Állandóan intézkedett, rángatta ki a kosarat a kezemből, ki nem állhattam – aztán meghalt
Sokszor gondolkodom azon, vajon mi alapján mérlegeljük, hogy mennyire fontos egy halál. Ez kegyetlenül hangzik – “nem porciózunk emberéletet, mit képzelsz te!” –, de szerintem igen, nagyon is azt tesszük. Ösztönösen. A Dunán történt, valóban rettenetes hajókatasztrófa gyanútlan, szerencsétlen áldozatait most két ország – és a világ híreket olvasó része – gyászolja. Az ő haláluk mindenkit feldúl, teljesen jogosan, hiszen olyan váratlan, hidegrázósan szörnyű, olyan értelmetlen az egész. Egy ember elmegy a családjával vakációzni, befizet egy sétahajózásra egy gyönyörű városban, és hét másodperc alatt véget ér a számára minden.
Azt szoktuk mondani, minden élet ugyanannyit ér, és én hiszek abban, hogy ez így is van. Ám az emberek többsége nem úgy hal meg, ahogy ennek a hajóbalesetnek az áldozatai. Az emberek többsége észrevétlenül hal meg.
Egy-két szerette, néhány barát, kolléga elgyászolja. Az ismerősök, akikkel napi kapcsolatban volt, hümmögnek és a fejüket ingatják, meredten nézik a földet, mert ilyenkor úgy illik, azután minden megy tovább.
Talán emiatt a nagyon is érthető, univerzális közönyösség miatt emlékezem most meg egy olyan ember haláláról, aki szintén olyan észrevétlenül tűnt el a mindennapjaimból, mint azok a hegyi búvópatakok, amelyek csobognak, csalinkáznak erre-arra, aztán egyszer csak "megszűnnek”.
Ez az ember biztonsági őr volt, ötvenvalahány éves. Tizenöt éve, amióta a környéken lakom, az egyik helyi közértben dolgozott. Nem kedveltem. Az a mufurc, intézkedő, mindig, mindent jobban tudó személyiség volt, akit valahogy zsigerből kerül az ember. Szigorúan masírozott föl-alá a közért polcai között, helyére igazgatta az instant leveses zacskókat, felszedegette a zöldségespultról legurult krumplikat. Nagy, családi csomag vécépapírokat halmozott föl a polcok legtetejére, hogy elférjenek a tusfürdők meg a hintőporok.
Aztán beállt a pénztárosok mögé, és olykor parancsolóan rászólt egy-egy vásárlóra, hogy ne ide álljon, hanem a másik sorba, mert az rövidebb.
Kikapkodta a kezünkből az üres kosarakat, és katonásan feltornyozta a bejárat mellé, közben szemrehányóan nézett. Azzal a “ha én nem lennék itt, össze-vissza hánykódnának ezek a kosarak, maguk aztán helyre nem raknának semmit, trehány népség” pillantással. Ha túl hosszúra nyúltak a sorok, hátrakiabált a raktárba: “Klárika!”. Klárika hamarosan fel is bukkant, és megnyitott egy új pénztárt.
Sokszor jutott eszembe, hogy egyszer be kéne szólni neki: mit főnökösködik itt, meg irányítgatja a vásárlókat. Nem vagyunk hülyék, magunktól is tudjuk, hogy a rövidebb sorba érdemes beállni. De soha nem szóltam. Talán azért, mert ez az ember alapvetően ártalmatlan volt. És a maga módján kifejezetten segítőkész.
Valahányszor rám nézett azzal a konok pillantásával, vagy sokatmondóan elvette az üres kosaramat, az a sejtésem támadt: ő így akarja éreztetni, hogy a munkája fontos, hogy a léte számít, hogy a világ akkor van rendben, ha egy kicsit ő is hozzájárul.