Csak akkor kapunk észbe, amikor már a mi túlélésünk a tét – Budapesten adott elő Yuval Noah Harari
A Közép-Európai Egyetemen teltház előtt beszélt az izraeli sztártörténész, aki három könyvével, a Sapienssel, a Homo Deusszal, és legújabb, a 21 lecke a 21. századnak című művével a világ egyik legismertebb gondolkodójává vált. A Sapienst például 45 nyelvre fordították le, közel másfélmillió példányban kelt el. Harari könyveiben új, nemegyszer kellemetlen megvilágításba helyezte az emberiség múltját és jelenét.
A CEU-n ezúttal A nacionalizmus napos oldala (The Bright Side of Nationalism) címmel tartott előadást. E címről vélhetően sokaknak a Brian élete morbid fináléja jutott eszébe, és nem ez volt az egyetlen filmes utalása az Osztrák-Magyar Monarchiából származó őseit is felidéző professzornak. De ez valójában azt jelentette az ő olvasatában, hogy
ne tekintsük a nacionalizmust egyfajta „abszolút gonosznak”, hiszen a szélesebb összetartozásra való emberi törekvés fontos vívmánya.
Harari az ősi törzsi viszonyokból vezette le a nacionalizmus kialakulását, azokból az időkből, amikor egy-egy közösségben mindenkit rokoni viszonyok fűztek egymáshoz. Ekkor még mindenki ismert mindenkit. Aztán ezek a közösségek bővülni kezdtek először barátokkal, majd idegenekkel, egészen odáig, hogy egy-egy ember már csupán közösségének legfeljebb 1 százalékát ismerhette, mégis összekötötte őket a nyelv, az életmód, a szokások. Figyelmeztetett azonban, hogy
a nemzeti érzés csupán néhány száz évvel ezelőtt alakult ki, „nem természetes része az ember biológiai fejlődésének.”
A történész szerint az igazi „nacionalista” előtérbe helyezi a nemzeti érdeket a rokoni kapcsolatoknál, politikai ellenfeleit nem tekinti ellenségeknek, nem szít ellenük gyűlöletet és figyel az idegenekre is. Ott erős igazán a demokrácia, ahol erős az igazi nemzeti érzés, annak gyengülése belső konfliktusokhoz, gyűlölködéshez vezet – mondta Hariri, példaként Szíriát, Irakot és nem utolsósorban a mai Egyesült Államokat említve.
Szerinte a nacionalisták között is létezik a Jó, a Rossz és a Csúf: az első szereti hazáját, de van benne empátia más nemzetek iránt is, a második konfliktusra törekszik a nemzetek között, a harmadik pedig saját országán belül szít társadalmi feszültséget.
A professzor szerint a demokráciát állandó veszély fenyegeti, ha egy ország lesüllyed a „törzsiség szintjére”. Nem lehet a nacionalizmusról fatálisan gondolkodni. Itt a bevándorlás körüli vitát hozta fel példának. Szerinte nevetséges, hogy a bevándorlásellenesek tiszta, zárt közösségként gondolnak magukra, miközben ezeket a közösségeket olyan emberek hozták létre, akik pár száz éve még alig ismerék egymást.
Ugyanígy a globalizmust sem lehet szembeállítani a nacionalizmussal.
Ha például Magyarország teljesen bezárkózna önmagába, nem használhatnánk ételünkbe paprikát, hiszen az Mexikóból származik, sőt, nem is focizhatnánk, mert a játékot az angolok találták ki.
Szerinte nincs szükség arra, hogy válasszunk nacionalizmus és globalizmus között, mert a globális kérdések a nemzeti érdekeket is érintik, és a globalizmus nem vonja kétségbe az egyes nemzetek egyediségét.
Nem „világkormányt” kell létrehozni, hanem globális harmóniát magabiztos nemzetekkel – nélkülük nincs megoldás a 21. század problémáira.
