Álruhában járta a cigány közösségeket a legendás kutató
Megnéztük a „szőke cigány”, azaz Erdős Kamill fotóiból nyílt időszaki kiállítást a Néprajzi Múzeumban. A tárlaton ráadásul arra is választ kaptunk, mi történt fél évszázad elteltével a képek szereplőivel.
Az Istennel talállak, testvérem! – Cigány történetek című kiállításon Schleicher Vera kurátor vezetett körbe bennünket. Nézd meg velünk milyen különleges fényképek születtek Erdős Kamill és a cigány közösségek barátságából.
Erdős Kamill néprajzkutatói redkívülisége abból áll, hogy a cigány/romani nyelv több változatát is tökéletesen beszélte, jól ismerte ennek a kultúrának a belső törvényszerűségeit. Így egy olyan korszakban tudott hiteles néprajzi anyagot rögzíteni, amikor – évszázados kirekesztettségük következményeként – a cigány közösségek még zártak voltak, az idegent gyanakodva fogadták, a fényképezéstől pedig féltek.
Erdős az 1950-es években kezdett a magyarországi cigányság iránt érdeklődni. Katonatiszti pályára készült, ám a francia hadifogságból súlyos tüdőbajjal tért haza. Rossz egészségi állapota hozta össze a cigány emberekkel. A kiállításon láthattuk Baranyi Dezsőről és Kolompár Jánosról készült fotóit is, akikkel különböző kórházakban kötött életreszóló barátságot.
Nekik köszönhetően sajátította el a romani és oláh cigány nyelvjárásokat. Illetve e barátságot vezették el a cigány közösségekbe, ahol Erdős a betegsége révén a halálraítéltek könnyedségével tudott elvegyülni. Nyaranta bajuszt növesztett, beszerzett egy zöld szalagos kalapot,
A kiállítás jól hangsúlyozza azt a sajátos testvériséget, amelyet Erdős a társadalom peremére szorult emberek iránt érzett. Erre utal a kiállítás főcíme is - Istennel talállak, testvérem!/Devlesa arakhavtu, phrala! – egy bevett cigány köszönési forma, amelyet Erdős Kamill akkor használt, amikor cigány barátaival levelezett, vagy amikor ismeretlen cigány közösségekbe toppant be.
Bár néprajzi kiállításról van szó, a hangsúly egyértelműen az emberi kapcsolatokon van: a cigány-cigány, cigány-nem cigány, cigány-a cigányság iránt érdeklődő kutató viszonya bontakozik ki előttünk a tárlaton.
A kiállítás bemutatja Erdős Kamill átütő erejű tudományos eredményét is. Schleicher Vera felhívta rá a figyelmünket, hogy Erdős előtte senki nem rendszerezte ilyen részletesen a magyarországi cigányság csoportjait. Ez ráadásul egybeesett a cigány közösségeknek azzal az igényével is, amit a mai napig így fogalmaznak meg:
A kiállításon meghallgathattuk Erdős Kamill Kossuth Rádióban sugárzott előadását, ami annak idején nagy vihart kavart. A tótkomlósiak szenvedélyes levélben kérték ki maguknak, hogy Erdős - minden rossz szándék nélkül - együtt emlegette őket a végegyházi és kétegyházi cigányokkal. Ezeket a levelek el is olvashattuk a kiállításon, köztük egy nyolcadik osztályos tanuló sorait is.
A tárlaton Erdős Kamill fényképei alapján körülbelül 30 történet bontakozik ki. Amikor a múzeum etnográfusai a fotókat történetekké formálták, támaszkodtak Erdős kisszámú tanulmányára, feldolgozatlan hangfelvételeire, eredeti terepnaplóira és hézagos bejegyzéseire.
Schleicher Vera viszont elmesélte, a legtöbb megoldást az nyújtotta, hogy
Szerencsére többen is voltak, akik felismerték hozzátartozóikat, így hirtelen neve, egyénisége, története lett a képek szereplőinek. Schleicher Vera arról is beszélt, hogy az etnográfusokat is megrázta milyen keveseket találtak életben. Ugyanis
Kanalas Teréz azon kevesek egyike, akivel személyesen is kapcsolatba tudtak lépni. Terka életét végigkísérte a zene és az ének. A kiállításon több cigány éneket is meghallgathattunk, megnézhettünk az előadásában.
A tárlat feltárta a szélesen mosolygó 11 éves cigány kislány, Kató további sorsát is. Kató szépen táncolt és énekelt, de édesapja nem egyezett bele, hogy a kislány kiszakadjon a biztonságot jelentő családi közegből és budapesten tanulhasson tovább. Felnőttként Kató termelőszövetkezetben dolgozott, férjhez ment és négy gyermeke született. 58 éves korában halt meg.
A személyes portrékon túl egy-egy település, cigánytelep életét is megismerhettük, köztük a Tótkomlósi, vagy a Kétegyházi cigányságot.
Erdős Kamillnak sikerült megörökítenie sátoros cigányokat is, akik akkoriban már ritka jelenségnek számítottak.
Bár a kiállítás egyértelműen az emberi kapcsolatokra fókuszál, bemutat számos néprajzi témát, cigány esküvőket, hiedelmeket, mesterségeket is.
Az a bizalmi kapcsolat, amit Erdős kiépitett a cigány emberekkel páratlanul hiteles soha nem látott anyag birtokába juttatta. A tárlaton megismerhettünk cigány siratókat, és az ő nevéhez fűződik a cigány holokausztot feldolgozó első két ballada gyűjtése is.
Bepillantást nyerhetünk Erdős Kamill otthonába is, ahol egy múzeológus ambícióival rendszerezte a terepen gyűjtött tárgyakat. E tárgyak közt érlelődött meg benne a cigány múzeum terve, ami a mai napig nem valósult meg.
A kiállítás külön szekciót szentel a “szőke cigányoknak”, akiket maguk a cigányok is szépnek, különlegesnek tartottak. Erdős Kamill fehér bőrével, világosszőke hajával, lókupec kalapjával azt testesítette meg, amire testvérei is vágytak. E képek pedig elgondolkodtatják a nézőt: vajon a cigány emberek is választhatnak identitást?
A kiállítás egyik falán párhuzamban láthattuk Erdős Kamill fotóit a korban készült más a cigányságot megörökítő szocio-, néprajzi és optimista hangvételű fotókkal. Ám mi is érzékeltük, hogy ezek nagyon különböznek Erdős fotóitól. Egyszerűen hiányzik belőlük az az intim testvériség, ami Erdőst a cigány emberekhez fűzte.
A kiállítást szívből ajánlom, mert valóban egy nagyon különleges anyagról van szó, és Erdős egyszerre progresszív és szubjektív kutatásának eredményeit most először ismerheti meg a közönség.
A tárlat a Néprajzi Múzeum, illetve a hagyatékot őrző gyulai Erkel Ferenc Múzeum közös projektje, és a tervek szerint vándorkiállítást szerveznek az anyagból. A fotók így tárlat formájában is visszatérhetnének az Erdős által megörökített cigány közösségekhez, és persze az érdeklődők szélesebb köréhez is eljuthatnak majd. Részletek a Néprajzi Múzeum honlapján.
Orosz Emese cikke, fotók: Nagy Boglárka
