Jön a tél - mi lesz a Budapesten kószáló mentális betegekkel?
Nézzünk szembe a tényekkel: Magyarország utcáin feltűnően sok mentális beteg kószál. Nem az üvöltve anyázó autósokra, vagy a buszon kötekedő, buligőzös ifjúságra gondolok, hanem a TÉNYLEG beteg emberekre. Alkoholtól, gyógyszerektől, Zacher Gábort is zavarba hozó, összepancsolt szerektől szétcsúszott szerencsétlenekre, vagy konkrét, olykor közveszélyes orvosi esetekre.
Nyáron is, télen is, de ilyenkor azért feltűnőbb. Egy hét alatt háromba futottam bele (és ez csak Budapest), háromtól ijedtem halálra, és háromszor gondolkodtam el: mi lesz ezekkel az emberekkel, ha beütnek a mínuszok? Túlélik egyáltalán?
A fővárosiak tudják, hogy a hetes buszhoz kötélidegek kellenek. A járat átszeli az egész várost, megáll a legzűrösebb belvárosi helyeken, begyűjtve az egyik legzűrösebb törzsközönséget.
Múlt hétfőn munkába menet a leghátsó sarokülésen húzódtam meg, amikor mellém huppant egy huszonéves, kopott bőrkabátos, furán szederjes arcú srác. Nem volt bizalomgerjesztő, de kemény játékos vagyok én már, fülhallgató fel, arc az ablak felé, gondoltam, megúszom.
Aztán a srác egyszer csak egész testében remegni kezdett, a bőrdzsekije alá nyúlkálva vakarózott, kényszeresen előre hátra lóbálta magát az ülésen, és vicsorogva fürkészte az egyre zavartabban bámuló utasokat, akik között iskolatáskás kiskamaszok, meg az anyjukba kapaszkodó, bojtos sapkás ovisok is akadtak.
Senki nem mert szólni, én a legkevésbé, mert hozzám ült a legközelebb. Akkor már annyira remegett, hogy a táskámat két marokra fogtam az öleben, hogy legyen mit a fejem elé kapnom, ha elkezd kapálózni, vagy ütésre rándul a keze. Húsz gyötrelmes perc telt el így, a srác akkor már "kurvaanyázott" is, igaz, csak úgy maga elé, két remegés között. Az egész busz le volt fagyva, egy emberként lélegeztünk fel, amikor az Astoriánál hirtelen felugrott, és rángatózva leszállt.
A kép illusztráció
Tegnap reggel már rutinosabb voltam, nem ültem le, inkább himbálóztam a tömegben a csúszós kapaszkodón. Ez se jött be, az egyik megállóban megérkezett egy újabb „páciens”, középkorú nő, szakadozott szőrmekabátban, kezében egy miniatűr rádió vagy mi, amiből mulatós slágerek harsogtak, olyan hangosan, hogy az utasok csak kapkodták a fejüket, mintha rugóra járna. A nő egy teljes négyes ülést lefoglalt (két idősebb hölgy ült ott, de ijedtükben úgy ugrottak fel, mintha darázs csípte volna meg őket), szétpakolt néhány bizonytalan tartalmú szatyrot, üvöltette a „Neked adtam a szívem összes titkát” kezdetű opuszt, majd előrántott egy felbontatlan zacskós virslit, feltépte, és elkezdte majszolni az egyik virslit – hidegen.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi lehet a baja, mert szegény tele volt zúzódásokkal, piros és püffedt volt az arca, az egyik szeme meg lilára dagadt.
Az utasok ismét lefagytak, a szülők úgy fordultak a gyerekeik elé, hogy a nő takarásban legyen, a sofőr nem hallott semmit (vagy legalábbis nem tett semmit), a zene úgy bömbölt, hogy majd kirepedtek az ablakok, a refrénre olykor a nő is rázendített. A végkimenetelt nem ismerem, ezúttal én szálltam le előbb, megint csak megkönnyebbülve.
Ezek után valóságos „felüdülésnek” számított az a nem is rosszul öltözött bácsi, akit tegnap hazaérve, a buszmegállótól pár méterre találtam az út közepén.
Enyhe, de teljesen reménytelen kísérleteket tett a feltápászkodásra, egy fiatal lány meg én mentünk oda, iszonyú nehézkesen felhúztuk, és elhurcoltuk a lakótelep felé, ahol állítólag lakott – bár olyan részeg volt, hogy nem nagyon értettük, mit mond. Szerencsére a kabátzsebében megszólalt egy mobil, amit sikerült elővennie, és odanyújtotta nekem.
A lánya volt a vonal másik végén, igen, itt laknak a közeli négyemeletesben, jön le az apjáért. Le is jött, és az utca közepén elkezdett üvölteni az öreggel („Normális vagy, már megint beb…tál, amúgy is agylágyulásod van, azt hiszed, felkajtatom utánad az egész kerületet, te ne röhögjél, mert legközelebb hagylak szétfagyni… stb. stb. stb.”). A fiatal lánnyal kínban vártuk, hogy véget érjen a jelenet, és átadhassuk az imbolygó öreget a „kedves” lányának. De őt legalább hazavitték egy meleg lakásba, nem a hetes busz volt számára az egyetlen menedék.
A kép illusztráció. Forrás: Pixabay
Azt most hagyjuk, hogy a buszon a BKV jegyellenőrei két marcona rendfenntartóval „járőröznek”, akiknél még bilincs is van, és akinél nincs jegy, annak nincs bocsánat sem, de a közveszélyes elemeket messzire elkerülik, mert hát… na erre nem tudom a választ. Azt is hagyjuk, hogy az utasok mennyire érzik a sokszor emlegetett „közbiztonságot”, meg hogy itt mekkora rend van, amikor kora reggel munkába menet, meg hazafelé, munkából jövet rángatózó, anyázó, jól megtermett fiatalemberek tartják rettegésben az egész buszt.
Koncentráljunk inkább arra, hogy ezek a szerencsétlen, ellátásra szoruló emberek – mert azok – itt kószálnak a városban (mindháromba Újbudán futottam bele, a főváros egyik nagy presztízsű, jól szituáltnak tartott kerületében), és fogalmunk sincs, hogy mi lesz velük.
Hogy a rángatózó fiú nem terül-e ki valahol, hogy a virslievő nő nem alszik-e el végleg részegen egy bokorban, és a tévelygő öreget legközelebb nem hagyja-e tényleg halálra fagyni a láthatólag nem túl empatikus családja.
Egy hét, három sztori. És jön a tél. Ha erre gondolok, valahogy elmegy a kedvem a csillogó, budapesti karácsonyi vásároktól.
