„Az egész házasságom egy átverés volt” – beszélgetés egy kétgyerekes, elvált apával
A fenti szavakat olyan váratlanul kaptam az arcomba, hogy megremegett a kezemben az oreós milkshake. Az egyik legjobb barátom ült velem szemben, egyetemen vagy száz szemináriumot ültünk végig együtt. Aztán persze megnősült, szem elől tévesztettük egymást, de mostanában néha újra összefutunk. Válik, nincs túl jól, de nem akartam faggatni. A férfiak olyan nehezen nyílnak meg. Aztán egyszer csak két sajtburger között rám zúdította az összes fájdalmát.
“Gondolod, hogy a magyar közvélemény túlságosan nőpárti?” – puhatolóztam finoman, mert éreztem, hogy itt most egy rossz szó is Hirosimához hasonló kataklizmába torkollhat.
“Igen, igen, igen! Ami a válásokat illeti, százszor is igen!” – morgolódott a hamburgere fölött. Hosszan ránéztem: még mindig jó pasi. Oké, egy kis pocak befigyelt, de belefér. Izmos, jó kiállású, intelligens arcél, kellemesen sportos cuccok. Az a fajta férfi, aki mellett én is szívesen sétálgatnék, mint feleség. Mármint külsőre. Vártam, amíg kiszippantja a kóláját, továbbra sem kérdeztem semmit. Az üres szívószálas papírpohárral vádlón rám mutatott, mintha kardot rántott volna.
“Te is hülyeségeket írsz. Csak a nőket véded. Honnan a túróból veszitek, hogy mi ebbe nem döglünk bele? Az én házasságom például egy totális átverés volt.
Amikor a válóperes tárgyalás után megkérdeztem a nejemet, hogy ha ekkora szar vagyok, akkor mégis miért jött hozzám, azt mondta: mert nem akarta, hogy 36 évesen ő legyen az egyetlen a családban, aki még mindig egyedül áll a karácsonyfa alatt. Ezért kellettem, kirakatnak. Berosálok.”
“Azért csak szeretett.” – mormoltam bele a poharamba.
“Hát tudom én? Állítólag valami francia faszi szívatgatta akkor már vagy egy éve, nem érezte biztonságban magát, úgyhogy velem is beérte. A legdurvább az egészben, hogy egy évig übercuki volt. Főzött, imádott, körbeutaztuk Toscanát. Az autóban, amíg vezettem, állandóan a tarkómat simogatta, az annyira jólesett. Úgy éreztem, ez az, megvan a nő, akivel családot akarok. Aztán teherbe esett.”
“Úgy emlékszem, annak örültél”.
“Mint majom a farkának, tényleg. Tudod, hogy se apu, se anyu nem él már. Leírhatatlan érzés volt, hogy megint lesz családom. Saját. Persze nem tudtam, hogy ez a vég kezdete. Kábé hét hónapos terhes volt, amikor kirúgott az ágyából. Azt mondta, a hormonjai miatt nem kívánja a szexet. Oké, gondoltam, de azt azért nem hittem, hogy mindez nyolc évig fog tartani.”
“Mi vaaaan?” – most én hadonásztam a műanyag kanalammal, és szégyen ide vagy oda, leplezetlenül röhögtem. Vádlón rám meredt, de aztán inkább ő is nevetett.
“Ha hiszed, ha nem. Nem mondom, hogy néha, kivételes ajándékként nem feküdt le velem, de Norbika születése előtt gyakorlatilag ráhúzta a rolót a házaséletünkre.” Még mindig vihogtam: “És te ezek után még elvetted, sőt, három év múlva – ezek szerint kivételes ajándékként – csináltál neki még egy gyereket?”
Elkomorodott. “Ezt eddig senkinek nem mondtam el, de Bálint születése után beszéltem a dokival, és titokban csináltattam egy apasági tesztet.
Abban már nem voltam biztos, hogy a második is az enyém. Akkor már évek óta a nappali kanapéján aludtam, mert a nejem azt mondta, nem bírja kipihenni magát, ha mellette horkolok.”
Elhallgattunk. Tudtam, hogy amit most fog mondani, azt tényleg nem osztja meg akárkivel.