SIKERSZTORIK
A Rovatból

Aki betanítja a négylábú színészeket

Halász Árpád 25 éve foglalkozik állatok kiképzésével, a Fehér Isten című filmben rekordnak számító 200 kutyát irányított.


Nem túl gyakori szakmát választottál magadnak, honnan jött a kutyák iránti érdeklődésed?

Így visszagondolva fogalmam sincs, miért akartam kutyakiképző lenni, engem tulajdonképpen csak az érdekelt, hogy legyen kutyám. A szüleim ezt sokáig nem engedték, mivel panelházban laktunk. Aztán 14 éves korom környékén elkezdett foglalkoztatni a motorozás, amitől anyámék még nagyobb frászt kaptak. Végül egy olyan választási lehetőséget kaptam tőlük, hogy vagy kutya, vagy motor. Az előbbit választottam, így lett az első kutyám egy kuvasz kan, a hetedik emeleten. Vele kezdtem el kutyaiskolába járni, ahol nagyon sokat tanultam a szakmáról. Pár év múlva már oktattam, és csak azért nem rögtön én lettem az iskola vezetője, miután a mesterem nyugdíjba ment, mert még nem voltam 18 éves. Így az egyik nálam idősebb tanítványom vette át a pozíciót, de 1991 óta, szóval lassan már 25 éve én vagyok a vezető.

IMG_3715k

Minden kutya alkalmas arra, hogy kiképezzék és filmekben szerepeljen, vagy kell hozzá bizonyos affinitás?

Nem az összes, ahogy az emberek között is vannak lámpalázasak, vagy olyanok, akik kevésbé bírják a kamerát. Minden szerephez ki kell választani a megfelelő egyedeket. Előfordul, hogy egy kutya csak bizonyos típusú jelenetekben állja meg a helyét, az igazán jó filmes kutyák viszont bármilyen szituációban és környezetben otthon érzik magukat. Például Ízisz, aki most itt van velem, tipikusan ilyen: neki aztán mindegy, milyenek a körülmények, csak a társaságomban lehessen és kapjon bőven jutalomfalatot... Kicsit érdekkutya is ebből a szempontból. (mosolyog)

IMG_3671

Fajtán múlik ez, vagy inkább csak a személyiségtől függ?

Valamennyire a fajtából is lehet következtetni, ki mire alkalmas, de én leginkább a személyiséget tartom mérvadónak. Hiába van például egy kinézetre megfelelő német juhászom, ha egyébként félénk, így nem sokra megyek vele. Illetve arra is figyelni kell, hogy a fekete kutyákat kevésbé szeretik a filmesek, mert nehéz őket jól megvilágítani, a világosabb színűek ebből a szempontból szerencsésebbek. De a keverékek is nagyon jók, hiszen szinte bármilyen szerepre lehet alkalmazni őket, kortól és műfajtól függetlenül: akár királyi kutyának a középkorban, akár csavargó utcai kutyának, vagy egy cuki otthoni házi kedvencnek napjainkban.

IMG_3666
Halász Árpád 1973-ban született, 1991 óta vezeti a Gödöllői Kutyasport Központot. Filmezéssel 1999 óta foglalkozik, az eltelt másfél évtizedben iskolája nemcsak országos, de világszinten is jelentős hírnévre tett szert a szakmában.

Olyan neves filmek és sorozatok állatszínészeinek betanításában működött közre, mint például az Anthony Hopkins-féle Rítus, az Asterix és Obelix, a Katedrális, a Hold hercegnő, vagy éppen a Jean Reno-féle Razzia. Mundruczó Kornél legújabb filmjében, a Fehér Istenben eddig példa nélkül álló módon 200 kutyát képzett ki munkatársaival – ezt a feladatot rajtuk kívül mindenki lehetetlennek tartotta.

Filozófiája az úgynevezett tükörmódszer, melynek lényege, hogy a kutyák saját értékeik alapján megmutatják, milyenek a gazdáik és miben kell még fejlődniük. A hozzá forduló kutyatulajdonosoknak ezért abban nyújt segítséget, hogy felismerjék ezeket a visszatükröződéseket, ami által maguk is jobb emberré válhatnak.

Az itt található kutyák a sajátjaid?

Jó részük az enyém, akiket többnyire menhelyekről vettem magamhoz. De sok olyan is van, akik szintén onnan származnak és egy-egy kölcsönkutyás tanfolyam után örökbe adjuk őket, ha akad rájuk megfelelő érdeklődő. Viszont ezekben az esetekben az a feltételünk, hogy ha adódik mondjuk egy forgatás, ahová passzolnak, visszakérhetjük őket annak az időtartamára. Összesen nagyjából 150 kutya áll ilyen módon rendelkezésünkre a sajátjaimmal együtt.

IMG_3658

Mennyivel volt nagyobb kihívás a Fehér Isten forgatása során egyszerre 200 kutyával dolgozni?

Már logisztikailag is irtó komoly feladat volt, hiszen csak a leszállításukhoz 15 teherautó kellett. Az összeválogatásuk sem volt egyszerű, figyelni kellett arra, hogy ne legyenek se túl kicsik (akiket a többiek eltaposhatnak), se túl fiatalok (akik még nem annyira alkalmasak az utasítások végrehajtására), se túl nagyok, mert nekik meg a szállításuk bonyolult. Ezen belül már mindegy volt, hogy milyen színűek vagy fajtájúak, csak az számított, hogy egészségesek legyenek. Ezután indulhattak a tréningek, ami szintén rengeteg energiát követelt az oktatóktól. Az ország több neves kutyaiskolájának vezetőjét hívtam el, hogy segítsenek be, mert a mi trénereink egyedül nem tudták volna megcsinálni. Vagyis meg tudtuk volna, de akkor a többi munkára nem maradt volna kapacitás, hiszen azért nem ez volt az egyetlen megbízásunk. Makóról, Szolnokról, Érdről, Tárnokról és Pécelről is jöttek többek között segítők.

IMG_3643

Mindenkinél nulláról indult a tréning, vagy van, aki már rendelkezett alapokkal?

A keménymag nagyjából 60 állatból állt, közülük a többség vagy a sajátom, vagy a trénereim kutyája volt. Ők voltak a legjobban képzettek, a kisebb létszámú jeleneteket és támadásokat velük hajtottuk végre. A fennmaradó részt pedig három menhelyről szedtük össze (Vácról, Gödöllőről és Budaörsről), mindegyikről 50 és 60 közötti példányt. Ők teljesen nulláról indultak, úgyhogy kezdésként fel kellett zárkóztatni őket a többiekhez.

IMG_3622

Mi az első lépés egy ilyen kiképzés során?

A legelső dolog a kapcsolatteremtés, hogy egyáltalán hajlandó legyen kommunikálni az emberrel. Már itt eldől, az adott állatban van-e potenciál az együttműködésre (tehát figyel a trénerre, elveszi a falatot és ilyesmi), vagy csak az érdekli, hogy minél hamarabb elszaladhasson. Sok választási lehetőségünk mondjuk nem volt, mivel eleve kevés menhely mutatott hajlandóságot az együttműködésre. Sajnos nem mindenhol olyan emberek dolgoznak, akik a szakmát képviselik, sokkal inkább olyanok, akiknek a tudása érzelmi alapokon nyugszik. Ha például azt látod, hogy egy hatalmas húsos tál közepén fekszik a kutya, amit csak azért adtak neki, hogy csendben maradjon, az nem annyira egészséges hozzáállás. Azt kéne elérni, hogy az állatok energiaszintje rendszeres testmozgásnak köszönhetően álljon be a normális szintre.

IMG_3568

Mundruczó Kornéltól milyen utasításokat kaptál és mennyire adott neked szabad kezet a forgatás során?

Ő azt várta el, hogy keverékek legyenek, vagy ha nem azok, csináljunk velük valamit, hogy annak tűnjenek. Magát a forgatókönyvet többször átdolgoztuk, tevékenyem részt vettem az alakításában. Sok jelenetnél eleve nekem kellett megterveznem, hogy az adott szituációból mit tudunk kihozni. A futásokon kívül rengeteg akciójelenet is készült, aminek végül csak a töredékét használtuk fel, a teljes anyag 6 óra hosszú lett. Hatalmas kihívást jelentett ez az egész, de Kornéllal abszolút kellemes volt együtt dolgozni, megtaláltuk az összhangot.

IMG_3608

Mennyi ideig tartott a forgatás?

Négy hónapunk volt a felkészülésre, ezalatt folyamatosan kooperáltunk a stábbal, hiszen nekik is meg kellett tanulniuk a kutyákkal való közös munka szabályait. A bánásmódon túl például azt is, hogy a kamerát milyen szögben tartsák ahhoz, hogy megfelelő képet adjon. Nagyon sokat tréningeztünk, amiről folyamatos videónapló készült. Ezután kezdődött a két hónapos forgatás, de a tréningeket továbbra is folytattuk, hiszen sok idő kellett hozzá, amíg mindenkiben rögzültek az új ismeretek.

IMG_3516

Teresa Millerrel, az amerikai trénerrel mi volt a munkamegosztás?

A dolog ott indult, hogy az egész világon sehol nem találtak olyan trénert, aki vállalta volna a 200 kutyával való munkát. Mindenhonnan olyan visszajelzések jöttek, hogy a maximum az 4-5 állat egyszerre, és aztán különféle összetett utómunkákkal lehetne megoldani a dolgot. Én voltam az egyetlen, aki azt mondta, hogy igen, ezt meg lehet csinálni. Kornél egyébként eleve külföldön kezdett el keresgélni, csak azután keresett meg engem, mikor már annyian ajánlottak, hogy világossá vált számára, ebben a műfajban megkerülhetetlen vagyok. Ugyanakkor mindenképp szükség volt rá, hogy a két főszereplő kutya és a többiek kiképzését elválasszuk egymástól. Mi vállaltuk az utóbbit, a főszereplőket pedig Teresa Millerre és csapatára bízták, akiknek szintén nagy nevük van a szakmában, például Rex felügyelőt is ők képezték ki.

IMG_3514
A Fehér Istenről:

„A legrégebbi szövetségek is felbomolhatnak. A hosszú békét is követheti háború. Az ember legjobb barátja a kutya, de ha rosszul bánik vele, a hű társ a gazdája ellen fordulhat. És mert erősebb, gyorsabb, vadabb nála, nagyon veszélyes ellenfél válhat belőle. Egy új rendelet szerint a korcsokat be kell jelenteni, minden példányt összeírnak, amelyik nem fajtiszta. Dániel viszont nem akar súlyos ebadót fizetni átmenetileg nála lakó lánya kedvencéért, Hágenért. A kislány hiába tiltakozik, kidobja a kutyát.

Míg Lili egyre kétségbeesettebben keresi az állatot, az egyre borzasztóbb helyekre sodródik. Egy kóbor falka tagja lesz, harci kutyává képezik ki, viadalokon fogadnak rá, majd a sintérek fogják el. Amikor az egyre dühösebb négylábúnak sikerül kiszabadulnia a rács mögül, társai követik, és elözönlik Budapest utcáit. Aki valaha ártott nekik, meglakol. De a régi gazdi nem adja fel. Ő szembe akar nézni egykori barátjával, még akkor is, ha az addigra félelmetes, pusztító fenevad lett.”

A film az idei Cannes-i fesztiválon megnyerte az Un Certain Regard kategória fődíját, ami a lehető legnagyobb elismerésnek számít, mivel nem a hivatalos versenyprogramban indult, így az Arany Pálmára nem volt esélye. A hazai mozik június 12-től játsszák.

IMG_3511

Miért volt szükség két főszereplő kutyára?

Nagyon sok volt a rájuk háruló feladat, valamelyikük az egyiket, valamelyikük meg a másikat tudta jobban végrehajtani. Így dolgozhattak váltásban, többet tudtak pihenni, emellett pedig azt sem kockáztattuk, hogy ha egyikük esetleg lebetegedett volna, az egész forgatásnak le kelljen állnia.

Ha egy kutyát kiképeznek, onnantól mindig emlékezni fog az elsajátított tudásra, vagy egy idő után halványulnak az ismeretei?

Olyan ez a dolog, mint a biciklizés: lehet, hogy ha valaki pár évig hanyagolja, utána nehezebb lesz ismét felülni rá. De az alapok mindig megmaradnak, és adott esetben könnyen fel lehet frissíteni őket.

IMG_3679

Hogy telik egy átlagos napotok itt az iskolában?

Folyamatosan forgatunk, nem telik el úgy nap, hogy ne lenne valami ezzel kapcsolatos feladatunk. Ha nem filmekben, akkor reklámokban, színházi előadásokon, vagy bárhol máshol. Fontos is, hogy a kutyáinknak mindig legyen dolga, hiszen akit kiképeztek, az onnantól igényli a rendszeres foglalkoztatást, kell neki ahhoz, hogy kiegyensúlyozott legyen. Egyébként pedig nem csak a filmes megbízásokból áll a munkánk, rendes kutyaiskolaként is működünk, ahová bárki behozhatja a kedvencét kiképzésre, vagy csak egyszerűen különféle energialevezető foglalkozásokra.

IMG_3631

Van a filmben az a jelenet, amikor a kutyákat lelövik az Alagútban – ezt hogy oldottátok meg?

Mi egy amerikai állatvédő kódex szerint dolgozunk, aminek szigorú feltétele, hogy egyáltalán semmilyen trauma nem érheti az állatokat. Emiatt még a lövések hangjait is csak utómunkával adtuk hozzá, hiszen az alagút akusztikája rettentően felerősítette volna a zajt. A kutyákat síppal irányítottuk, illetve különféle kéz- és hangjelekkel kommunikáltunk velük, hogy mikor imitálják azt, mintha lelőtték volna őket. Egyébként maga Mundruczó is teljesen el volt képedve, mikor meglátta a felvételeket, mondván „ilyet tényleg lehet?”

IMG_3534

Létezik szerinted valamiféle határ azzal kapcsolatosan, mire lehet képes egy kutya?

Van egy fizikai határ, illetve egy szellemi is, de mindkettő folyamatosan tolódik ki, illetve nem is egyenletes minden állatnál. Szerintem leginkább az adott kutya habitusától függ, hogy mire képes. Például egy komondortól nem várhatok el gyors „halált”, hiszen nem olyan a testfelépítése, ő inkább egy szép lassú haláltusa imitálására megfelelő.

IMG_3663

Ez a 200 fős forgatás gondolom azért mindenképp egyfajta szakmai csúcs neked. Merre lehet még innen továbblépni, egyáltalán célod-e, hogy egy ennél is nagyobb dobással állj elő?

Nekem igazából nem volt célom, hogy ezzel az egésszel bárkit lefőzzek. Egyszerűen jött egy megkeresés, aminek igyekeztünk legjobb tudásunk szerint eleget tenni. Az, hogy most ettől zeng a világsajtó és ez adja meg az egész film sava-borsát, csak egy járulékos dolog. Egyébként nem is biztos, hogy feltétlenül a létszámon múlik, egy-egy feladat mennyire nagyszabású. Én kutyák mellett még rengeteg más állattal is foglalkozom, most például sok egyéb munka mellett épp egy bikát képzek ki egy filmhez – ami hasonlóan extrém feladat, hiába nem 200 kutyáról van szó, „mindössze” egy 800 kilós bikáról.

Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
,,Mikor megérkeztem, minden csupa vér volt a konyhában, és a kollégámon feküdt két másik vérző ember” - Zsolt Angliában önkéntes rendőr, ottani élményeiről mesél
Menyhárt Zsolt 15 éve önkéntes rendőr az angliai Ipswichben. Nap mint nap az utcán teljesít szolgálatot. Ugyanolyan egyenruhája és jogai vannak, mint a hivatásosoknak, de ő teljesen ingyen teszi ki magát a veszélynek. És imádja ezt a munkát.
Barnyák Mónika - szmo.hu
2025. június 08.



A magyarok sokféle munkát vállalnak a világban, de az, hogy valaki rendőrnek áll, viszonylag ritka. Menyhárt Zsolt 15 éve szolgál az angliai Ipswichben, méghozzá egy nálunk teljesen ismeretlen formában: önkéntes rendőrként. Ezt azt jelenti, hogy civil munkája mellett, a szabadidejében ölti fel az egyenruhát, utána viszont pontosan olyan feladatok várják, mint a hivatásos kollégáit.

Mi visz rá valakit, hogy teljesen ingyen kockáztassa az éltetét nap mint nap idegenekért? És mennyiben más a rendőri munka Nagy-Britanniában, mint Magyarországon? Miért fegyvertelenek az angol rendőrök? És fegyver nélkül hogyan oldják meg a legrizikósabb szituációkat? Ezekről beszélgettünk.

- Hogyan kerültél Angliába?

- Korábban Prágában éltem és telekommunikációs mérnökként dolgoztam. Akkoriban kaptam egy nagyon jó munkaajánlatot Angliából, amit elfogadtam és ideköltöztem. Megtetszett minden, és nagyon hamar elszaladtak az évek. Jó volt a munkahely, és a kollégák is nagyon befogadóak voltak. Ugyan nem terveztem hosszú távra maradni, csak pár évre, de végül itt ragadtam, így lett Anglia az otthonom tizenhét éve.

- Honnan a rendőri motivációd?

- Gyerekkoromban nagyon vonzott a rendőri és a katonai pálya, valószínűleg, mert édesapám rendőr volt. Ő persze lebeszélt arról, hogy ezt válasszam, mert az akkori viszonyok teljesen mások voltak, mint mostanában. Viszont nekem megmaradt a motivációm, mivel rengeteg érdekes feladatot látott el a munkája során: volt közlekedési- és kutyásrendőr, dolgozott nyomozó alosztályon, és körzeti megbízott is volt. Szóval

az egész gyerekkorom azzal telt el, hogy láttam, ahogyan egyenruhában, vagy civilként szolgálatba helyezve magát intézkedett.

Álmomban nem gondoltam volna, hogy végül itt, Angliában leszek majd önkéntes rendőr.

- Hol hallottál az önkéntes rendőri szolgálatról?

- Egy érdekes véletlen miatt került elém ez a lehetőség, amiről egyébként nagyon kevesen tudnak Angliában. Egy helyi magyar összejövetelen találkoztam két magyar rendőrtiszti főiskolás sráccal, akik akkoriban éppen egy program keretében voltak itt a helyi rendőrségnél, három hónapig. Meséltek rólam a szolgálatvezetőjüknek, aki meghívta a helyi magyarokat egy találkozóra. Tőle hallottam, hogy van egy ilyen lehetőség.

A felügyelő leszervezte, hogy kimehessek egy műszakra egy igazi járőrpárossal, hogy lássam, miről is szól ez a valóságban.

Hatalmas és igazán intenzív élmény volt belátni a színfalak mögé, hogy milyen a bűnüldözés az ártatlannak kinéző városban. Ezután eldöntöttem, hogy belevágok.

- Mit jelent az önkéntesség?

- Angliában nagyon gyakori, hogy az emberek önkéntes feladatokat vállalnak, nagyon sok lehetőség van erre. Ez annyit jelent, hogy, a főállású munkájuk után végeznek valami teljesen más tevékenységet, akár mint én, a rendőrit, teljesen ingyen, fizetés nélkül, de ugyanakkora felelősséggel. A rendőrségen belül az önkénteseknek is van egy minimum óraszám-követelményük. Maximum óraszám nincsen szabályozva, tehát akár minden nap lehet önkéntesen dolgozni.

Ha valaki önkéntes rendőr, ugyanazzal a jogkörrel rendelkezik, és ugyanazokat a feladatokat végzi, mint a fizetett, hivatásos rendőr. Ugyanolyan egyenruhát, felszerelést, jelvényt, szolgálati igazolványt kap.

Ez számomra is meglepő volt. Emellett havonta kötelező tréningek vannak, amiken részt kell venni. A speciális tréningek témája például az ajtóbetöréses behatolás, a gyorsforgalmi utakon intézkedés, a megkülönböztetett hang- és fényjelzéssel ellátott jármű vezetése, valamint a forgalmi rendőröknek a nagy sebességű üldözés és az elfogás. Drogtúladagolásnál az életmentő gyógyszeres beavatkozásra is csak arra külön képzett rendőr jogosult. Ha nincs szolgálatban ilyen kolléga, akkor mindenképpen meg kell várni a kiérkező mentőt. Emellett lehet még szakosodni akár a nyomozókhoz is, és azon a csoporton belül is lehet gyűjtögetni a tréningeket és a tapasztalatokat. Némelyik tréning annyira speciális, hogy ha valaki vállalja a továbbképzéseket, attól jóval magasabb munkaóraszámot is várnak el, mert ezek a továbbképzések nagyon drágák, és csak akkor támogatják, ha ezzel a gyakorlatban, rendszeresen fogja majd segíteni a rendőrség munkáját.

- Te hogyan élted meg az alapképzési tréninget?

- Már elég jól beszéltem angolul, mégis a jogi szaknyelvet, szakszavakat nem ismertem kellően. Akkor az nekem egy erős gyorstalpaló volt, megtanulni a különböző törvényeket és a kifejezéseket, hogy hivatali folyamatokban, jelentések írásában a megfelelő szaknyelvet használjam. Segített, hogy a törvényi környezet le van egyszerűsítve Angliában, nagyon sok olyan törvény van, ami egyszerűen alkalmazható és áttekinthető. Ugyanakkor meglepetés volt, hogy mennyi régi törvény van még mindig használatban, ami néha azért kusza tud lenni. Ha viszont valaki valamiben elakad, rádión felhívhatja a felettesét és információt kérhet, ez itt általában bevett dolognak számít.

- Mik azok a dolgok, amik a leginkább megleptek?

- Itt nincs egyetemes személyes azonosító okmány, ami nekem elképesztő volt eleinte. Amikor intézkedünk, és megkérünk valakit, hogy igazolja magát, a legtöbb a bűnöző mégis általában valós nevet és címet ad meg. A rendőrre van bízva, hogy mit hisz el, vagy mit nem, hacsak nem szolgál az illető elegendő bizonyítékkal valós kilétére. Onnantól kezdve, ha valaki ad nekem egy nevet és címet, és azt a központtal leellenőrizve nem vagyok teljesen biztos az illető kilétében, akár őrizetbe is vehetem, élve a gyanúval, hogy hamis adatokat adott meg.

Az a tapasztalatom, hogy Angliában minden erősen a bizalomra épül.

Itt a jogosítványnak sem kell nálunk lennie a járművezetéshez, igazoltatás után is bemutatható hét napon belül. A rendőrök ugyanakkor abszolút nagy mozgástérrel rendelkeznek. A tréningeken is elmondták, ha bárki a rendőrségen belül utasít, hogy valakit tartóztassak le, megtagadhatom, mert ez a saját döntésem, mint ahogyan az is, hogy hogyan járok el az elkövetővel szemben. Tehát azt sem mondhatja meg egyik feljebbvalóm sem, hogy valakinek adjak-e helyszíni bírságot, vagy engedjem el egy szóbeli figyelmeztetéssel. Ez nagyon pozitív, hogy a rendőr tudására, gyakorlatára és értékítéletére van bízva, hogy ő mit lát és tapasztal az eset során.

Nyilván egy gyilkost nem lehet elengedni, de egy közlekedési szabálysértésben vannak fokozatok, előfordul, hogy egy szóbeli figyelmeztetés is elég.

Angliában teljesen más a törvényi környezet is, a közlekedésben például az irányjelző használatának elmulasztása, vagy a piroson átszaladás nem szabálysértés. A kézben tartott traffipax nem fényképez, nem rögzít, csak jelzi a sebességet a kijelzőn, amikor belenéz a rendőr. Sőt, nem is pásztázható ezzel a kamerával a forgalom, leengedett kamerával kell várakozni, és csak amikor azt érzem, hogy szemmel láthatólag gyorsabban jön egy autó, akkor mérhetem meg. Tehát nem lehet „vadászni” a gyorshajtókra. Amikor félreállítom az autóst, és azt mondom neki, a kamera ezt a sebességet írta ki, ennyivel haladt, adhatok neki egy bírságot, ott vitának a továbbiakban helye nincs, nem kell további bizonyíték, mert láttam a kamera által mért adatot. Ha mégsem hiszi el és vita támadna, akkor bíróságra kerül az ügye, de akkor is a rendőr szava lesz a döntő, amennyiben dokumentálva van az egész és a kamera hitelesítve volt.

- A rendőröknek adott döntési szabadadság mellett más is meglepett?

- Itt nagy figyelmet fordítanak arra, hogy amikor egy rendőr kimegy egy adott incidensre, van hogy a sértett, de van, hogy az elkövető épít ki egy olyan kimondatlan rokonszenvet, kapcsolatot a kiérkező rendőrrel, ami után elképzelhető, hogy csak azzal a rendőrrel akar majd beszélni a továbbiakban, senki mással. Az ilyen esetek miatt az egész rendszer úgy van felépítve, hogy támogatják, hogy az a rendőr is benne maradhasson az ügy folyamatában, mert ez a legtöbbször gördülékenyebbé tesz minden kommunikációt a továbbiakban. Ez már velem is többször előfordult, amikor valaki csak velem akart beszélni, megbízott bennem, még elkövetőként is. Ez egy igazi felnőtt tanmese, soha az életemben nem gondoltam volna, hogy így is működhetnek kapcsolatok emberek között.

- Miért nincs fegyvere az angliai rendőröknek?

- Az alaprendőrnek nincsen lőfegyvere, csak a fegyveres egységeknek, akik erre speciálisan ki vannak képezve. Természetesen van eszköztárunk, de főleg a kommunikáció a fontos.

Magyarként meglepő és furcsa volt a tréningeken, hogy a rendőr itt fegyvertelen.

Meg is kérdeztem, hogy ez miért van így. Azt mondta a kiképző, hogy egyrészt statisztikailag nincs olyan nagy számú szituáció, ami indokolttá tenné a lőfegyver viselését, másrészt a magánkézben tartott lőfegyverek törvényi szabályozása talán Angliában az egyik legszigorúbb a világon. Mivel ez egy sziget, valamelyest jobban tudják ellenőrizni a kikötőiket, így az ország méretéhez és a populációhoz képest kvázi kevés a bűnözői körök kezén forgó lőfegyver. Angliában nagyon komolyan veszik, hogy az átlag állampolgárnak ne legyen fenyegetettség érzése. Hogyha mi, akár csak megelőzésképpen is elővesszük a paprika sprayt, vagy a viperánkat egy intézkedés során, arról már egy formanyomtatványt kell kitölteni, dokumentálni kell, hogy mi volt az oka. Nem kelthetünk félelmet az állampolgárokban, ez itt nagyon fontos.

- Mennyire tisztelik a rendőröket?

- Nagyon nehéz felmérni, vegyesen reagálnak az emberek. Amikor rendőrként kint vagyok az utcán, többnyire elkövetőkkel foglalkozom, és elfogadom, hogy ők nem is kell, hogy feltétlen szeressenek vagy tiszteljenek minket. Nem tudhatjuk, kinek milyen tapasztalatai vannak a rendőrségről.

Értelemszerűen nem szabad kijönni az embernek a sodrából, bárhogyan is beszéljenek velünk.

Nem szabad elfelejtenem, hogy nem azért döntöttem úgy, hogy esetleg bírságot adok valakinek, amilyen stílusban velem beszél, hanem azért, amit elkövetett. Ha ez nem így lenne, akkor az egy személyes, hangulatalapú döntés lenne, ami szakmaiatlan és rossz. Mondok erre egy nagyon leegyszerűsített példát, kint üvöltözik valaki az utcán félelmet keltve a többi járókelőben. Amikor rendőrként, szolgálatban megközelítem és velem is ordibál, nem vehetem csak ezért őrizetbe, mert bennem is félelmet keltett. A rendőrtől elvárják a jóval magasabb tolerancia szintet minden ilyen esetben. Van aki amúgy egész jól, barátságosan kezel minket, annak ellenére, hogy elkaptuk, de van, aki utálja a rendőröket, dacára annak, hogy szerintem a rendőrség mindent megtesz azért, hogy mindenki biztonságban, és megfelelően kezelve érezze magát egy intézkedés során.

Nem ritka, hogy pozitív visszajelzést kaptam elkövetőtől, aki azt mondta, hogy „kösz, ti jó srácok vagytok”, és a fogdán kézfogással köszönt el.

És az sem ritka, hogy a fogdáig tartó autós utazás során elnevetgélünk az elkövetővel. Ami bevallom talán - magyar viszonylatban - hihetetlenül is hangzik, de igaz. Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy barátkozunk. Viszont onnantól kezdve jóval kisebb a veszélye, hogy bármi rossz dolog fog történni, és alapból is mindenkit megillet az emberi bánásmód, nincs előítéletességnek helye. Én mindenkivel próbálok pozitív, fair és jó fej lenni, mert ez a legfontosabb talán az elkövető és saját biztonságunk miatt is, hogy mindenképpen, még egy letartóztatás után is stresszmentesen, jó hangulatban jussunk el a fogdáig. Abban a pillanatban, ahogy őrizetbe vettünk valakit, annak a testi épségéért mi felelünk.

- Tanítják a bánásmódot is?

- Rengeteg tréningünk van a helyes helyzetek pszichológiai alkalmazásához. Meg kellett tanulni, hogy másokat ne a saját élményszintünkön skatulyázzunk be, ezeket a beidegződéseket el kell engedni, amikor intézkedünk.

- Átalakultál ebben a munkában?

- Száz százalékig. Abszolút megértőbb, nyitottabb, elfogadóbb, türelmesebb lettem. Nehezen lehet kihozni már a sodromból, jobban a dolgok mögé tudok látni, és az empátiám is sokat fejlődött. Gyakran megkapom másoktól, hogy „de te nem is kapsz fizetést, miért csinálod?”. Ilyenkor nehéz azt elmagyarázni, hogy ettől a munkától valójában mennyi mindent is kapok. Úgy érzem, az életem és a személyiségem is jobb lett, mert ebből voltaképpen nagyon sokat profitálok.

- Volt olyan eset, ami nagyon megviselt?

- Nem beszélhetek sok mindenről, de volt olyan, amikor találtam egy elhunytat, aki már két hete halott volt, és amikor bementem a lakásába, ott megdöbbentő körülmények fogadtak. Ott úgy elgondolkodtam, hogy az emberek a zárt ajtók mögött milyen életet is élnek, és mennyi mindenről nem tudunk. Szívszorító az is, amikor gyerekekkel kapcsolatos esetünk van, elhanyagolás vagy gyilkosság, ezek mindig nagyon megráznak. Volt egy furcsa esetem, amikor riasztás jött, mert egy rendőr vészhívást indított. Megtámadták, és az én egységem volt a legközelebb hozzá. Egy öngyilkoshoz küldték ki, de a helyszínen többen is voltak, és rátámadtak, emiatt a rádióján vészjelzést indított.

Mikor megérkeztem, minden csupa vér volt a konyhában, és a kollégámon feküdt két másik vérző ember, akik vele dulakodtak.

Én érkeztem elsőként a helyszínre, és azonnal elkezdtem lerángatni a férfiakat a kollégáról. Egy rövid dulakodás után mindkét elkövető bilincsben volt. Az egyik még hátrabilincselt kézzel is próbálta a karján lévő, saját magának okozott vágott sebeket körömmel mélyíteni. Ez az egész jelenet annyira groteszk volt, nagyon sokáig bennem maradt.

- Angliában miért van annyi késes támadás?

- Valóban Angliában nagy problémát okoznak a késelések, és ez egy öngerjesztő probléma, mert

sokan azért hordanak már kést maguknál, mert félnek, hogy késelés áldozatai lesznek.

Emiatt különböző kampányok vannak, mint a Bin the Blade, amikor amnesztia keretében a kihelyezett konténerekbe összegyűjtik a kidobott késeket. 2019-ben szigorítottak a törvényi jogszabályon, most már otthon sem lehet szamuráj kard, még dísz sem, valamint 50 centinél hosszabb, ívelt pengéjű kard tartása is illegális. A késes támadások nagy része a bandaháborúk miatt van, de mindenfajta más bántalmazásnál és a nézeteltérések rendezésénél is előfordulnak késelések.

- 15 éve vagy rendőr, minden nap kiteszed az életedet a veszélynek...

- Próbálok erre nem így gondolni. Ez nem fordulhat meg a fejemben, nem rágódok ezen, és nem izgulok. Hála istennek nem lépten-nyomon történnek tragédiák, de azért sajnos halnak meg szolgálat közben rendőrök. Bár átlagemberként látjuk a rendőröket intézkedni, de ez semmiképpen sem egy hétköznapi munka.

A tényleges rendőri munka az átlagember számára többnyire láthatatlanul zajlik, a társadalomtól, nézelődőktől elzárt helyeken, ezért a veszély mértékét felmérni kívülállóként nagyon nehéz.

Mi odafigyelünk a társainkra, egymásra minden szituációban, és bár irtó közhelyes, de mindig résen kell lenni. A hívószámokról tudjuk, hogy ki az egyedül lévő rendőr, így ha halljuk, hogy rizikósabb riasztást kap, akkor azonnal többen ugranak, hogy menjenek támogatásként, ha van rá lehetőség. A trénereink folyamatosan oktatnak, tanítanak minket, hogy mindenfajta szituációt a lehető legjobban ki tudjunk védeni. Ez egy nem veszélytelen állás, voltaképpen rossz emberekkel foglalkozunk, akik ártanak másoknak, maguknak és nekünk.

Minden helyzetben fejben és érzelmileg is egyben kell lennünk a helyszínen.

Nagyon fontos az, ahogyan kommunikálunk, ahogyan beszélünk a másikkal, mert a helyzetek nagyon rossz irányba fordulhatnak pillanatok alatt, ha esetleg nem megfelelő a hangnem, és nem a megfelelő szavakat használjuk, vagy éppen nincsen empátiánk. Potenciálisan a szolgálatban minden helyzet veszélyes lehet, nyilván amikor itthon dolgozom főállásban az íróasztal mögött, kevesebb veszélyes incidens érhet.

- Sérültél már meg?

- Lekopogom, nem volt sérülésem, szeretném azt mondani, hogy ez a fellépésemnek is nagyban köszönhető. Próbálok mindig mindenre odafigyelni, még ha érzem is, hogy fáradt vagyok, akkor is minden intézkedésnél óvatos vagyok és gyanakvó, emellett nyitott és barátságos, ami bár elég ellentmondásosan hangzik, de kivitelezhető. Azt szoktam még mondani, hogy magas vagyok, és emiatt már önmagában a jelenlétem is lejjebb viszi az indulatokat sok esetben.

- Mit jelent, hogy szolgálatba helyezheted magad?

- Önkéntes rendőrként én is teljes jogkörrel rendelkezem, nemcsak akkor, amikor szolgálatban és egyenruhában vagyok, hanem szolgálaton kívül is.

Bárhova megyek Anglia és Wales területén, bármikor ha valami olyat látok, ami rendőri intézkedést kívánhat, akkor azonnal szolgálatba helyezhetem magam, intézkedhetek, és akár letartóztathatok másokat.

Ebben az is érdekes, hogyha ilyenkor segítségre szorulok, és megkérek egy másik civil embert, hogy segítsen nekem és ő megteszi, abban a helyzetben ugyanolyan törvényi védelmet élvez, mint egy intézkedő rendőr. Ilyenkor természetesen senki nem kér vagy kötelez arra, hogy veszélynek tegyük ki magunkat, hiszen felszerelés nélkül vagyunk, civilben. Azt szokták mondani, hogy ha úgy ítéljük meg a testi épségünkre veszélyes lenne beleavatkozni, akkor csak annyival segítsünk, hogy hívjuk a rendőrséget és adjunk információt. Állampolgárok is intézkedhetnek bűncselekmény megakadályozása érdekében, és indokolt esetben erővel is visszatarthatják az elkövetőt a rendőrség kiérkezéséig. Ennek természetesen arányosnak és indokoltnak kell lennie. Alapvetően igaz, hogy Angliában az emberek ha látnak valami furcsaságot betelefonálnak a rendőrségre, figyelnek egymásra, ami nagyon jól jön, hiszen a rendőrség önmagában nem tud mindenhol ott lenni.

- Mindebből úgy tűnik, nagyon szereted, hogy épp Angliában lehetsz rendőr.

- Mindig is csodáltam az angol rendőröket, mert praktikusnak és szervezettnek tűnnek, mégis közvetlenek. Nemcsak jól képzettek, de barátságos fellépésükkel hozzáférhetőek és elérhetőek az emberek számára; az utcán gyakran szelfiznek velük, mert bizalmat sugároznak. Itt az átlagember a segítséget látja meg bennük, még ha az utóbbi időben a rendőrség renoméját meg is tépázta egy-két eset. Ettől függetlenül, azt kell mondjam, büszke vagyok, hogy közéjük tartozom.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
A nulláról indult, ma már a Starliner rakétáihoz gyárt alkatrészeket – János tényleg megvalósította az amerikai álmot
Garaczi János egyetemistaként költözött ki az Egyesült Államokba. Kalandos és elég rögös út vezetett odáig, hogy most egy olyan céget vezet, ami a titánium alkatrészek gyártásában a világ legjobbjai között van.
Fartek Patrícia - szmo.hu
2025. április 20.



Garaczi János azok közé tartozik, akiknek magyarként sikerült megvalósítani az amerikai álmot, igaz ehhez elképesztően rögös út vezetett. Már gyerekként kimagaslóan jó volt matematikából és számítástechnikából, nyolcéves kora óta programozott. Informatikával akart foglalkozni, a legjobbak között került be a Budapesti Műszaki Egyetemre, de - ahogyan ő fogalmazott - elkallódott, így végül úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet, és kiköltözik az édesanyjához az Egyesült Államokba. A nulláról indult, többször is felért a csúcsra, de sokszor kellett újrakezdenie. Ma pedig egy olyan céget vezet, ami titánium alkatrészeket gyárt többek között az F35-ös és F22-es vadászrepülőkhöz, katonai drónokhoz és a Starliner rakétáihoz. Most arról mesélt a Szeretlek Magyarországnak, hogyan jutott el idáig.

– Magyarországon születtél, itt nőttél fel, itt jártál iskolába is. Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy nagyon hálás vagy a magyar oktatásnak. Milyenek voltak az iskolás éveid?

– Kecskeméten születtem, ott is jártam iskolába. A tanulmányaimat a Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem. Akkoriban indult el a számítástechnikai oktatás. Harmadikos voltam, amikor csináltattak velünk egy tesztet. Hamar kiderült, hogy van érzékem a számítástechnikához, és matekból is nagyon jó voltam, így bekerültem az informatikai tagozatra. Már nyolcéves koromban elkezdtem programozni, otthon is mindig ezt csináltam, nagyon beleszerettem. Aztán a Kecskeméti Református Gimnáziumnak indult egy hatéves tagozata, ahova felvételizni kellett. Matekból az én felvételim lett a legjobb, így amikor bekerültem az iskolába, nekem kötelező lett a matektagozat. De ezt egyáltalán nem bántam, mert szerettem csinálni.

– Tehát akkor igazi jó tanuló voltál.

– Nagyon jó tanuló voltam, a szabadidőmben is matek meg fizika feladatokat oldottam meg. Igaz, a magatartásom nem volt valami fényes. Sokat verekedtem. Apám akkor beíratott karatéra, de attól csak rosszabb lett. Aztán mindenféle sportot kipróbáltam: birkóztam, teniszeztem, pingpongoztam, sőt, mivel apa az NB I-ben focizott, így nekem is kötelező volt a foci. De azt nem szerettem, mert mindig beállítottak kapusnak.

– Mi szerettél volna lenni akkoriban?

– A gimnáziumban plasztikai sebész szerettem volna lenni. Igazából emögött az állt, hogy szerettem a biológiát, és megtudtam, hogy a plasztikai sebészek nagyon jól keresnek. Elmentem megnézni egy plasztikai műtétet, majdnem elhánytam magam. Úgyhogy rájöttem, hogy ez mégse nekem való. Aztán jött, hogy fogorvos leszek. A szüleim egyéves koromban elváltak, apám új párjának pedig volt egy fogorvosi praxisa Kecskeméten. Jól menő fogorvos volt, és mondta, hogy miért nem megyek el fogorvosnak, és veszem majd át a praxisát. Én viszont nem akartam mások szájában turkálni. Akkor kezdett beindulni az informatika, és azt hallottam, hogy azzal is jól lehet majd keresni. Én programoztam, és jó is voltam benne, versenyekre jártam, így maradt ez az irány. 16 évesen eldöntöttem, hogy a Műszaki Egyetemre megyek, informatika szakra. Megnéztem, hogy milyen tárgyakból kell jól teljesíteni, ráfeküdtem a matekra, a fizikára és a programozásra. Ráadásul németből és angolból is jó voltam, megcsináltam a nyelvvizsgát is, így végül sikerült bekerülnöm a Budapesti Műszaki Egyetemre.

– Gondolom ott is nagyon jól teljesítettél.

– Amikor kiderült, hogy felvettek, és Budapestre költözöm, az egyik tanárom azt mondta nekem, hogy velem az lesz a baj, hogy nem lesz, aki kordában tart. Igaza lett. Bekerültem egy olyan kollégiumba, ami eredetileg egy lánykolesz volt. Na, hát nem sokat jártam be az egyetemre, eléggé elkallódtam. Ráadásul az édesanyám kiment Amerikába 1997-ben, mi pedig a testvéremmel meglátogattuk az egyetem első nyarán. Az öcsém vele maradt, én visszajöttem Magyarországra.

Akkor elég sok hülyeségbe belekeveredtem, az egyetemet is otthagytam. Aztán az édesanyám megkérdezte, hogy miért nem megyek ki én is Amerikába. Végül kimentem hozzájuk, és beiratkoztam a UCLA-re.

A tandíj viszont elképesztően drága volt, így dolgoznom is kellett mellette.

– Amerikában tudtál számítástechnikával foglalkozni? Vagy hol tudtál elhelyezkedni?

– Próbáltam több számítástechnikai céghez is bekerülni, de akkor még nem voltak papírjaim, így sehova sem akartak felvenni.

Csináltam én mindent, költöztettem, pakoltam, aztán jelentkeztem az egyetem egyik kávézójába.

Akkor úgy volt, hogy ha a campuson belül dolgoztál valahol, akkor kaptál egy társadalombiztosítási számot, amivel például letehettem a jogosítványt. Ezzel a kettővel pedig már azért el lehetett helyezkedni zöldkártya nélkül is. Azt egyébként úgy kaptuk meg, hogy az édesanyám hozzáment egy amerikai állampolgárhoz, és mivel 21 év alatti voltam még, én és az öcsém is automatikusan megkaptuk a zöldkártyát.

– Ez úgy hangzik, mintha innen egyenes út vezetett volna a sikerhez.

– Rengeteget dolgoztam, több kávézóban is megfordultam addigra, és mellette tanultam is.

2002-ben viszont meghalt az édesanyám egy autóbalesetben. Akkor nagyon durva mélypontra kerültem. Ki is lakoltattak.

Van Los Angelesben egy magyar ház, ahol a kint élő magyarok szoktak összegyűlni. Elmentünk ide az öcsémmel. Édesanyám sokat járt hozzájuk, segítette a közösséget, így felajánlották, hogy a padlást rendbe tehetjük magunknak, és odaköltözhetünk átmenetileg. Szépen kitakarítottuk, megcsináltuk, erre kitalálták, hogy fizessünk érte. Én meg mondtam, hogy az kizárt.

– Tehát kilakoltattak, majd a magyar közösség által segítségként felajánlott helyre se tudtatok beköltözni. Azért ez egy kemény helyzet lehetett. Mihez kezdtél?

– Szerencsém volt, mert az akkori barátnőm egyik ismerőse kiköltözött Japánba, és megengedte, hogy addig az ő lakásában lakjunk. Egy nagyon pici lakás volt, de legalább volt fedél a fejünk fölött, és addigra meglett a zöldkártyám is. Azonnal elkezdtem munkát keresni, telefonálgattam, egy csomó céget felhívtam, végül egy padlós vállalathoz vettek fel. Eredetileg a számítástechnikai háttérrel kellett volna foglalkozom, én csináltam például weboldalt nekik. Aztán volt, hogy be kellett segítenem az árukiadásnál. Észrevették, hogy jól bánok az emberekkel. Egy idő után vezető lettem, majd megkértek, hogy építsek ki a kapcsolatokat kínai gyártókkal, ahonnan be lehet hozni az árut. Nagyon élveztem ezt a fajta munkát, és nagyon jól is ment, de aztán, amikor fizetésemelést kértem, a tulaj közölte, hogy nincs pénz. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez nem igaz.

Ennek végül az lett a vége, hogy felmondtam, vittem magammal pár embert, és együtt megalapítottuk az első cégem, ami ugyanígy padlók behozatalával foglalkozott.

Én tartottam a kapcsolatot a kínai gyártókkal, az ügyfelekkel is, így könnyű volt felépíteni egy saját céget. Akkor nagyon jól ment, végre sok pénzem lett, költöttem kocsikra, nőkre, mindenre, amit csak el tudsz képzelni. És akkor betoppant a válság 2008-ban. Egyik napról a másikra dőlt be az üzlet. Én pedig ismét az utcára kerültem, tartoztam egy csomó embernek, vittem vissza a flakonokat a boltokba, hogy egyáltalán kenyeret tudjak venni magamnak. Végül az egyik ismerősöm azt mondta, hogy elmegy egy CNC gépekkel foglalkozó céghez. Ez engem is érdekelt, ezért gondoltam, megpróbálom én is.

– Ez a Delta Machine, ami mára a te céged. Hogyan kezdted ott a munkát?

– A céget egy magyar férfi, Bacsa Béla alapította, aki még a ’70-es években jött ki Amerikába. A Delta szerszám- és alkatrészgyártással foglalkozik. Korábban még sosem láttam olyan gépeket, amikkel ott dolgoztak, de kértem, hogy mutassák meg, hogyan működnek. Elvégeztem egy esti tanfolyamot, és hamar elkezdtem programozni a gépeket. Béla egy nagyon jó szakember volt, sokat tanultam tőle. Később új programokat is írtam a gépekhez, így sokkal gyorsabb lett a munka. Végre megtaláltam azt, amiben jól éreztem magam, amiben jó vagyok, boldoggá tesz és még jó pénzt is kereshetek vele.

– Hogyan kerültél te a cég élére?

– 2015-ben Béla eldöntötte, hogy nyugdíjba vonul, én pedig átvettem tőle a cég vezetését. Rengeteg dolgon változtattam. Rájöttem, hogy rengeteget dolgozunk, de pénzt alig keresünk vele. Nekem volt üzleti érzékem, amit tudtam a cég szamara kamatoztatni. Kerestem új partnereket, és modernebb gépeket vásároltam. Két év alatt több millió dollár értékben bővítettem a gépparkot. Időközben annyi munkánk lett, hogy nekiláttam automatizálni mindent. A gépekhez olyan programokat írtam, amiknek a segítségével ellenőrizni tudják, hogy például egy szerszám eltört-e.

Elkezdtem robotokat vásárolni, így még gyorsabbak lettünk, hiszen nem kell egy operátornak ülni a gép mellett, mert minden automatizálva megy. Ráadásul ehhez hozzájön, hogy rengeteget tanultam Béla mellett. A titánium alkatrészek gyártásában ma már a világ legjobbjai között vagyunk.

Ez pedig azért fontos, mert titániumot használnak többek között a hadiiparban is.

– Mi a fő profilotok most?

– Jelenleg leginkább a hadiiparban mozgunk:

gyártunk alkatrészeket például az F35-ös es F22-es vadászrepülőkhöz és különböző drónokhoz is.

Mivel az állami szektorral is együttdolgozunk, nemrég el kellett költöztetnem a gyárat egy új helyre, hogy minden biztonsági intézkedésnek eleget tegyünk. De jelenleg egyébként a Starliner rakétáihoz is gyárunk kritikus alkatrészeket.

– Gondolkodtál esetleg azon, hogy Magyarországon is terjeszkedj, vagy, hogy elhozd ide azt a technológiát, tudást, ami alapján ekkora sikereket könyvelhetsz el?

– A mai napig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és, hogy otthon tanultam. Sokat köszönhetek az otthoni oktatási rendszernek. Éppen ezért szerettem volna a magyar egyetemekkel együttműködve átadni azt a tudást, amit megszereztem az évek során. A részletekbe most nem mennék bele, de ez különböző okok miatt végül nem valósulhatott meg. Ezzel kapcsolatos az is, hogy egyelőre nem tervezek üzletileg sem terjeszkedni Magyarországon.

– Sokszor kellett újrakezdened a nulláról és végül megvalósítottad az amerikai álmot, igazán sikeres lettél. Mire vagy a legbüszkébb?

– Az üzlet szempontjából elképesztően büszke vagyok arra, ahová eljutottam. Számomra ez azért is nagyon különleges, mert

tényleg a semmiből indultam, és fantasztikus érzés, amikor minden ellened van, de te mégis felkapaszkodsz a világ tetejére.

Hiszek abba, hogy ha van akarat, akkor van megoldás is. Nagyon fontos, hogy nem szabad feladni! Ez egy nagyon fontos lecke. Csak azok lesznek sikeresek az életben, akik nem adják fel. Annyiszor feladhattam volna, annyiszor mondhattam volna, hogy ez nekem nem megy. És mindenki ellenem volt, mindenki csak azt mondta, hogy nincs elég pénzed, túl fiatal vagy, nincs tapasztalatod, nem tudod megcsinálni, lehetetlen, másnak se sikerült. És én mégis megcsináltam. Erre nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy szellemileg hova jutottam el. Emlékszem, hogy 18 évesen, a gimiben megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni. A legtöbben azt válaszolták, hogy orvosok, rendőrök, ügyvédek, vagy építészek. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de sok pénzt fogok keresni. És ezt meg is tudtam valósítani, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy mindeközben élvezem azt, amit csinálok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak” – Hadházi Renáta tanárral, az év hétköznapi roma hősével beszélgettünk
Hadházi Renáta már kislányként eldöntötte, hogy tanár szeretne lenni. Kalandos és hosszú út vezetett odáig, hogy ma magyartanár, sőt, leendő kutató. Szívügye a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás. De sokaknak a TikTok-ról lehet ismerős.
Fartek Patrícia - szmo.hu
2025. június 05.



Hadházi Renáta sok könyv között nőtt fel Polgáron. Bár őt magát nem érte diszkrimináció, az, hogy egy szegregált, romák lakta környezettben nőtt fel a mai napig hatással van az életútjára. Renáta ma már háromdiplomás pedagógus és leendő kutató, egy tiszaújvárosi általános iskolában tanít. Szívügye a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás. Szabadidejében is a hivatása teszi ki az élete jó részét,  hiszen a diákjai inspirációjára elindított egy TikTok-csatornát, ahol módszertani ajánlásokat oszt meg, és a célja, hogy bemutassa egy átlagos tanár életét. Mindemellett egy felnőtt férfit tanít írni és olvasni. A hozzáállását és a tudományos munkáját idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így ő lett az év hétköznapi roma hőse.

A Szeretlek Magyarországnak most mesélt a gyerekkoráról, a tanulmányairól, a tanári pálya nehézségeiről, és arról is, hogy mi a legfontosabb dolog, amit át szeretne adni a diákjainak.

– Azt már korábban olvastam rólad, hogy egy kis, szegregált utcában nőttél fel, ami bizonyos szinten meghatározta aztán a felnőtt életedet is. Mesélj egy picit erről, milyen gyerekkorod volt, mit hozol magaddal otthonról?

– Így van, Polgáron, egy kis utcában nőttem fel. Ez egy szegregált utca volt. Nem a város cigánysora, de mégis szegregátumnak számított, mert többségében romák laktak itt, ráadásul nagyon fejletlen volt az infrastruktúra. Például nem volt aszfalt, ezért gyerekként sokszor úgy mentem iskolába, hogy zacskót kellett húzni a cipőmre, amikor elindultam otthonról, hogy ne legyen annyira sáros, mire beérek. Ettől függetlenül nagyon jó, tartalmas, aktív gyerekkorom volt. Mindig szívesen gondolok rá vissza. Az édesanyám jelenleg háztartásbeli, de sokáig Polgár Városgondnokságán dolgozott. Mindig szeretettel mentem végig az utcán, mert a város tele volt virágokkal, és tudtam, hogy ebben az ő keze munkája is benne van. Édesapám pedig vasipari munkás. Mindig nagyon sokat vállalt és vállal a mai napig. Nem egy pihenős fajta, neki mindig kell csinálni valamit. Azt gondolom, hogy a szorgalmat, a munka iránti szeretetet, a pontosságot, a precizitást tőle hozom.

– Már gyerekként is tudtad, hogy tanár szeretnél lenni?

– Kiskoromban az édesanyukám rengeteg könyvet vett nekem, így a könyvek iránti szeretet már ekkor kialakult bennem. Polgáron jártam általános iskolába, ahol volt egy nagyon jó magyartanárom. Ő volt a példaképem: ahogyan kiállt elénk, ahogyan beszélt, amit kisugárzott, a szeretete, kedvessége, motiváltsága nagy hatással volt rám. Aztán fel is karolt engem, versmondó versenyekre jártunk, műsorokra készültünk. Nagyon megszerettem a magyar nyelv és irodalmat, ekkor alakult ki bennem, hogy tanár szeretnék lenni, és olyanná szerettem volna válni, mint ő. Viszont az érettségi után tanítónak jelentkeztem, de sajnos elbuktam az alkalmasságit.

– Mit jelent, hogy elbuktad az alkalmasságit, miben nem feleltél meg?


– Nagyon készültem! Emlékszem, hogy énekből is vizsgázni kellett, népdalokat, gyerekdalokat kellett tanulni, és rengeteget énekeltem. A testneveléstől féltem a legjobban, de az hál' Istennek sikerült. Aztán jött az ének. Az “Által mennék én a Tiszán ladikon...” című dalt kellett elénekelnem, a tanár azt mondta, hogy oké.

Majd szólt, hogy tegyek bele hajlítást, ő pedig zongorázni fog nekem. És én ugyanúgy énekeltem el, mert fogalmam sem volt, hogy mit jelent a hajlítás. Aláírta a papírt, hogy nem vagyok alkalmas tanítónak.

Innentől kezdve már hiába mentem tovább, hiába mondta a pszichológus, hogy alkalmas vagyok, elbuktam az egész felvételimet.

– Hogy élted ezt meg?

– Akkor nagyon összetörtem, de tudtam, hogy újra kell terveznem. Végül arra jutottam, hogy a következő évben megpróbálom az egyetemet újra, és még több energiát fogok belefektetni, majd a felvételibe. Addig pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek technikumra, és ez volt életem legjobb döntése! A Szerencsi Szakképzési Centrum Tiszaújvárosi Brassai Sámuel Technikum és Szakképző Iskolájába jelentkeztem Tiszaújvárosba, ügyviteli titkárnak. Közben eldöntöttem, hogy nem tanító, hanem magyar szakos tanár szeretnék lenni, ezért megcsináltam az emelt magyar érettségit, hogy most már tutira bekerüljek az egyetemre, és ez így is lett.

– Milyen volt először kiállni a diákok elé a gyakorlaton?



– Nagyon izgultam, de először nem is a tanítás miatt, hanem azért, mert szerettem volna abba az iskolába kerülni, ahol a technikumot elvégeztem. Számomra a Brassai volt az az iskola, ami a legtöbbet adott. Jó érzés lett volna oda visszamenni. És végül addig szervezkedtem, amíg sikerült bekerülnöm, így ott végezhettem a gyakorló tanításomat. Az pedig külön öröm volt, hogy a mentorom az a tanár lett, aki egykor engem is tanított.

Amikor első nap bementem, úgy éreztem, hogy otthon vagyok.

10. osztályban kezdtem, ők ügyviteles lányok voltak, és kaptam egy szabad órát, ahol megismerkedhettem a gyerekekkel. Emlékszem, hogy kommunikációs gyakorlatokat csináltunk, ismerkedős feladatokat, egy körben ültünk, és olyan meghitt volt ez a környezet. Erre a mai napig emlékeznek a gyerekek is. Minden órámra nagyon sokat készültem, és olyan jó volt látni rajtuk, hogy érdekli őket, amit csinálok. Amit még szintén nagyon pozitívan éltem meg, az az volt, hogy folyamatosan visszajeleztek nekem. De egyébként mindig azt kérték tőlem, hogy legyek szigorúbb.

– Azért egy fiatal tanárnak nagyon nehéz megtanulni a szigort, nem? Végtére is nemrég még te is azokban a padokban ültél, ahol a diákjaid.

– Igen, ezt valóban nagyon nehéz megtanulni. De képzeld el, azt mondták: azért kértek, hogy szigorúbb legyek, mert egyszer vissza fognak vele élni. Szóval magukból kiindulva adtak tanácsot. De egyébként azóta sem mondanám magam szigorú tanárnak, viszont következetes vagyok.

– Mi volt számodra a legnehezebb kezdő tanárként?


– Szerencsére sikerült a Brassaiban elhelyezkednem, ebből fakadóan a legnagyobb nehézség az volt, hogy ez egy szakképző iskola is. Itt a hegesztők, csőszerelők, villanyszerelők mellett olyanok is vannak, akiket érettségire is fel kell készíteni. Ebben rögtön volt egy nagy kontraszt, hiszen amit megtehetek technikumban, azt nem tehetem meg a szakmás gyerekek esetében. De egyébként nekem a szakmunkás gyerekekhez nagyobb kötődésem van, mert nekik többségében nem a tananyagra volt szükségük, hanem rám, a személyemre, a segítségemre, a támogatásomra. És ez sokkal jobban erősítette bennem azt a hivatástudatot, ami miatt tanár szerettem volna lenni. Ráadásul az egyik legjobb élményem is ehhez köthető.

Volt egy kifejezettem romák számára meghirdetett országos versmondó verseny Miskolcon, és második helyezést értem el egy hegesztő tanulómmal. Ez mutatta meg nekem azt, hogy a tudományokat, az irodalmat, a művészetet bárki művelheti, akiben van elég belső motiváció és szeretet.

Úgy éreztem, hogy leküzdöttük a sztereotípiákat, mert nemcsak gimnáziumi tanulók érhetnek el eredményeket, hanem egy országos versenyen kiemelkedően teljesíthet egy hegesztő is, aki bár vasakkal dolgozik, pálcákkal forraszt, de attól függetlenül kinyitja a verseskötetet és olvas.

– Mi a legfontosabb számodra, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?

– Azt, hogy nem a jegyek határoznak meg minket.

Nem az határoz meg minket, hogy ötös lett az a dolgozat, vagy egyes.

Mindig bíztatom őket arra, hogy ne így mérjék magukat, és rengetegszer elmondtam nekik, hogy az élet mindenkit igazol. A másik, hogy próbáljanak úgy élni, hogy szeretettel és tisztelettel forduljanak az embertársaik felé. Most egy általános iskolában dolgozom, de a Brassaiban tapasztaltam, hogy a szakmunkás gyerekeket nagyon lenézik. Többségében azért, mert roma származásúak, hátrányos helyzetű településekről kerülnek ki, sokszor nagyon nehéz családi körülmények között élnek, összességében más szociokulturális környezetből jönnek, amely sokszor ellentéteket szült. Éppen ezért próbálom átadni minden diákomnak azt, hogy ne lenézzük egymást, hanem fogadjuk el, és támogassuk a másikat. De nagy hangsúlyt fektetek a szabad gondolkodásra, és arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak, hogy próbálják meg a gátlásaikat leküzdeni, feszegetni a határaikat.

– Milyen ma Magyarországon tanárnak lenni? Nagyon sokat hallunk arról, hogy a pedagógusokon nagy a terhelés, kevés a fizetésük. Te mit gondolsz erről, hogy látod ezt?


– Tanárnak lenni ott, ahol én dolgozom, nagyon jó. Azért, mert a gyerekek motiváltak. Velük rengetegféle módszert ki lehet próbálni, sok projektet tudunk megcsinálni.

Rengeteg a tananyag és nagyon részletes, az idő viszont kevés.

Ha van olyan téma, ami nagyon tetszik a gyerekeknek, vagy közel áll hozzájuk, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudunk rá több időt szánni. Nem tudunk benne elmélyülni, mert sajnos menni kell tovább, haladnunk kell, mert lemaradni sajnos nem szabad. Mindemellett ott van, hogy a tanárok rengeteg olyan munkát végeznek, ami kívülről nem látszik. Például rendszeresen programokat szervezünk a gyerekeknek, készülni kell az órákra, versenyekre készíteni a tanulókat, és akkor még ott a sok adminisztráció. De mindenért kárpótol az, amikor a gyerekek visszajeleznek, hogy de jó volt ez az óra, vagy odajönnek, megölelnek, megkérdezik, hogy vagyok. Ezt tényleg csak hivatástudattal, szeretettel lehet csinálni.

– Ráadásul te még a szabdidődben is rengeteget foglalkozol a szakmáddal. Van egy TikTok-csatornád, ahol oktatásról készítesz tartalmakat. Mesélnél erről egy kicsit?


– Még a Brassaiban dolgoztam, amikor a gyerekek motiválására elindítottam a TikTok-oldalamat. Szerettem volna ezt a felületet hasznosan, tartalmasan, értékeket teremtve használni. Ezért olyan tartalmakat próbálok feltölteni, ami betekintést ad egy hétköznapi tanár életébe, illetve más pedagógus számára inspirációt adni egy-egy feladat megoldásához, tananyag feldolgozásához. Vannak a videóim között módszertani ajánlások, ötletek, de nagyon sokat osztom meg a gyerekek munkáit, mert szeretném, ha betekintést nyernének abba is, hogy a gyerekek igenis okosak, gondolkodnak, ki lehet belőlük hozni a legtöbbet, és lehet őket motiválni.

– A Tiktok-oldaladon láttam azt is, hogy van egy felnőtt diákod, egy férfi, aki most tanul meg írni és olvasni. Azért ez nem mindennapi kihívás. Őt hogy kezdted el tanítani?


– Ez úgy indult, hogy az édesanyjától kaptam egy levelet arról, hogy szeretné, ha a gyermekét korrepetálnám. De mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen találkozzunk. Meg is beszéltük a személyes találkozót, és elmentem hozzájuk.

Elmondta, hogy van egy fia, aki sajnos nem tud írni és olvasni, és szeretné, ha én ebben segítenék neki. Kértem, hogy jöjjön ki a kisdiák, de meglepődésemre egy felnőtt férfi lépett ki az ajtó mögül.

Már akkor is úgy éreztem, hogy én ezt a feladatot meg akarom oldani, segíteni szeretnék, viszont középiskolai magyartanár vagyok, nem pedig tanító, így a módszertanomat nem képezik azok az ismeretek, amelyekkel őt meg tudom tanítani írni és olvasni. Mondtam nekik, hogy elvállalom, de időt kértem. Beszéltem a kollégáimmal, elkezdtem utánanézni, kutatni, hogy hogyan tudom őt jól tanítani. Aztán januárban elkezdtük az órákat. Hetente jön hozzám, én ilyenkor átalakítok egy szobát a házban, mintha egy tanterem lenne és tanulunk. Nagyon motivált, nagyon szorgalmas, és ez engem is tanít, sokat beszélgetünk a családról, az életről, mindenről.

Jelenlegi célunk, hogy megtanuljon írni és olvasni, és amikor már egy-egy értelmes szót ki tudunk olvasni, akkor mindig törekszem arra, hogy a szó jelentését is ismerjük és megtanuljuk.

Nemrég be is tudott iratkozni a polgári Dobbantó műhelybe, ahol megszerezheti majd a 8 osztályt. Ha ezt elvégzi, megtanul írni, olvasni, az az ő életminőségén is javítani fog.

– A hozzáállásodat, a szakmai munkádat idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így te lettél az év hétköznapi roma hőse. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy a közönség neked ítélte a díjat?


– A jelölésemet egy volt kollégám, Hágen Zsolt adta be, aki nyomon követte a pályámat. Úgy gondolta, hogy a tudományos munkásságom és az aktivitásom megérdemelné, hogy jelölt legyek. Egyébként mindig nyomon követtem az Aranypánt-díjat, de álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én is megkapom ezt az elismerést. Én nem díjakért tanítok, a kutatói munkámat sem ezért végzem, hanem azért, mert engem foglalkoztat, ezt szeretem csinálni, ez a hivatásom, nem várok érte cserébe semmit. Az Aranypánt-díjat pedig az önkéntes munkámért és a tudományos munkáimért kaptam.

Az egyetemi éveim alatt - amit majd egyébként szeretnék folytatni - rengeteget kutattam a hátrányos nyelvi helyzetről, a kidolgozott, korlátozott nyelvi kódokról, a cigány-magyar kétnyelvűségről.

Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő mentorommal számos versenyen elindultunk, többek között a Tudományos Diákköri Konferencián, ahol háromszor értünk el első helyezést, a közös tudományos munkánkért a Miskolci Egyetem is díjazott minket. Ezért is érzem fontosnak, hogy foglalkozzunk a hátrányos helyzetű, azon belül is leginkább a hátrányos nyelvi helyzetű emberekkel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Ádám magyarként Mexikóban lett híres tequila-szakértő: most dobja piacra saját márkáját, ami magyar hordókban készül
Magyarországon talán sokan nem is tudják, mennyire különlegesek az itteni tölgyfahordók, amiktől teljesen más íze lesz a tequilának - magyarázza Fodor Ádám.


Fodor Ádám története Angliában kezdődött el, ahová párjával, Andival érkezett 15 évvel ezelőtt. Karrierjük szépen ívelt felfelé, mindenük megvolt új hazájukban, mégis egy napon azt érezték, ki akarnak szállni a mókuskerékből. Belevágtak hát életük nagy kalandjába, és új életet kezdtek a napfényes Mexikóban. Felvették az ottani életritmust, ami annyira jól sikerült, hogy Ádám belevágott a tequila-bizniszbe és saját márkát hozott létre.

- Hogyan jött a kaland ötlete?

- Közgázon végeztem, és Budapesten helyezkedtem el, de már akkoriban is remek munkalehetőségek vártak rám, ezért a párommal, Andival elindultunk Anglia felé 15 évvel ezelőtt. Számviteli és pénzügyi feladatokat végeztünk mind a ketten, adótanácsadást, auditációkat. Az elején nagyon vonzó volt Anglia, minden klappolt, és nagyon élveztük, hogy középosztálybeli színvonalon éltünk. Kicsit még kevesebbet is dolgoztunk, mint itthon, és fantasztikus környezetben, Cambridge-ben laktunk egy kertes házban, nagyon ideálisnak tűnt minden. Négy évet töltöttünk el így, amikor rájöttünk, hogy ebből a mókuskerékből ki akarunk szállni. Ráadásul sokat volt hideg, sokat esett az eső, amitől hamar depressziós lesz az ember.

Rájöttünk, ez az angol életforma nem nekünk való,

hiába éltünk magasabb életszínvonalon, négy év ottlét bőven elég volt ahhoz, hogy eldöntsük, nem maradunk, és angolosan távozunk.

- Hogyan jött Mexikó a képbe?

- Egy nyaralásként. Amikor megérkeztünk, megdöbbenve tapasztaltunk, hogy a szürke Anglia után itt minden csupa szín és vidámság volt, mindenki mosolygott, és nagyon kedvesek voltak az emberek. Annyira megtetszett mind a kettőnknek, hogy nem is akartunk visszamenni a ködös Albionba. De sajnos muszáj volt, mert akkor még minden Angliába kötött minket. Nagyon boldogtalanok voltunk emiatt, és állandóan azon tanakodtunk, hogyan tovább, mit kellene csinálni. Tudatosan elkezdtük felkészülni a változtatásra, erre ráment még egy évünk, de Mexikó mellett döntöttünk, bár még akkor spanyolul sem beszéltük, és csak egyszer jártunk ott. Amikor váratlanul felmondtak nekem a munkahelyemen, ezt egy jelnek vettük, és a párom is azonnal felmondott.

- Felgyorsultak az események?

- Igen, azonnal elkezdtünk mindent felszámolni, megvettük a két repülőjegyet, és pár bőrönddel belevágtunk. Többen szó szerint hülyének néztek minket, hogy feladunk mindent, a jó munkánkat, a biztonságot, Európát. Kivettünk a neten keresztül egy kis lakást egy nyaralóövezetben, és így kezdtük el az ottani életünket. Fél év kellett ahhoz, hogy jobban átlássuk az itteni dolgokat, és kiismerjük alaposan a környéket. Fogalmunk nem volt semmiről az itteni élettel kapcsolatosan.

- Akkor eleinte nyaraló üzemmódban éltetek?

- Igen, olyan volt minden nap, mintha nyaralnánk, süttettük a hasunkat. Itt Mexikóban az idő, mint olyan, az nem létezik, talán mert nem változnak az évszakok, és mert folyton süt a nap. Persze itt sincs kolbászból a kerítés, de sokkal olcsóbb minden. És itt semmi nem sürgős. Eleinte nekünk sem volt fix jövedelmünk, de nem feszültünk meg emiatt, mert nagyon jól lehet itt élni. Hippi életformánk lett, lazán kezdtük élni a napokat mi is, nem aggódunk, hanem belevágtunk a kalandokba.

- Hogyan kezdtél bele mégis valamibe?

- Magyarországon olyan környezetben éltem, ahol megismerhettem, hogy melyik a jó bor, a pálinka, és emiatt a régiókat is. Amikor Angliába kiköltöztem, rájöttem, hogy egyáltalán nem ismerem más országok borait.

Elkezdtem eljárni borkóstoló eseményekre, ezek Angliában nagyon divatosak voltak, a magyar borokhoz képest ezzel kinyílt a világ.

Kurzusokat is elvégeztem, és nagyon tetszett. Bármerre, bármikor ha utaztunk, tanultam ott is valamit a helyi italokról. Amikor idejöttünk Mexikóba. akkor észrevettem, hogy nincsenek tequila-bemutatók, kóstolók, és ez szöget ütött a fejemben.

Senki nem beszélt arról, hogyan működik a tequila párlata, milyen fajták vannak, hogyan keressük a jó minőséget, miből tudhatjuk meg melyik olcsó, melyik drága fajta.

Mi voltunk az elsők akik ezt behoztuk Mexikóba, a Riviera Maya részre, ahol éltünk. Megalapítottunk a Tequila Academy Playa Del Carmen-t. Még házhoz is hívtak minket magánbemutatókra.

- Hogyan figyeltek rád fel tequila-cégek?

- Elkezdtem kóstolókkal foglalkozni, de ez az elején vak vezet világtalant helyzet volt. Egy picivel tudtam csak többet, mint azok, akiket oktattam. Törekedtem a nagyobb tudásra, így elkezdtem a helyi kurzusokat csinálni, és helyi kapcsolatokat kiépíteni.

Megismerkedtem a termelőkkel, meglátogattam a tequilafőzdéket,

és folyamatosan fejlődtem, bővíthettem a választékomat is a kóstolásokon. Rendszeresen visszajártam a termelőkhöz, főzdékhez, és ők elmesélték nekem a szakma rejtelmeit, a folyamatokat, és ez adott egy látásmódot, mert elég jól kiképeztek az itteni, mexikói szakemberek az iparágban. A kóstolóimról elkezdtek cikkek megjelenni magazinokban, helyi látványosság lettünk, ajánlottak minket egymásnak az érdeklődők, így az évek alatt több száz kóstolón voltam túl, több ezer embert megismertem, emiatt a márkák is elkezdtek érdeklődni nálam, hogy hogyan kerülhetnének be a kóstolóimra a termékeikkel.

- Hogyan lett a kóstolásból oktatás?

- Az ugrás akkor jött, amikor a Covid miatt átálltunk online kurzusra, és a koncepciónk már a szakmai oktatás lett, átalakultunk International Tequila Academy-vé . Kialakítottuk ezt a rendszert, rengeteg interjút szervezetem social médián keresztül, mert akkoriban mindenki jobban ráért. Mi voltunk ebben az elsők, és egyre jobban beleástam magam a tequila-előállítás jogi feltételeibe is emiatt.

Belevettem a saját tapasztalataimat is az oktatásba, felépítettünk egy három szintes tananyagot, teljesen átfogóan a tequila köré.

Minden itteni szakember nagyon segítőkész volt, szívesen átadták az infóikat, mert nekik ebben az a lényeg, hogy minden átlátható legyen, nincsenek titkaik. Többgenerációs családok mesélték el nekem a történetüket, mert a gazdák ettől is remélik, hogy a termékeiket jobban megismerhetik a vásárlók, szerintük ez is jobban ösztönözi a vásárlást, hiszen

bárki megismerhette rajtam keresztül a tradicionális tequila gyártás rejtelmeit.

Így lettek aztán már saját márkás kurzusaim is, akikkel egyeztettem, hogy bemutatom és oktatom az ő eljárásukat és történetüket minikurzusokon. Ehhez a létrehozott képzéshez videókat is készítettünk, és most már ott tartunk, hogy egy saját tequilamárkát akarunk bevezetni a a mexikói piacra.

- Hogyan jött a saját tequila márka ötlete?

- Azzal, hogy elkezdtem ezeket a kurzusokat, és a márkák is felfigyeltek rám, összekapcsolódtunk. Kicsi cégek és induló projektek kerestek meg, és küldték nekem tequilákat, megbíztak bennem, mert szakmailag kiforrtam, szerteágazó lett a tudásom.

Egyszer csak az egyik ilyen cég felkért, hogy készítsek nekik egy tequilát az én javaslataim alapján.

Az munkám az volt, hogy a kapcsolódási pont legyek a termelés és a marketing valamint a piac között. Ez azért volt számunkra nagyon fontos, mert általában, aki egy márkát visz, annak legtöbbször fogalma sincs, hogy még milyen termelési lehetőségei vannak.

Én, mint egy európai gyerek, mást is tanultam, mást is láttam, és ez a többlet, ami nagyon felkeltette az érdeklődésüket.

Behoztam a más országokban is tapasztalt dolgokat a gyártásba, és megtervezem a részfolyamatokban a változásokat, és ők kipróbálták ezeket, amiket javasoltam nekik.

Már az első ilyen termékem óriási siker lett,

de persze ehhez a márkának is ügyesnek kellett lennie a reklámban, és bár egyszeri kiadásra készült tequila volt, még így is eléggé kult lett. A fanatikusoknál, akik ezeket gyűjtik, ez egy elég tiszteletre méltó ital lett. Az egyik itteni rangsorba bekerültem ezzel a kreálmányom, a TOP3 kiemelten dijazott tequila közül csak az enyém volt blanco, a másik kettő helyezett extra añejo volt ez, azt jelenti, hogy három év feletti hordós érlelésű. A rangsort egyébként a Beverage Testing Institute állította össze, és a Forbesban is írtak róla. Ez még nem az én márkám volt, viszont egy nagyon jó nyitás volt ahhoz, hogy ebben is kipróbálhattam magam, rizikó mentesen.

- Hogyan álmodtad meg a saját tequila márkádat?

- Több startup céggel, mint például a Alma Del Jaguarral is összekapcsolódtam, és velük is elég szép eredményeket értünk el. Amit nekik terveztem,

a mai napig benne van a világ 50 tequilájában, azt hiszem jelenleg a 25. helyen, mint kiváló minőség.

Ez sarkallt arra, hogy elkezdjek a saját tequilámmal is foglalkozni. Nyilván valami különlegességet kellett kitalálnom ehhez, de már termelőként gondolkozom. Van pár új termékkoncepcióm, amik jó eséllyel még jobbak lesznek, mint az előzőek voltak. Ez a folyamat, most egy teljes alkotói szabadságot ad, amibe senki nem fog beleszólni, de sajnos volt már olyan is, hogy a terveimet felhasználták a belegyezésem nélkül.

Ma már Mexikóban értéket képvisel, amit én állítok elő, ezt a nemzetközi szakmai sajtó is így gondolja.

Több cikk jelent meg rólam a Forbes és a Robb Report magazinban, emiatt ma már jobban kell ügyelnem, kinek mutatom meg az ötleteimet. Nekünk is nulláról kellett kezdenünk, alapból tudtuk, hogy ez lesz, számítottunk rá, és terveztük is, hogy itt valamilyen vállalkozást fogunk létre hozni, és így is lett.

- Izgalmas a piacra dobás?

- Itt Mexikóban az emberek nagyon lazák. Például most volt itt egy nagy ünnep, ami több hétig is eltartott, ilyenkor is sokan elmennek vakációra, emiatt csúsznak a dolgok. Itt nem úgy van, hogy mindennap ezzel kell foglalkozom 100 százalékosan, mert nem is lehet. Mindent nyugisan ki kell várni, mert a dolgok sokkal lassabban oldódnak meg. Ez az időszak tehát várakozással teli számunkra izgalmas, látni ahogy bepalackozzák a terméket, de maga a történés ahogyan megy, az olyan, ahogy adja az élet, eléggé képlékeny ez az út.

- De mégis mennyi idő ez?

- Már vagy két éve biztos elkezdődött ez a folyamat, a márkám neve Mano de Obra lett, amit másfél éve regisztráltam mindenfelé, így az USA-ban és a UK-ban, és természetesen Mexikóban is meg lehet majd vásárolni.

- Az sem okoz fennakadást, hogy nem vagy mexikói állampolgár?

- Mi itt már állandó lakosok vagyunk, csak egyetlen dolog amit nem tehetünk, nem szavazhatunk, mivel még nincs mexikói útlevelünk. De teljes jogú lakosok vagyunk itt, és emiatt van adószámunk, amivel mindent tudok intézni, szóval nincs gond ezzel.

- Miből készül a tequila?

- Ez egy olyan párlat, amit az agave növényből, azok közül is a különleges kék fajtából készítenek. Nagyon hasonlít a tradicionális magyar pálinkához, mert fehér és erős az alkoholfoka. Nagyon kevés a világon az olyan fehér párlat, ami önmagában is karakteres, mint a pálinka, de ilyen lehet még a perui pisco, a bolíviai singani, illetve a cseh slivovice vagy a francia eau-de-vie párlatok.

A mexikóiak tehát úgy fogyasztják a tequilát, mint mi magyarok a pálinkát.

Emiatt van ez az érdekes kapcsolat a két ital között.

- Mennyi hordóval kezdted a termelést?

- Most 11 hordóm van, amiben érnek a tequiláim. Ezek mind 50 literesek, ezekben pihennek két éve a termelőnél, Sergio Cruznál, akivel együtt dolgozom és a partnerem ebben a vállalkozásban: az ő általuk elkészített, letermelt tequilát töltöttük bele.

Itt a párlaton most nem változtattam, az ő általuk képviselt jó minőséget érleljük a hordóimba.

Ezeket az adagokat, most a magyar hordók minősége fogja mássá tenni, mert az nagyon különleges. És még egy extra dolog, hogy magyar zene is szól mellettük.

Magyar hordókban érik a tequila: Ádám és Sergio közösen vállalkoznak

- Hány évig érlelődnek a hordókban?

- Kiváló minőségre törekeszem, jelenleg 10 hordóban érlelünk kipróbálásból: két hordótípusom van az egyik a Mátrából, a másik a Zemplénből származik. Most, két év után kezdtük megkóstolni, a leendő vevőkkel, és akiknek eddig megmutattam, azt mondták,

hogy nem is tudnak választani, mert szerintük 100 százalékos lett a tequila minősége a magyar hordókban.

Ezt szerintem a magyar hordóknak is köszönhetjük. Egy harmadik generációs kádár családdal kapcsolódtam össze, mind a kétféle hordó más ízeket hordoz magában, attól függően honnan való a fa. A mátrai íze epresebb erőteljes gyümölcsös, friss erdei bogyós aromájú, picit férfiasabb ízvilágú, a zempléni inkább virágos aromákkal, kicsit könnyebb, nőiesebb ízhatású. Érdekes, hogy Mexikóban leginkább az amerikai bourbonokhoz használt hordókat használják újra fel a tequilákhoz. Van, hogy ez még hat az ízére, de van, hogy már nem, általában ez a hordós tequila megoldás itt Mexikóban, a termelők ezeket veszik meg, mert olcsóbb. Az én hordóim különlegesek és egyediek, csakis erre a célra hozattam őket, örök életre szólnak, érnek évről-évre, nem szűnik meg a képességük, minél öregebb lesz annál jobb.

A magyar hordó egyébként nagyon kelendő Amerikában, előszeretettel használják a kaliforniai borászok, de itt Mexikóban ez még nem elterjedt.

Ezt a magyarok nem is iztos, hogy tudják, mennyire értékes az otthon készült hordó, én sem tudtam egészen addig, míg ide nem költöztem.

- A magyar hordótól különlegesebb lesz a tequilád íze?

- Itt a magyar hordókban érlelt ital nagyon különlegesnek számít. Többféle tölgyfahordó fajta van, abból a franciák is használnak számosat.

A magyar tölgynek, mivel nem feltétlenül optimális éghajlatban nőnek fel, különlegesek az évgyűrűik, emiatt másként működik a levegőztetése az ebből a fából készült hordóknak.

A mi fáinkban vékonyabb évgyűrűkből több van, ami miatt belül lélegzik a hordó, de nem ereszti át a benne tárolt italt, levegőztetik ezek a kapillárisok, sokkal jobb az oxigén-ellátása. Az én hordóim kisebbek, 50 literesek, több ízanyagot vesznek át, jobban levegőznek. Már most kiváló a tequilám íze ettől, aki eddig megkóstolta, leesett az álla.

- Mit szóltak a mexikóiak, hogy magyarként tequilát készítesz?

- Azért is szeretek Mexikóban élni, mert a világ egyik legbefogadóbb népe. Itt igazából, mint külföldit, nem lenéznek, hanem örülnek és megtiszteltetésnek veszik, hogy a világ összes országa közül őket választottam. Az itteniek már engem is mexikóinak tekintenek.

- Elképzelhető, hogy Magyarországon is bemutatod a tequiládat?

- Nagyon nagyon remélem, hogy erre is sor fog kerülni. Szeretnék olyan befektetőket is bevonzani ehhez, akik Magyarországon is tudnak értékesíteni, ebben látok fantáziát.

Nagyon szeretném a magyar a Michelin-csillagos helyekre ejuttatni, ahová ez eleve pozicionálva van a különlegessége miatt.

Mexikóban megtanultunk lenyugodni, nem sietni, hogy egy ügyintézés tart, ameddig tart, úgyhogy most sincs más dolgunk, csak szépen kivárni, hogy elkezdhessük palackozni a magyaros tequilát, aminek az íze már most nagyon ígéretes.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk