Az ország leglepukkantabb buszpályaudvara. Vagy mégsem?
A közép-magyarországi kisvárosba többféleképpen el lehet jutni. Van egy praktikus útvonal, amit az ingázók és az utazás romantikájára kevesebbet adók használnak, erre autóbuszok garmadája jár és erre vezet a vasút is, egy, országos viszonylatban hegységnek nevezett dombságot dél felől kerülve.
Van aztán egy romantikusabb, ámde hosszabb út is, ami a nevezett dombságot egy másik, a hegységhez közelállóbb földrajzi formációtól elválasztó bővizű folyam mellett vezet, festőien kanyarogva, néhol a víz mellé szorulva, ahonnan turisztikai szezonban szemügyre lehet venni a városba tartó hajójáratokat is. A látványosságra szomjazók nem kis hányada ezen hajójáratokat veszi igénybe, és így sűrítve, konzervben minden élményt megkap a pár órás út alatt oda-vissza, amit a vidék csak nyújthat.
Nem utolsó előnye ennek az útvonalvariációnak, hogy ki lehet vele kerülni a városka igencsak vigasztalan déli kapuját, sok-sok iparral, bányászat által összedúlt, csak helyenként rehabilitált tájjal, de legfőképpen a sorsára hagyott, minden figyelem és kontroll alól kikerült, a végső halál előtti utolsó pillanat szimptómáit mutató buszpályaudvarral.
Mit csinált itt Icu és mit akart Jancsi? És nekünk ehhez mi közünk van?
Többgenerációs távolság a járművek és az építmény között
Csipkefüggöny, mint kötelező kelet-európai rekvizítum
Hálózatilag fontos hely ez egyébként, valódi fordítókorong, hub, ahogyan most divatos nevezni, a főváros felől – mint ecseteltük – két irányból, a környékbeli települések felől sok-sok hajszáléren át érkeznek ide, indulnak innen a járatok, itt átmenő járat talán nem is létezik. A létesítmény teljes természetességgel vette birtokba a városmaghoz viszonylag közeli utcácska orsószerűen kiszélesedő terét, némi városépítészeti előtanulmányokkal felvértezve azt mondhatjuk, valószínűleg piactér lehetett itt eredetileg.
Aztán egyre kevesebb lett a krumpli, egyre több a busz, végülis eldőlt a játszma, szigetperon épült, részben párhuzamos, részben fogazott indulóállásokkal, középen fogadóépület, váróteremmel, pénztárral, viszonylag korszerű elveket képviselve, ránézésre a hetvenes évek elejéről.
Ami az orrunk előtt van, annak változásait nehezen regisztráljuk, akár a teljes átalakulás is észrevétlen maradhat. A létesítmény sorsának pontos visszakövetése is ennek a furcsa vakságnak eshet áldozatul: nem tudjuk pontosan, mikor kezdődött a haldoklás. Az okát, azt sejtjük.
Hiszen vannak itt nagyívű tervek, amelyek arról szólnak, hogy a városka központtól igencsak távoli vasútállomására kerül mindaz, ami most itt haldokolni látszik, vadonatúj és méregdrága létesítménybe, amitől aztán mindenkinek eljön majd a kánaán. Az ingázók és a közösségi közlekedés egyéb, egyre szaporodó résztvevői egymást felöklelve fognak majd akkor odatülekedni az újabbnál újabb járművek ajtajaihoz, a Franciaországból használtan vásárolt Renault-k szerényen pislogva fognak majd árválkodni a tároló hátsó régióiban.
A romlás ilyen fokánál már nehéz megállni a lejtőn
Nem stimmel a nagymama fejére a kalocsni!
Jegyvásárlásra és komfortos várakozásra invitáló infrastruktúra
Teljeskörű kiszolgálás: akár életvitelszerű tartózkodásra is alkalmas váróterem, borotvatöltési lehetőséggel
Tömegek áradnak majd az állomásra érkező Flirtökből a buszokba és viszont, a takarítók is önnön fontosságuktól megrészegülve fogják suvickolni az épület minden zegét-zugát, amely egy csillogó ékköve lesz majd a városkának, és kacsalábon forgó palotája a közösségi közlekedésnek. E túlontúl is pozitív jövőképnek az árnyékában, és sok-sok egyéb, ismert példával alátámasztva nagyon is elképzelhető, hogy a szinten tartó üzemeltetéshez szükséges minimális gondoskodásra való hajlandóság ilyenkor erősen lecsökken. A közösségi létesítményeknek ez országunkban ismert tulajdonsága. Majd az új megoldja. Ez az erősen az ösztönökre építő gondolkodás azonban több sebből vérzik.
Aki utazik, aki a közösségi közlekedés szolgáltatásait veszi igénybe, annak itt és most vannak elvárásai. Lehet, hogy egy ingázó számára egy fontos létesítmény lassú halála, emberi és közegészségügyi fertővé válása csupán a hosszú ingázólét egyik másodperce, de aki alkalmilag érkezik, vagy indul, annak tartós, megmaradó benyomás. Az itt és most kapott élmény és értetlenség erősségét semmiféle jövőbeli beruházás ígérete nem képes semlegesíteni, hiszen az valójában nem létezik.
Nagy a szakadék a személyes élettér és a közösség által, a közösség érdekében fenntartott élettér között. Mégis: elképzelhető, hogy mielőtt házunkat átépítjük, lakásunkat eladjuk, hónapokkal előre lemondunk a mosogatásról, a vécépucolásról, netán már kontroll nélkül megnyitjuk otthonunkat bármilyen betévedő előtt? Csak legyintünk, ha az idegen a kanapénkon elterpeszkedik és sáros bakacsát a zongoránkon nyugtatja: oda se neki, úgyis bontunk, új lakásba költözünk, csak tessék, tessék!
