73%-os valószínűséggel állíthatjuk, hogy az általunk okozott klímaváltozás miatt csökkent harmadára a síelésre alkalmas téli hóvastagság Magyarország magasabban fekvő területein az elmúlt 60 évben. Míg az 1960-70-es években november közepétől január közepére egyenletesen növekedve átlagosan 12-14 cm-es hóvastagság alakult ki hegyeinkben, mára ez inkább februárban és csupán 4 cm-nél érte el a sokévi átlagos maximumát. A legerősebb negatív változás az Északi-középhegységben észlelhető. A hóvastagságot a téli csapadékösszeg és a hőmérséklet emelkedése határozza meg, és növekedhet ugyan a téli csapadékmennyiség, a felmelegedés a hegyekben erőteljesebb, így a csapadék nem hó formájában érkezik. Csak a Párizsi Megállapodással összhangban lévő, azonnali és jelentős kibocsátás-csökkentést jelentő forgatókönyv követése esetén van esélyünk arra, hogy a síelésre alkalmas hóvastagságú napok jelenlegi vagy akár 2000 előtti átlagos gyakorisága megmaradjon hazánkban. Ha csak túl későn, 2040 után cselekszünk, akkor gyakorlatilag a cselekvés nélküli, pesszimista forgatókönyvhöz hasonlóan nullához közelítő átlagos éves értékekre kell felkészülnünk 2060 után. Magyarán alig vagy egyáltalán nem lehet síelésre alkalmas hótakaró az országban a jövőben. Különösen az Északi-középhegységben van ennek nagy tétje. Szabó Péter és Pongrácz Rita elemzése.

Teleink melegedésével az egyéb hatások mellett a havazások száma is csökken: egy éve azt vizsgáltuk, hogy a havazások gyakorisága az ország teljes területén mennyire változott az elmúlt néhány évtizedben, s az elemzés alapján csupán az ország északi részén jelentkezett 1981-től statisztikailag szignifikáns csökkenés.

Ezúttal arra vagyunk kíváncsiak, hogy hazánk magasabban fekvő területein mennyiben változott a hóvastagság, és ehhez az 1960-70-es éveket is bevontuk az elemzésbe. A havazásokat két alaptényező határozza meg hegyeinkben:

• az emelkedő hőmérséklet,

• a növekvő téli csapadékösszeg.

Hogy melyik az erősebb hatású, azt most a mérések felhasználásával vizsgáljuk. Ha növekszik a csapadék mennyisége, és például Budapesten már nincs is megmaradó hó, a Bakonyban vagy az Északi-középhegységben még megmaradhat, és akár jelentősebb hótakaróként is jelentkezhet (ahogyan ezt idén januárban is megfigyelhettük). Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy sajnos a globális eredmények azt mutatják, hogy a (hazainál jóval) magasabban fekvő területeken a felmelegedés nagyobb, mint síkvidékeken, különösen a téli és tavaszi évszak során, és ez mind a minimum-, mind a maximumhőmérsékletet érinti. Ezt elsősorban a napsugárzáshoz köthető fizikai folyamatok befolyásolják, melyek eredője pozitív visszacsatolásként erősebb felmelegedést eredményez a hegyekben.

Megnéztük tehát, hogy a november és március közötti téli idény folyamán hogyan alakultak hazánk magasabban fekvő területein az átlagos hóvastagságok az elmúlt 60 évben, melyet három 20 éves időszakra bontottunk: azaz az 1961-1980, 1981-2000 és 2001-2020 időszakokat vizsgáltuk a megfigyelésen alapuló adatbázis szerint (1. ábra). Ehhez egy területi átlagban vett 200 m-es magassági küszöböt tekintettük, mellyel az ország teljes területének kb. 22%-át választottuk le.

Az adatok azt mutatják, hogy míg az 1960-70-es években november közepétől január közepére egyenletesen növekedve átlagosan 12-14 cm-es hóvastagság alakult ki hegyeinkben, addig az 1980-as évektől ez inkább már februárban érte el maximumát, és a mennyisége is jelentősen csökkent, nagyjából megfeleződött. A legutóbbi két évtizedben tovább módosult a hótakaró, már csak november végétől számíthattunk alig növekedő hóvastagságra, mely 4 cm-nél érte el a sokévi átlagos maximumát, ugyanakkor látszódnak az emlékezetes márciusi havazások nyomai is.

Jelen tanulmányban azt vizsgáljuk, hogy a magasabban fekvő területeken a szakirodalom szerinti természetes, síelésre alkalmas napok száma (amikor a hóvastagság eléri a 15 cm-t) hogyan változott, s ezért vajon az emberi tevékenység felelős-e, illetve mire számíthatunk, ha nem teszünk semmit a globális felmelegedés ellen, vagy ha azonnal kibocsátás-csökkentésbe kezdünk. Egyes sípályákon hóágyúzással ugyan ennél kisebb hóvastagság esetén is készülhet mesterséges, de jó minőségű hó, de ennek vizsgálatától most eltekintünk - írja a Másfélfok.

Nem számít, hogy több a téli csapadék, ha melegebb van, nem lesz hótakaró

Tekintsük először az elmúlt bő 60 év megfigyeléseit a magasabban fekvő területekre! A vizsgálatnál fontos, hogy a téli idényt, tehát az egybefüggő november és március közötti időszakokat vettük, melyet az időszak végének évszámával jelölünk – azaz pl. 1969/70 telét annak végével, 1970-ként jelöljük a következő ábrán. A legtöbb síelésre alkalmas napunk 1962/63 és 1969/70 telén volt hegyeinkben, mely elérte a 3 hónapos időtartamot is, ezután pedig 1963/64 és 1986/87 telei következnek, mely utóbbira talán még emlékezhetünk is.

Természetesen az egyes tájegységeken nem minden esetben ezeken a teleken volt a legtöbb ilyen hótakarós nap, pl. a Bakonyban egyértelműen 1995/96 tele a 3., de ezt a 2. ábra egyes területegységeire kattintva, az interaktív térképen vizsgálhatjuk meg részletesebben.

Magyarországon a tél a legváltozékonyabb évszak, ezért előfordultak olyan évek is, amikor a november-márciusi időszakban egyetlen napon sem volt 15 cm-es vastagságot elérő hómennyiség, még az ország magasabban fekvő területein sem. Ez egyértelműen a vizsgált 60 év második felében fordult elő: ilyen volt az 1997/98, 2006/07, valamint két egymást követő évben sajnos a 2019/20 és 2020/21 tél is. Mivel a hó konzerválja a hideget is, ez általában jó egyezést mutat azzal, hogy az adott évben mennyi téli napunk volt, ezt egy korábbi cikkünkben elemeztük részletesen.

A 2. ábra mutatja azt, hogy a hegyvidéki területeken mekkora változást tapasztalhattunk a vizsgált időszak első 20 éve és a legutóbbi 20 éve között. A legkisebb, éghajlati átlagban 7-9 nap/év mértékű csökkenést az Őrség déli részén láthatjuk, és ez itt nem is jelent statisztikailag szignifikáns változást.

Ez alapján úgy tűnik, hogy a melegedés a magasabban fekvő területeken valóban nagyobb hatással bírt a hóra, mint a növekvő téli csapadékösszeg, különösen az ország magasabban fekvő északi területein.

Nagy valószínűséggel miattunk csökken a hegyvidéki hótakaró

Ahhoz, hogy ezekről a csökkenő gyakoriságokról eldöntsük, vajon az emberi tevékenység miatt következtek-e be, kétféle éghajlati szimulációt vizsgáltunk 1961-től. Az egyikben csak természetes kényszerekkel számoltak a modellek, míg a másikban a valóságban lezajlott folyamatokat, azaz a természetes hatások mellett az emberi tevékenység miatt egyre növekvő üvegházgáz-koncentrációkat is tekintették.

Ezen nagy számosságú modellszimuláció alapján az eddig tapasztalt, szignifikánsan csökkenő trendet 22-ből 16 modell esetében csak akkor kaptuk meg, ha az emberi tevékenységet is figyelembe vettük. Tehát ez azt jelenti, hogy összességében

Mire számíthatunk az előttünk álló évtizedekben?

A jövőbeli modelleredmények vizsgálatakor háromféle forgatókönyvet tekintettünk:

• Az azonnali kibocsátás-csökkentéssel számoló, ún. RCP2.6-os forgatókönyvet, amely a legzöldebb jövőt feltételezi, és lényegében a párizsi klímacélok teljesülését, azaz a maximálisan 2 Celsius-fokos globális felmelegedést jelenti. Ezt zölddel jelöljük a következő ábrákon.

• A közepesen optimista, ún. RCP4.5 forgatókönyvet, amely szerint később, 2040 körül kezdjük meg a globális kibocsátás-csökkentést. Ezt sárgával jelöljük a jövőbeli ábrákon.

• A pesszimista forgatókönyvet, amely esetén az eddigi kibocsátási trendek folytatódnak tovább, s 2100-ig egyáltalán nem kezdünk kibocsátás-csökkentésbe vagy az energiafelhasználás zöldítésébe.

Fontos megjegyezni, hogy az azonnali kibocsátás-csökkentésnek sincs rögtön észlelhető hatása, hanem csak leghamarabb 20 év múlva érezhetjük majd annak kedvező hatásait.

A csapadékkal való kapcsolat miatt a hótakaróra vonatkozó modelleredmények is nagy bizonytalansággal bírnak (a 3. ábra függőleges oszlopai ezt a modellek közötti bizonytalanságot jelenítik meg), ugyanakkor azok átlagából már megfelelő következtetéseket tudunk levonni. 2040 után, amikor az azonnali kibocsátás-csökkentés hatása már érződik,

Sőt, ezt a forgatókönyvet követve akad olyan szimuláció is, amely a vastagabb hótakarójú 1981-2000 időszak éves átlagát is megközelíti vagy eléri. Emellett természetesen nagy az évek közötti változékonyság is (ezt az ábra nem jeleníti meg), ugyanakkor egyre gyakrabban lesz majd olyan év, amikor egyáltalán nem lesz síelésre alkalmas, természetes hóréteg a hazai hegyekben. Ha csak túl későn, 2040 után cselekszünk (ez jelenti a későbbi kibocsátás-csökkentést),

A téli turizmus elsősorban itt lendíthető fel leginkább, ha előtte a megfelelő mitigációs célokat teljesíteni tudjuk. Ellenkező esetben túl sok jóra ne számítsunk még a legjobban felszerelt síterepeken sem.

Összefoglalásként tehát elmondhatjuk:

• Az átlagos hegyvidéki hóvastagság az elmúlt 60 év alatt mára a harmadára csökkent. A magasabban fekvő területeken a síelésre alkalmas napok száma ezzel jelentősen csökkent, de leginkább az Északi-középhegységben.

• Csak az üvegházhatású gázok antropogén kibocsátásának azonnali csökkentésével van csak esélyünk arra, hogy a már alacsonyabb 2001-2020-as átlaghoz közeli értékeket, de tartósan akár annál nagyobbakat is mérhessünk a jövőben. A jelenlegi kibocsátási trendek folytatódása esetén a természetes, síelésre alkalmas hótakarójú napok teljesen eltűnnek majd a hazai hegyekből.

Szerzők: Szabó Péter, Pongrácz Rita

Az interaktív ábrák, térképek a Másfélfok.hu-n tekinthetők meg.