordulnak hozzánk, így nem tudunk róluk. Az eddig ismert ügyek alapján viszont biztos, hogy rengeteg gyermeket teljesen indokolatlanul emelnek ki.

– Hogyan kerül egy gyerek a gyámhatóság látókörébe?

– Tipikusan a védőnő, és gyakran a családgondozó is találkozik a családdal a terhesgondozás során. Ha bármilyen nehézség, például szegénység, munkahelyi probléma, gyereknevelési gond felmerül, a védőnő vagy a gyermekjóléti szolgálat jelzést tesz a gyámhivatal felé. Ez számunkra, budapesti, magas társadalmi osztályhoz tartozó szülőként talán kevésbé ismerős, de a vidéki, főleg hátrányos helyzetű, roma családoknál mindennapos. A jelzésben szerepel, hogy a gyermek születése mikorra várható, így a gyámhivatal gyakran már előre tudja, mikor születik a baba, és előre jelzi a kórháznak, hogy a gyereket nem engedik haza.

– A szülőket is előre értesítik?

– Igen, de ez nem hivatalos értesítés, inkább folyamatos fenyegetés. A várandósság kilenc hónapját gyakran végigkíséri az a mondat, hogy „ha így marad ez vagy az, nem engedik haza a gyereket”. A család próbál változtatni: munkát keresnek, kifestenek, igyekeznek, de az anyagi lehetőségeiket, körülményeiket nem tudják egyik napról a másikra megváltoztatni.

Így aztán rettegéssel telik a várandósság. Majd megszülik a gyereket, reménykednek, hogy nem lesz baj, de a kórházban közlik velük, hogy a kisbaba marad.

Ilyenkor teljesen eszköztelenek: ha tiltakoznak, az az „együttműködés hiányának” számít, és végül biztonsági őr vezeti ki őket, ha megpróbálnának ellenállni a hatósági döntésnek.

Ismert emberek, akik szintén aláírták a nyílt levelet:

Ábel Anita, Árvai Anita (Veganeeta), Ascher Tamás, Bányainé Mészáros Judi, Borbély Alexandra, Bödőcs Tibor, Cseke Eszter és S. Takács András, Csepelyi Adrienn, Dániel András, Dankó Dániel, Döbrösi Laura, Fancsikai Eszter, Fehér Gábor, Fiala Borcsa, Fluor Tomi, , Geszti Péter, Grecsó Krisztián, Gryllus Dorka, Harcsa Veronika, Hegyi Barbara, Hien, Jakab Juli, Jónás Vera, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Keresztes Tamás, Kondor Domonkos, Kovács Patrícia, Kovalcsik Krisztina, Krajnyik Cintia, László Panna, Linczényi Márkó, Marge, Máté Gábor, Mehringer Marci, Mihalik Enikő, Mihályfi Máté, Molnár-Szilágyi Szilvia, Nyáry Luca, Olasz Renátó, Ónodi Eszter, Palágyi Máté, Pintér Béla,Pongor Barka, Puskás Peti, Rainer-Micsinyei Nóra, Rea Milla, Reisz Gábor, Rév Marcell, Rujder Vivien, Schmidt Sára, Seres Samu, Simon Márton, Steiner Kristóf, Szabó Hédi, Szabó Simon, Szentesi Éva, Szűcs Levente, Tapasztó Orsi, Tatár Csilla, Tenki Dalma, Tisza Kata, Tóth Ágnes, Url Izabell, Vágvölgyi Lilian, Varga Lívius, Visnyei Barbi, Vogel Adrienn

– Ilyenkor nem gondolják át, hogy mi a kisebb kár, ha a gyerek hazamegy egy szegény otthonba, mint ha kórházban marad?

– De, ezt a jogi nyelvezet is „mérlegelésnek” hívja, valóban ezt kellene számba vennie a hatóságnak, hogy mi a gyermek valódi érdeke: szegény, de szerető család, vagy a rideg kórházi környezet. De sajnos nem ez történik.

– Az alapján, amit mond, ez nem egyedi szakmai hiba, hanem egy kialakult, országos gyakorlatnak tűnik. Mit lehet ezzel szemben tenni?

– Mi tíz éve kiemelten foglalkozunk ezekkel az ügyekkel. Minden beérkező esetet megvizsgálunk, és ha jogilag is védhető a szülő álláspontja, tehát például szegénység miatt emelték ki a gyereket, gyakran vállaljuk a képviseletet. Több tucat pert nyertünk már, mert ezek az eljárások jogsértők. De mire a jogi folyamat véget ér, hónapok, néha évek telnek el. Addig a gyerek és a szülő el van szakítva egymástól, ami örökre nyomot hagy.

Ezért indítottunk kampányt most is, ahogy 2016-ban is: hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Minden ügyben először mérlegelni kellene, hogy a gyermeknek nem jobb-e mégis a családban maradni, akár a nagyszülőnél, nagynéninél, ha a szülő nem alkalmas. Ehelyett kórházban, magányosan vegetálnak.

– Van valamilyen következménye, ha egy gyámügyes ennyire fontos dologban téved?

– Indítottunk olyan pereket, ahol kártérítést követeltünk a jogsértő döntések után. Sajnos a bíróságok gyakorlata szerint, ha a gyámhivatal formailag helyesen járt el, tehát vizsgálatot tartott és leírta a döntés indokait, akkor nem tekintik kártérítésre okot adó hibának a „mérlegelési tévedést”. A gyámhatóságoknál nem egy ember hibázik, hanem több száz hasonló döntés születik havonta. Ez rendszerszintű probléma. Mi azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Mit jelent az, hogy nincs elég nevelőszülő. Ki lehet nevelőszülő?

– A nevelőszülővé válásnak megvan a jogi protokollja. Nevelőszülői hálózatot tarthat fenn az állam, egyház vagy civil szervezet. A legismertebb a civil fenntartó valószínűleg az SOS Gyermekfalvak hálózata. Az állam feladata lenne, hogy ha azt látja, hogy évek óta csökken a nevelőszülők száma, miközben nő a kiemelt gyerekeké, akkor képzésekkel és toborzással pótolja a hiányt. Ehhez anyagi megbecsülés kellene, de ma a nevelőszülők alulfizetettek. Ráadásul sokukat áthelyezték az állami rendszerből egyházi fenntartásba, gyakran választási lehetőség nélkül, ami sokakat elriasztott. Bár az egyházi hálózatok tagadják, hogy a templomba járás vagy hittan kötelező lenne, de a nevelőszülők beszámolói szerint erősen elvárják. Aki nem jár például templomba, az hátrányt szenved. Ez is oka annak, hogy sokan elhagyják a pályát. A másik probléma, hogy

Magyarországon soha nem képeztek kifejezetten olyan nevelőszülőket, akik traumatizált, bántalmazott vagy pszichés problémákkal küzdő, ahogy mondják: „speciális, vagy kettős szükségletű” gyerekekkel tudnának dolgozni.

Pedig egyre több ilyen gyerek van, tavaly 200-300 olyan esetről tudni, ahol speciális nevelőszülőre lenne szükség, de nincs egyetlen egy sem.

– Közben úgy tűnik, minden negyedévre jut egy eset, ahol nevelőszülő bántalmaz gyereket.

– Ez sajnos természetes következmény. Ahogy csökken a megbecsülés, úgy fogynak azok, akik hivatástudatból vállalják a nevelőszülőséget. Maradnak, akiknek ez az egyetlen megélhetési lehetőség, így a színvonal is csökken. Ezért aztán a fenntartók is egyre alacsonyabb követelményeket támasztanak, mert nincs kit felvenni. Ugyanez igaz a gyerekotthonokban dolgozókra is: ma már semmilyen képesítés nem kell ahhoz, hogy valaki nevelő legyen. Sokszor 8 általánost végzett emberek gondoznak traumatizált gyerekeket. Az államnak vissza kellene építenie a képzési, ellenőrzési és szupervíziós rendszert.

– Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen?

– Az államnak, elsősorban a Belügyminisztériumnak és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak újra kellene gondolnia az egész rendszert. Olyan toborzási és képzési programra lenne szükség, amely megfelelő anyagi és szakmai támogatást nyújt a nevelőszülői hálózatoknak, és nem priorizálja az egyházakat sem. A nevelőszülőknek szupervízióra, tanácsadóra, anyagi megbecsülésre, a rájuk bízott traumatizált gyerekeknek pedig pszichológusra, gyógypedagógusra, egyéb szakemberekre lenne szükségük. Ha ezek adottak lennének, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen jelentkeznének nevelőszülőnek.

– És mit kellene változtatni a gyámhatóság hozzáállásán?

– A gyámhatóság a kormányhivatal része, fölötte a főispán és végső soron a Belügyminisztérium áll. Felülről kellene szakmai szemléletváltást indítani. Ha felülről jönne egy olyan új szemlélet, amely a gyermekek és családok alapjogait helyezi a középpontban, hangsúlyozza például, hogy

a szegénység nem lehet indok a gyermek kiemelésére,

és ez az elvárás megjelenne a szakmai irányelvekben, az lecsorogna a helyi gyámhivatalok szintjére is. Egy járási ügyintéző azt csinálja, amit körülötte a hivatalban csinálnak, és amit a felettese mond. Ha más lenne a vezetői szemlélet, akkor ahhoz igazodna a helyi gyakorlat is.

– Mekkora bajban van a gyerekvédelem jelenleg Magyarországon?

– A mi álláspontunk szerint lényegében összeomlott. Az alapellátás, és a szakellátás is. Nehéz megmondani, mikor mondjuk ki, hogy „most omlott össze”, de az a pillanat, amikor több száz kisbaba fekszik kórházban, mert nincs hova elhelyezni őket, az már az összeomlás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk