MÚLT
A Rovatból

Bobby Kennedy, „az amerikai ifjúság reménysége” – 50 éve követték el ellene a máig tisztázatlan merényletet

A haldokló politikusról készült felvétel egyike lett 1968 nem kevés számú ikonikus fotójának.


A 2013-ban elhunyt Bill Eppridge, a Life munkatársa készítette e tragikus képet: Kennedy a Los Angeles-i Ambassador Hotel konyhájának padlóján fekszik hatalmas vértócsában, egy fiatal mexikói pincértanuló, Juan Romero tartja a súlyosan sebesült szenátor fejét. Néhány pillanattal a korábban „Bobby” éppen vele fogott kezet…

1968. június 4-én tartották Kaliforniában és Dél-Dakotában az előválasztásokat a novemberi elnökválasztás demokrata párti jelöltjei, Kennedy és Eugene McCarthy minnesotai szenátor között. A hivatalban lévő Lyndon B. Johnson ugyanis márciusban az egyre inkább kudarccal fenyegető vietnami háború fejleményeinek hatására bejelentette: nem indul a következő választáson. Indult viszont alelnöke, Hubert H. Humphrey, ő azonban nem vett részt az előválasztási küzdelmekben. Négy órával az urnák lezárása után Kennedy óriási üdvrivalgás közepette bejelentette győzelmét. Ezután – „biztonsági okokból” – a szálloda konyháján keresztül szervezték meg, hogy eljusson a sajtószobába. „Bobby”, bár kampányfőnöke, Fred Dutton és William Barry volt FBI-ügynök igyekeztek megtisztítani útvonalát, inkább Karl Uecker teremfőnököt követve tört utat magának, miközben a személyzet gratulációit fogadta. Itt támadt rá egy arab fiatalember, Sirhan Bishara Sirhan, aki az egyik fagyasztógép mögül ugrott elő és adott le rá három lövést.

A lövedékek Kennedyt a fején, a nyakán és a mellkasán találták el.

Bár négyen is rávetették magukat a merénylőre, köztük Kennedy két önkéntes biztonsági embere, Rafer Johnson olimpiai bajnok tízpróbázó és Rosey Grier amerikaifutball-játékos, Sirhan még a dulakodás közben is lövöldözött, és további öt embert sebesített meg.

„Mindenki biztonságban van? Oké?” (Is everybody safe, OK?) – kérdezte „Bobby” a föléje hajoló Romerótól, aki egy rózsafüzért nyomott a kezébe.

Ezek voltak a szenátor utolsó szavai. Hiába került 30 perccel a támadás után a Good Samaritan kórházba, és végeztek el rajta azonnali műtétet. Huszonhat órával később, 1968. június 6-án hajnali 1:44-kor Robert Francis Kennedy meghalt. Mindössze 42 éves volt.

Kalifornia megnyerése után hívei úgy vélték, hogy az megnyitotta az utat „Bobby” előtt a Fehér Ház felé, hogy az egyik fő aduja Humphrey-val szemben a vietnami háború befejezése volt. Kennedy New York állam szenátoraként már 1966 márciusában a háború ellen foglalt állást, egy évvel később pedig kezdeményezte, hogy az Egyesült Államok szüntesse be Észak-Vietnam bombázását, az amerikai és az észak-vietnami csapatokat vonják ki Dél-Vietnamból, és váltsák fel őket nemzetközi haderővel. 1967. december 4-én a BBC-nek adott interjúban feltette a kérdést: vajon van-e az USA-nak joga „káoszt, halált és nyomorúságot okozni” a kommunizmus elleni harc címén, és aggodalmának adott hangot, hogy a háború miatt az Egyesült Államok elveszti erkölcsi tekintélyét a világban. 1968. február 8-án chicagói beszédében jelentette ki először, hogy a vietnami háború „megnyerhetetlen”, és ez választási kampányának vezérmotívuma lett.

Ezzel fiatalok millióit nyerte meg, mivel ezekben az években váltak hadköteles korúvá a II. világháború utáni nagy demográfiai robbanás, „a Baby Boom” gyermekei, akik közül egyre többen égették el behívóikat, vagy szöktek Kanadába és Európába, főleg a skandináv országokba.

Ugyanakkor Robert Kennedy szociális érzékenységről is tanúságot tett: New York államban több olyan intézkedést is keresztülvitt, amelyek javították a fogyatékkal élő és szegény sorsú fiatalok tanulási esélyeit. Célja volt olyan szövetségi törvényeket elfogadtatni, amelyek küzdenek a szegénység, az éhezés ellen. Egyúttal aktív támogatója volt az amerikai feketék egyenjogúságának. Martin Luther King meggyilkolása után ő jelentette a reményt azoknak az afro-amerikaiaknak, akik járhatatlannak vélték a Fekete Párducok erőszakos útját. A jogegyenlőség programját, amelyet bátyja indított el, kezdettől fogva magáévá tette, sőt, 1966-ban még az akkor Washington által is támogatott dél-afrikai apartheid-rezsimmel is szembeszállt.

Robert Kennedy népszerűségére jellemző volt, még a lázadó diákok is, szinte egyedül az establishment képviselői közül, benne bíztak. És ennek éppen Kaliforniában volt nagy jelentősége, hiszen ez az állam volt San Franciscóval és Los Angelessel az „ellenkultúra” központja és itt volt New York mellett a legerősebb az amerikai diákmozgalom: Berkeley-ben született meg 1964-ben a Szabad Szólás Mozgalom (Free Speech Movement) és a vietnami háborút ellenző első egyetemi bizottság. 1968 június 25-én, tehát alig három héttel Robert Kennedy meggyilkolása után az egyetem diákjai elfoglalták Berkeley campusát és 1969 májusáig tartották magukat, amikor Ronald Reagan kaliforniai kormányzó, a későbbi elnök a Nemzeti Gárdával verette szét a tüntetőket.

„Bobby”, akit ugyan nem tartottak olyan karizmatikus kisugárzásúnak, mint bátyját, tehetségesebb volt nála, nemcsak a Kennedy-imázst, hanem az elnök félbehagyott politikai életművét is tudatosan igyekezett tovább vinni.

Ellentétben „Jack és Jackie álompárjával”, feleségével, Ethel Skakellel a hagyományos, mélyen katolikus családmodellt testesítették meg: összesen 11 gyermekük született, legkisebb lányával, Rory-val, Ethel három hónapos várandós volt férje meggyilkolása idején. Robert ugyan a nyilvánosság előtt elfogadta a bátyja elleni merénylet hivatalos verzióját, de nemcsak meggyőződése volt, hogy JFK összeesküvés áldozata lett, meg is próbálta felgöngyölíteni a szálakat. 1968 tavaszán már sejtetni engedte, hogy amennyiben elnök lesz, megnyitja a dallasi merényletet vizsgáló Warren-bizottság dossziéit. Mivel a szervezett alvilág elleni kemény fellépése miatt felelősnek is érezte magát bátyja haláláért, kötelességének tartotta, hogy induljon az elnökválasztáson.

Ellentétben John F. Kennedy-vel és Martin Luther Kinggel, Robert Kennedy esetében lehetett tudni, hogy ki adta le a gyilkos lövéseket. Legalábbis azt, hogy ki volt az egyik támadó… Több tucatnyi szemtanú is látta, sőt, a helyi televízió egyenesben „közvetítette” a tragédiát. Tehát abban látszólag biztosak lehetünk, hogy „Bobby” életét Sirhan Bishara Sirhan oltotta ki.

De vajon kik álltak mögötte, mennyire hihető a gyilkos vallomása, mely szerint Kennedy-nek azért kellett meghalnia, mert az 1967-es közel-keleti „hatnapos háborúban” – a hivatalos washingtoni politikával összhangban - Izrael mellett foglalt állást?

Sirhan maga volt a két lábon járó közel-keleti identitászavar: Jeruzsálemben született 1944. március 19-én jordániai keresztény palesztin családban. Tizenkét éves volt, amikor családja menekültvízummal az Egyesült Államokba érkezett. Sirhant a középiskolában nyugodt, udvarias fiúnak és jó tanulónak tartották, aki ráadásul két nehéz nyelvet tanult, az oroszt és a németet, szabadidejében pedig a California Cadets iskolába járt, ahol katonai kiképzést kaptak. A „kadétokat” időnként elvitték a Nemzeti Gárda helyi fegyvertermébe, ahol lőni tanulhattak. 1963-ban főiskolára is beiratkozott, de ezt már nem vette komolyan. Kisebb munkákat vállalt: eladó volt egy élelmiszerboltban, lovász a Santa Anita-i lóversenypályán. Nagyon szeretett volna zsoké lenni, kis termete alkalmassá is tette volna rá, de türelmetlen volt a lovakkal, és néhány kórházban végződő lovasbaleset után letett álmáról. Nem volt túl állhatatos a vallások terén sem. Egy időben a baptistákhoz, máskor az adventistákhoz állt közelebb, de az okkultizmus számos formája is érdekelte.

Az amerikai politikából azonban kirekesztettnek érezte magát, mivel menekültként nem volt szavazati joga. Talán ezért is fordult szülőföldje, a Közel-Kelet felé. Elfogása után a Los Angeles-i rendőrség különleges egysége (Special Unit Senators – SUS) nyilvánosságra hozta Sirhan naplójának néhány bejegyzését: „Robert Kennedyt meg kell ölni 1968. június 5 előtt.” Eltökéltségem, hogy RFK-t megöljem, egyre erősebb rögeszmémmé válik…Fel kell őt áldoznom szegény, kizsákmányolt népemért.” A SUS által kihallgatott tanúk szerint Sirhant két korábbi kampánygyűlésén is látták. Az egyik tanú úgy emlékezett a palesztin fiatalemberre, mint aki „teljesen magán kívül volt” és „baljós érzéseket árasztott magából.” Letartóztatás után Sirhan ennyit mondott: „A hazámért tettem”.

A képlet tehát egyszerűnek tűnik: Sirhan Bishara Sirhant egyszerre frusztrálta az amerikai establishment és a palesztin nép sorsa. Ezért húzta meg a ravaszt RFK ellen.

Pere 1969. február 9-én kezdődött Los Angelesben. Elfogása után a rendőrségen először beismerte tettét, majd később ezt visszavonta, ezért a bíróság nem fogadta el a beismerő vallomást. Sirhan viszont nem emlékezett arra, hogy valaha tagadta volna tettét. A tárgyalás során többször is megismételte, hogy nem vezette személyes rosszakarat Kennedy ellen, csupán Izrael támogatása miatt követte el a gyilkosságot. A védelem elsősorban Bernard L. Diamond, a Berkeley egyetem pszichiátriai jogász professzorának vallomására épített, amely szerint Sirhan a merénylet idején nem volt teljesen beszámítható, és ez vélhetően összefüggött keserves gyerekkorával.

Sirhan B. Sirhant 1969. április 17-én ítélték halálra. Az ítéletet a kaliforniai San Quentin börtön gázkamrájában kellett volna végrehajtani, de miután 1972-ben a kaliforniai legfelsőbb bíróság eltörölte az államban a halálbüntetést, Sirhan ítéletét is életfogytiglani börtönre változtatták. Az immár 74 éves férfi azóta is börtönben van, eddig minden, összesen 15 feltételes szabadlábra bocsátási kérelmét elutasították, utoljára 2016-ban.

Sirhan az évek múlásával gyakran változtatta vallomását. 1980-ban az arab-amerikai együttműködési bizottság főtitkárának, M.T. Mehdinek azt mondta, hogy a gyilkosság napján látta a „hatnapos háború” első évfordulójára rendezett izraeli parádét, és ez annyira feldühítette, hogy tömény szeszt ivott: e kettő együtt vitte őt a gyilkosságba. 1989-ben egy David Frostnak adott interjúban azt állította, hogy „Robert Kennedyről nem tudott mást, csak azt, hogy támogatta 50 bombázó leszállítását Izraelnek.”

2003-ban Lawrence Teeter, aki 1994-től volt Sirhan jogi képviselője, azzal az indokkal akart perújrafelvételt kicsikarni, hogy védence „hipnózis” alatt követte el tettét, hogy fegyverében vaktöltények voltak, és onnan, ahol ő állt, nem is adhatták le a halálos lövéseket.

Ugyancsak Sirhan „beprogramozását” hangoztatta 2011-ben újabb ügyvédje, a Martin Luther King-ügyben is szereplő William F. Pepper. Pepper szerint legalább 10 független tanúvallomás bizonyította, hogy Sirhan a gyilkosság pillanatában pontosan szemben állt Robert Kennedyvel, a gyilkos lövedékek viszont a szenátor jobb fülén hatoltak be az agyába. (A SUS által kihallgatott tanúk utóbb elmondták, hogy valósággal terrorizálták őket). Tehát lennie kellett egy másik támadónak….

Ugyancsak a „két támadó” teóriát erősíti az a tény, hogy Kennedyben és az öt további sebesültben összesen hét lövedéket találtak. Egy lövedék a konyha mennyezetébe fúródott. Sirhan pisztolytára nyolc lövedékes volt. Ehhez képes további négy töltényhüvelyt találtak a helyszínen. Néhány évvel ezelőtt felbukkant egy hangfelvétel, amelyet Stanislaw Pruszynski lengyel riporter készített az 1968-as elnökválasztási kampányról kanadai lapoknak. A felvételt modern technikai eszközökkel felújították, és azon összesen 12 lövést lehetett hallani. Ráadásul két lövés hangja annyira közel volt egymáshoz, hogy nem származhatott ugyanabból a fegyverből.

Még ennél is gyanúsabb Richard Lubic tv-producer élménye: Lubic a lövések idején Kennedy mögött állt, és tőle jobbra látott egy fegyveres kezet, de arcot nem.

Miután Kennedy összeesett, Lubic letérdelt a szenátor mellé, hogy segítsen neki, és közben meglátott egy biztonsági őrt, bizonyos Eugene Cesart, föld felé tartott fegyverrel a kezében.

Cesart a szállodai program idejére állították Kennedy mellé. A producer elmondta ezt a Los Angeles-i rendőrségnek. Ezt követően a nyomozók a lakásán keresték őt fel, és közölték vele, hogy ezt a történetet felejtse el…Több tanú is említést tett egy fehér-fekete mintás ruhát viselő fiatal nőről, aki a merénylet után férfi kísérőjével a vészkijárat felé távozott. „Lelőttük őt!” – mondta a nő Sandy Serrano kampányönkéntesnek. Kérdésére, hogy kit lőttek le, így válaszolt: „Kennedy szenátort”. Kezdetben a Los Angeles-i rendőrség is forró nyomként kezelte a hölgyet, de amikor a médiában is kezdett hangsúlyt kapni, gyorsan lezárták a szálat, és olyan tanúvallomásokat tettek közzé, amelyek már egy élénk zöld ruhás nőről beszéltek, akinek öltözékét citromsárga foltok ékesítették.

Nem kétséges, hogy Kennedynek számos ellensége volt, a még mindig bosszúszomjas alvilágtól a CIA-n át egészen a fegyverlobbiig. Ezért meg kellett akadályozni, hogy eljusson az elnökjelöltségig. Végül az elnökválasztást a republikánus Richard M. Nixon nyerte Humphrey-val szemben, és rá hárult a feladat, hogy véget vessen a vietnami háborúnak. De ez már egy másik, nem kevésbé zűrzavaros történet…

Az évforduló közeledtével azonban lehet, hogy újabb fejlemények lesznek a Robert Kennedy-ügyben. Fia, Robert jr. ugyanis a CBS-nek adott interjúban bejelentette: perújrafelvételt követel. A néhai szenátor fia elmondta, hogy kezdettől fogva érezte, hogy valami nem stimmel a nyomozásban. Nemrégiben meglátogatta a börtönben Sirhant, és azzal a meggyőződéssel távozott, hogy nem a palesztin férfi a gyilkos...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Nem a kinézete volt a titka: Casanova egyetlen trükkje mindent vitt a nőknél
A velencei kalandor sikere a tudatosan felépített imázsán és a briliáns történetmesélésen alapult, nem pusztán a vonzerején. Élete utolsó éveit a csehországi Dux kastélyában töltötte könyvtárosként.


Kalandor, könyvtáros, megszállott szerelmes és hidegfejű stratéga. Giacomo Casanova neve ma is a csábítás szinonimája, de a mítosz mögött egy 18. századi európai „hálózati ember” áll, aki élettörténetét mesteri módon írta meg, és ezzel önmagát is megalkotta.

A legenda helyett a saját szavaiból és a megbízható történeti forrásokból kirajzolódik a valódi Casanova portréja, a „titka”, halálának körülményei, magyarországi útja és megannyi meglepő érdekesség, amit ránk hagyott.

Giacomo Girolamo Casanova 1725-ben született Velencében, és élete során megannyi szerepben kipróbálta magát.

Volt papnövendék, katona, diplomata, szabadkőműves és író, mielőtt élete utolsó, lecsendesedett szakaszában a csehországi Dux kastélyában gróf Waldstein könyvtárosaként talált menedéket.

Itt, 1798-ban bekövetkezett haláláig, papírra vetette monumentális, francia nyelven írt önéletrajzát, az Életem történeté-t, amely posztumusz kiadását követően világhírűvé tette.

Tudatosan építette imázsát, az európai udvarokban és szalonokban a maga által kreált „Seingalt lovagja” néven forgolódott, ezzel is erősítve a személyét övező misztikumot.

Ha megértjük, mit tartott fontosnak önmagáról, azt is látjuk, mi volt a csábítási stratégiájának lényege. Ez nem egyetlen trükk, hanem egy következetes habitus volt, amelynek alapja az intellektuális és testi vonzerő párosítása.

Számára a játékosság és a szellemi társalgás legalább annyira fontos volt, mint a fizikai szépség. A briliáns társalgás, a költői levelek és a szüntelen történetmesélés volt a leghatékonyabb eszköze.

„Az ész nélküli szépség a szerelemnek nem kínál egyebet, mint a puszta testi bájak élvezetét” – írta a Memoárokban. Ugyanakkor kíméletlen őszinteséggel ismerte fel a szabadság és a kötődés közti feszültséget is.

"A nőket még őrületig is szerettem, de a szabadságot mindig jobban.”

A kalandos életút 1798. június 4-én ért véget a csehországi Duxban. Korabeli feljegyzések és modern orvostörténeti összefoglalók szerint halálát egy makacs, krónikus húgyúti, illetve hólyageredetű megbetegedés okozta.

A helyi emlékezet szerint a duchcovi kastélyban ma is őrzik azt a karosszéket, amelyben a nagy kalandor kilehelte lelkét.

Mielőtt azonban élete lezárult volna, bejárta Európát, és útja a történeti Magyarország területére is elvezette.

Életútja tele volt szenzációs részletekkel. Ezek közül is kiemelkedik 1756-os szökése a velencei Dózse-palota hírhedt ólomkamráiból, a Piombiból, amelyet később külön könyvben is megírt.

Európai karrierje során lottórendszert szervezett Párizsban, szabadkőműves páholyok tagja lett, és a kontinens legbefolyásosabb szalonjaiban fordult meg, ahol olyan személyiségekkel találkozott, mint Voltaire, II. Frigyes porosz király vagy Nagy Katalin orosz cárnő.

Írói teljesítménye sem merült ki a Memoárokban: lefordította Homérosz Iliászát modern toszkán nyelvre, és több politikai pamfletet, valamint regényt is írt.

Hagyatékának legértékesebb darabja, az Életem történeté-nek eredeti, mintegy 3700 oldalas kézirata kalandos úton maradt fenn. Végül 2010 februárjában a Francia Nemzeti Könyvtár vásárolta 7 millió euróért.

Végül mi maradt Casanovából? Hőssé nem a hódítások listája, hanem az ezekről szóló, eleven és briliáns nyelven megírt elbeszélés tette. Legnagyobb alkotása maga a Casanova-mítosz volt, amelyet saját kezűleg teremtett meg.

Via Britannica


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Mindenkit megölünk!” – 27 éve történt a Columbine középiskolai mészárlás, az Egyesült Államok történelmének egyik legvéresebb iskolai ámokfutása
A hatóságok két és fél évtizeddel később emberölésnek minősítették Anne Marie Hochhalter halálát, aki 26 évvel élte túl a columbine-i lövöldözést. Az elkövetők a támadás során a könyvtárban azt kiabálták: „Minden sportoló álljon fel!”


1999. április 20-án a Columbine Gimnázium neve örökre egyet jelentett a modern kori iskolai erőszakkal – két és fél évtizeddel később pedig egy újabb áldozat halálával hivatalosan is átíródott a mérleg.

Aznap hunyt el Anne Marie Hochhalter, aki a 27 évvel ezelőtti lövöldözésben súlyosan megsebesült és deréktól lefelé lebénult. A halottkém a halál okát emberölésnek minősítette, mivel a támadáskor szerzett sérülései közvetlenül hozzájárultak a halálához. Ezzel a columbine-i áldozatok hivatalos száma 14-re emelkedett – írta az Associated Press.

A két elkövető, a 18 éves Eric Harris és a 17 éves Dylan Klebold eredetileg nem lövöldözést, hanem egy nagyszabású robbantást tervezett. Két, egyenként közel tíz kilós, PB-gázpalackból készült bombát helyeztek el az iskola menzáján, amelyeket helyi idő szerint 11:17-re időzítettek, amikor a legtöbb diák, nagyjából 500 fő tartózkodott ott.

A tervük az volt, hogy a robbanások után a menekülőket a parkolóból lövik le. A menzában elhelyezett bombák azonban a hibás vezetékezés miatt nem robbantak fel.

Miután a tervük kudarcot vallott, a két diák fegyverrel indult az iskola nyugati bejárata felé. Az első lövések 11:19-kor dördültek el, azonnal megölve egy diáklányt, Rachel Scottot. A helyszínen tartózkodó rendőr, Neil Gardner helyettes 11:22 körül kapott riasztást, és szinte azonnal tűzharcba keveredett az egyik támadóval.

Eközben a bent rekedt tanár, Dave Sanders diákok százait terelte biztonságba, amíg őt is halálos lövés nem érte.

A támadók 11:29-kor hatoltak be az iskola könyvtárába, ahol a legtöbb áldozatukkal végeztek. Szemtanúk szerint az egyik elkövető azt kiabálta:

„Minden sportoló álljon fel! Mindegyikőteket meg fogjuk ölni.”

A mészárlás a könyvtárban alig több mint hét percig tartott, ezalatt tíz diákot öltek meg. Az elkövetők 12:08-kor a könyvtárban öngyilkosságot követtek el.

A speciális egységek 12:06-kor hatoltak be az épületbe, kevesebb mint egy órával az első lövések után, a korabeli protokolloknak megfelelően azonban nem nyomultak be azonnal mélyebbre. A rendőrök nem voltak felkészülve egy ilyen szintű fegyveres támadásra.

A késlekedés miatt a súlyosan megsebesült Dave Sanders tanár délután három óra körül elvérzett, mielőtt a segítség elérhetett volna hozzá. Az eset alapjaiban változtatta meg az amerikai rendőrségi taktikát; ennek nyomán vezették be az azonnali behatolást előíró protokollt aktív lövöldöző esetén.

A tragédia után egy hónappal Bill Clinton akkori elnök és a first lady, Hillary Clinton a közösséghez szólt. „Amerika szívét átütötte” – mondta a first lady. Az elnök pedig a fegyvertartási és fegyvervásárlási rendszer hézagos szabályozására hívta fel a figyelmet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is” – így indult a legendás Gyermekvasút
A korabeli Néplap cikke a pártot és a vezetőt éltette az 1950-es átadáson. 2015-ben a vonal bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe is.


Amikor 78 éve, 1948. április 11-én a Széchenyi-hegy oldalában megfeszített munkával nekiláttak az Úttörővasút építésének, kevesen sejthették, hogy egyszer Guinness-rekorderré, nemzedékek közös élményévé, s a budai hegyek ikonikus attrakciójává válik.

Ma ugyanazon a pályán, immár Gyermekvasútként, gyerekek irányítják a forgalmat – felelősen, profin, mégis játékos örömmel.

A mai évfordulón ünnepeljük a kisvasutat, amelynek története maga a magyar huszadik század kicsiben, a Rákosi-korszak propagandájától a ma is virágzó közösségépítésig.

Az építkezés 1948. április 11-i megkezdését követően rekordsebességgel haladt a munka: az első, nagyjából három kilométeres szakaszt Széchenyi-hegy és az akkori Előre (ma Virágvölgy) állomás között már július 31-én átadták.

A korabeli sajtó szerint az első szerelvény „pontosan fél tíz órakor indult el”.

A következő év júniusában a vonal elérte Szépjuhásznét (akkor Ságváriliget), majd 1950. augusztus 20-án megindult a forgalom a teljes, Hűvösvölgyig tartó pályán. Bár egy várostörténeti forrás szerint április 11-én a nyomvonalat jelölték ki és a munka másnap indult, a hivatalos narratíva ezt a napot tekinti a kezdőpontnak.

A dátumok mögött azonban egyedülálló működési modell áll, amely a vasút igazi szívét jelenti.

A forgalmi és kereskedelmi feladatokat 10 és 14 év közötti gyermekvasutasok látják el, természetesen felnőtt állomásfőnökök és vasúti szakemberek felügyelete mellett.

A fiatalok komoly tanfolyamon vesznek részt, ahol elsajátítják a szolgálati napló vezetését, a jelzési és biztosítóberendezések kezelését, a váltóállítás szabályait és az utastájékoztatás fortélyait.

Ez a rendszer ma is él és virágzik, tavaly júniusban például 155 újonc tett fogadalmat Hűvösvölgyben.

2015-ben a budapesti Gyermekvasút hivatalosan is bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe mint a világ leghosszabb olyan vasútvonala, ahol a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot gyermekek látják el.

A hitelesített hossz 11,7018 kilométer. A 760 milliméteres nyomtávú pálya a budai hegyekben kanyarog, 235 méteres szintkülönbséget küzd le, miközben a legnagyobb emelkedője eléri a 3,4 százalékot.

A vonal népszerűsége a hatvanas években érte el a csúcsát, 1961-ben például 800 ezer utast szállított. Ma a teljes menetidő a két végállomás között körülbelül 40-50 perc.

A vonalról csodálatos panorámák nyílnak a környező hegyekre, és számos turistaút csatlakozik az állomásokhoz.

A Gyermekvasút azonban több mint közlekedési eszköz; egyben korszakok lenyomata is. Az ötvenes években a szocialista nevelés és propaganda fontos eszköze volt.

Egy korabeli tudósítás érzékletesen tükrözi a korszak szellemét: „a Pártnak. Rákosi pajtásnak köszönhetjük ezt is!” - írta a Néplap a teljes vonal átadásakor.

Mára ez a narratíva teljesen átalakult. A vasút a közösségépítés, a felelősségvállalás és a pályaválasztás támogatásának színterévé vált, ahol a gyerekek játékosan tanulhatnak bele egy komoly szakmába.

Története tele van apró, érdekes részletekkel is. Kevesen tudják, hogy 1956 és 1973 között a hűvösvölgyi végállomáson mozgólépcső működött, amelyet vasár- és ünnepnapokon, a metró előtti időkben valóságos látványosságként üzemeltettek.

A járműpark is legendás: a „Kis Piri” néven ismert gőzmozdony ma is feltűnik a nosztalgiajáratokon, az egyik jellegzetes Mk45-ös dízelmozdonyt pedig „Bendegúz”-nak keresztelték.

A Gyermekvasút egyszerre időutazás és jövőiskola; a budai hegyek sínpárján 78 éve fut a történelem – ma is, a gyerekek biztos kezű irányításával.

Via MÁV-csoport


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A Titanic egyetlen magyar áldozata nem is arra a hajóra váltott jegyet: sztrájk pecsételte meg a sorsát
Weisz Lipót és felesége eredetileg az RMS Lusitania első osztályán utazott volna Kanadába, ám a Titanic másodosztályára irányították át őket.


Egy bányászsztrájk miatt fordult tragédiába a Titanic egyetlen magyar utasának élete.

Eredetileg nem is a végzetes útra tartó óceánjáróra, hanem a Lusitaniára váltott jegyet.

Weisz Lipót, a tehetséges szobrász és felesége, a belga Mathilde Françoise Pëde Kanadában szeretett volna új életet kezdeni.

Szénhiány miatt végül a Titanic másodosztályán találták magukat.

Weisz Lipót magyar származását neve is sejteti, és bár a sírfelirata Pestet jelöli meg születési helyeként, a kutatások szerint Veszprémben látta meg a napvilágot.

 

A fiatalember 19 évesen Angliába emigrált, ahol a bromsgrove-i Iparművészeti Egyesületnél tanult. Itt ismerkedett meg a varrónőként és énekesnőként dolgozó Mathilde-dal, akit feleségül is vett – írta a Promotions.hu.

A tehetséges fafaragó 1911-ben már áthajózott az Atlanti-óceánon, és Montrealban kapott megbízást a helyi Szépművészeti Múzeumtól.

Később Edward Wren bízta meg azzal, hogy a Dominion Express Building homlokzatára kifaragja a korabeli Kanada kilenc tartományát jelképező kőpajzsokat.

Mivel úgy látta, Quebecben meg tud élni a művészetéből, visszautazott Angliába a feleségéért, hogy együtt kezdjék meg közös életüket a tengerentúlon.

Ám a sors közbeszólt.

A Lusitania első osztályára vettek jegyet, de a brit bányászok sztrájkja miatt a Lusitania nem tudott elindulni. Ezért a Weisz házaspárt átirányították a Southamptonból induló Titanicra, a másodosztályra.

A történet szerint Weisz Lipót felszállás előtt a kabátja bélésébe varrta a család teljes vagyonát: mintegy 15 ezer dollár értékű, 21 kilogramm súlyú aranyat.

1912. április 14-én éjjel, egy kései séta után a házaspár épp visszatért a kabinjába, amikor a hajó jéghegynek ütközött. Mathilde a 10-es számú mentőcsónakban kapott helyet, így megmenekült, ám férje a hajóval együtt a fagyos óceánba merült.

Az özvegy április 18-án, a Carpathia fedélzetén érkezett meg New Yorkba, ahol az a veszély fenyegette, hogy nincstelen bevándorlóként visszaküldik Angliába.

A holttestek után kutató Mackay-Bennett hajó azonban megtalálta a 293-as számmal jelölt, mentőmellényes testet, amit a felsőjébe hímzett „W.L.” monogram alapján azonosítottak Weisz Lipótként.

Előkerült az öltönybe rejtett arany is, amit visszaszolgáltattak az özvegyének. Mathilde végül Kanadában maradt, és később újra férjhez ment.

Weisz Lipótot a montréali Baron de Hirsch temetőben helyezték végső nyugalomra.

Sírja sokáig jelöletlen volt, a fejfát csak a katasztrófa századik évfordulóján, 2012 körül állították fel. A sírkövön ez a felirat olvasható: „Leopold Weisz, született 1880 körül Magyarországon, Pesten. 1912. április 15-én halt meg a Titanic katasztrófájában. Nemrég házasodott, és kezdett új életet Montréalban. Tehetséges és ígéretes szobrász, a bromsgrove-i ipartestület tagja, munkáira Montréalban és külföldön egyaránt csodálattal tekintenek.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk