Marton Kriszta: Nagy szükségét látom annak, hogy az emberek ne csak a nyomorpornót lássák a gyermekvédelemből

Marton Kriszta, az állami gondozott gyermekeknek mentori segítséget nyújtó Világszép Alapítvány vezetője lesz november 6-án az TEdX Danubia Félúton c. konferenciájának egyik fellépője az Uránia Nemzeti Filmszínházban. Ebből az apropóból beszélgettünk.

– A Világszép Alapítvány honlapján azt olvashatjuk, a versenyszférát hagyta ott a nonprofit szervezetek világáért. Kicsit részletezné? Mivel foglalkozott, és hogy jött az életébe a felismerés, a váltás?

– A pénzügyi szektorban dolgoztam húsz évig, de mellette világ életemben végeztem karitatív tevékenységet. Időhiány miatt egyre nehezebb volt összehangolni a kettőt, viszont a civil tevékenységemről nem szerettem volna lemondani. Ekkor jött a felismerés: miért ne lehetne a hobbim a munkám? Keresgélni kezdtem, így találtam rá a Világszép Alapítványra. Ennek lassan tíz éve.

– Milyen volt az alapítvány, és hol tart ma, hogyan változott az Ön munkáján keresztül?

– Amikor odakerültem, az alapítványban 5-6 ember dolgozott, és ugyan a gyermekvédelem volt már akkor is a fókuszban, de azon belül is többféle célcsoporttal illetve sok tevékenységgel foglalkoztak. Amit én hoztam, az egyfajta szemléletváltás. Egyrészt, lett egy stratégiánk, ami mentén újra gondoltuk a programjainkat, és rájöttünk arra, hogy egyik oldalról le kell szűkíteni a tevékenységi kört a hatékonyság kedvéért, de a másik oldalról picit ki is bővítettük azt, hogy a eredményesebben tudjuk segíteni azokat a fiatalokat, akikért dolgozunk.

Szintén a forprofit szférában megszerzett tapasztalataim segítségével sokkal szervezettebb lett a működésünk is. Így mára már nem csak stratégiánk, funkcionális szervezeti egységeink és jól bejáratott operatív folyamataink vannak, de tudatos HR és kontrolling rendszerünk is. Hisz minden forintot úgy szeretnénk elkölteni, hogy a lehető legtöbb gyereknek segíthessünk.

A másik újítás, amit hoztam, hogy üzleti szemléletben álljunk hozzá a bevételek megszerzéséhez, azaz a támogatóinkhoz. Bárhogy is tagadnánk, az igazság az, hogy nincs ingyen pénz. Aki támogat egy ügyet, mindig vár valamit cserébe. Egy magánember cserébe megkapja azt a jóérzést, hogy segített. A nagyvállalatoknál ez fokozottan igaz. Bármennyire is karitatív tevékenységről beszélünk, az adakozás jó érzésén felül nyújtanunk kell valami szolgáltatást cserébe.

– Milyen szolgáltatásokra kell gondolnunk?

– Ha egy vállalat pénzt ad az ügyünkhöz, joggal várja el, hogy ezt jól tudja kommunikálni kifelé, eljusson a nyilvánossághoz ennek híre, hozzájáruljon a márkája értékéhez. De az is lehet a célja, hogy a saját munkatársi közösségének építéséhez, fejlesztéséhez használja, így akkor nekünk ebben kell segítenünk az adott vállalatot. Mint ahogy az is egy teljesen jogos elvárás, hogy a vállalat által adott pénzzel pontosan elszámoljunk, és ne csak azt tudjuk megmutatni, hogy mire költöttük el, de akár azt is, hogy konkrétan milyen eredményeket, milyen megtérülést hozott ez a befektetés .

– Hogy illeszkedik az alapítvány abba a nagy egészbe, amit gyermekvédelemnek hívunk?

– Ugyanazzal az 5 gyerekotthonnal dolgozunk partnerségben évek óta. Aki oda bekerül, az mind Világszép lesz: azaz részt vehet a programjainkban. És bárhová kerül, akár elgondozzák egy másik gyerekotthonba, akár hazakerül, vagy csak felnő, Világszép is marad egész életében. Az alapvető nevelési, gondozási feladatokat ezekben az állami intézményekben kapják meg a fiatalok, mi ezt egészítjük ki olyan feladatokkal, programokkal, amiket az állam intézményrendszer jellegénél fogva nem tud megadni nekik.

Elgondolkoztunk, mi az, amiben egy állami gondoskodásban élő gyermek a leginkább hiányt szenved. Ez pedig a személyre szabott, egyéni figyelem. A mi mentoraink minden gyerekkel egyenként foglalkoznak. A csoportos programokon pedig végigkísérjük őket óvodáskortól egészen addig, amíg 18 évesen kikerülnek a való életbe. Sőt, felnőttként sem veszítjük őket szem elől, mindig számíthatnak ránk.

Egy állami gondozott, ha betölti a 18. életévét, akkor másnap el kell hagynia az otthont, ahol felnőtt. Úgy kell új, önálló életet kezdenie, hogy nincs sem megtakarítása, sem munkája, sőt, legtöbbször még az iskoláját sem fejezte be. Büszkén mondhatom, hogy eddig 60 Világszép gyermek töltötte be a nagykorúságot, és közülük csupán ketten kerültek ilyen helyzetbe átmenetileg.

– Felnőttkorban akár egészen egyedi problémákkal, élethelyzetekkel is megkereshetik Önöket?

– Igen, ez talán a legnagyobb különbség, amit mi a gyermekotthoni ellátással szemben adhatunk: van hová fordulni a későbbiekben is. Nekünk, akik a társadalom többségébe tartozunk, ott van a család. Természetesen a családi háttérben is lehetnek óriási különbségek, de mégis, van kihez fordulni.. Akár egy jó tanácsért, pénzügyi segítségért, de lehet akár ez egy olyan hely is, ahol átmenetileg meghúzhatom magam, ha nagy a baj. Hatalmas hátrányt jelent e nélkül a háttér nélkül elkezdeni egy életet.

A Világszép fiatal felnőttek hozzánk bármikor fordulhatnak, jelenleg 29 éves a legidősebb „gyerekünk”, akinek már saját családja van. Nem mondom, hogy mindig mindenben tudjuk támogatni őket, hisz a mi lehetőségeink is végesek, de kríziskommandónkra mindig számíthatnak, ami segítség a nagy bajban.

– Az utóbbi években sajnos meglehetősen negatív kontextusban került a figyelem középpontjába a gyerekvédelem. Önöknek mennyire van rálátsuk ezekre a visszaélésekre? Ezek a botrányok elszigetelt esetek, vagy rendszerszintű problémákról van szó?

– Miután mi csupán 5 gyermekotthonnal állunk kapcsolatban, semmiképp nem tudnék mindenre kiterjedő megállapításokat tenni. Nyilván látjuk, hogy ezer sebből vérzik a rendszer. De pontosan azért nem szeretnék konkrétumokba belemenni, mert

Az alapítványnál hoztunk egy olyan stratégiai döntést, hogy a mi feladatunk az, hogy ott legyünk a terepen a gyerekek mellett, nem pedig a rendszer megjavítása. A kettő együtt sajnos nem megy.

– De feltételezem, azoknak, akiket az alapítvány mentorál, ez is jelent egyfajta plusz védelmet az ilyen esetek ellen is.

– Abszolút így van.

– Akiről úgy érzem, nagyon kevés szó esik ezekben az esetekben, azok maguk a gyerekek. Milyen egy állami gondozásban élő gyerek élete?

– Az is az egyik baj az utóbbi években tapasztalható közbeszéddel, hogy a megszólalók és véleményt nyilvánítók közül mintha senki sem gondolna soha arra, mit éreznek a médiában megjelent hírekekel találkozva azok a gyerekek, akiknek ebben a rendszerben telnek a mindennapjaik. Ezekbe az intézményekbe mennek haza esténként, és sokszor rettegnek attól, amit hallanak, olvasnak a saját otthonukról illetve a róluk gondoskodó felnőttekről – függetlenül attól, hogy mindennek mennyi a valóságalapja.

Ugyanúgy járnak iskolába, szeretnek játszani, barátokat szerezni, meséket nézni, mint a többiek.

Sokat beszélgetünk a fiataljainkkal erről, és ők is ezt fogalmazták meg. Ezek a gyerekek súlyos traumákat hordoznak, hiszen ki lettek emelve a családjukból. Sokszor feleslegesnek, eldobottnak érzik magukat, vagy épp egyenesen önmagukat hibáztatják azért, ami velük történt. Éppen ezért is különösen nehéz számukra az, amikor a gyermekotthoni létről, a saját családjukról vagy a kiemelés okáról kérdezgetik őket. Érdekes kontraszt hogy elvált szülők gyerekét általában eszünkbe sem jut arról kérdezgetni, mi történt pontosan otthon a családban, vagy hogy milyen nehézségeket okoz számára az, hogy a hétvégéket hol itt, hol ott tölti.

A közvélekedéssel ellentétben materiális javakban nem szenvednek hiányt. Van ruhájuk, van mit enniük, vannak játékaik.

Gondolom Ön is járt gyerekkorában táborban. Közös hálóteremben alszunk emeletes ágyakon, együtt eszünk, együtt megyünk kirándulni, zuhanyozni, mindent együtt csinálunk, és 10-12 gyerekre jut egy felnőtt. Ami két hétig buli. De az állami gondozottaknak ilyen az egész élete. Folyamatosan nyüzsgés, hangzavar van körülöttük. Egy kamaszlány itt nem zárkózhat be a fürdőszobába, ha magányra vágyik. Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy milyen hatással van ez a pszichéjükre. Ők arra vágynak hogy jusson neki néha olyan idő, amikor egy felnőtt csak rájuk figyel.

A másik nehézség, hogy egy államigondozott gyereket amíg felnő, 20-30 különböző felnőtt nevel. Olyan ez kicsit, mintha egy gyereknek lenne egy anyukája, neki pedig egymás után 20-30 különböző férje, miközben a gyereknek van 12 testvére is.

Ilyen környezetben amiben igazán hiányt szenvednek, azok a személyes minták, amiket egy családban élve megkapunk. Egy ideális családban felnőtt gyermek látja, hogy a szülei hogy szeretik egymást, a nagyitól megtanulnak süteményt sütni, vagy beindítani a mosógépet. Megtanulják, hogyha elmegyek a boltba ezer forinttal, azt hogy tudom beosztani.

– Az állam támogatja bármilyen formában az alapítvány munkáját?

– Sajnos nem, teljes mértékben magán- és vállalati adományokból működtetjük a programjainkat.

– Nyilván nem szeretnék semmit elspoilerezni, de nagyvonalakban meséljen arról, miről fog szólni az előadása a TEDxDanubia Félúton konferenciáján?

– Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az állami gondozott gyermekek ügye elszigetelt probléma. Ha azt mondom, hogy 23.000 gyerekről beszélünk, az kicsit megfoghatatlan. De ha azt mondom, hogy Magyarországon minden 69. gyermek állami gondozásban nő fel, talán kézzelfoghatóbbá válik.

Azért örültem nagyon ennek a felkérésnek – túl azon, hogy a TEDx-en szerepelni nagyon menő –, mert végre egy más felületen, más kontextusban lehet beszélni a gyermekvédelemről. Nagy szükségét látom annak, hogy az emberek ne csak a nyomorpornót lássák, ne kizárólag a szörnyűségek kapjanak rivaldafényt.