Szép, de minek? – A kis hableány élőszereplős változata hosszabb, de rosszabb, mint a régi
Miért lesz felesleges egy film? Ennek több oldalát is bemutatja Rob Marshall rendező legújabb zenés kalandfilmje, A kis hableány. Ha ismerős a cím, az nem véletlen, ugyanis a Disney megint úgy döntött, hogy
Az biztos, hogy a stúdió vezetőinek felcsillant a szeme, amikor ez a remek ötlet előkerült, hiszen újból meg lehet fejni az a bizonyos tehenet.
De tényleg! Mitől lesz felesleges ez a film? Hát azon egyszerű oknál fogva, hogy nem ad semmivel sem többet, mint az 1989-es változat. Nem vagyok nagy rajongója az eredeti, kézzel rajzolt műnek, de ha úgy gondolja az unokahúgom, hogy meg akarja nézni, még rá tud venni a maga kis 83 percére. De kérdem én, miért volt szükség arra, hogy ugyanazt a történetet leforgassák 135 percben? Nem kockáról kockára ugyanazt a filmet kapjuk, de egy közel hasonlót, 50 perc ballaszttal.
Az újragondolt részek és a sallang nem adnak sokkal többet az élményhez, mint a korábbi verzió. Egy-két karaktert jobban kifejtenek, illetve kapunk még nagyjából három új dalt, melyek meg sem közelítik a rajzfilmben szereplő klasszikus, ikonikus zenéket.
Azért megnézni a Rob Marshall-verziót, mert szép, nem éri meg a jegy árát. Mondjuk, vitathatatlan, hogy káprázatos a képi világa, a díszlet-design és a vizuális effektek, ezek mind-mind példaértékűek. Azonban a 2018-as Aquamantől is körülbelül ezt kaptuk, az Avatar második részéhez képest pedig egyenesen visszafejlődés történt.
A zenék terén vagy a klasszikusok újra feléneklése történt, vagy teljesen új és szörnyű szerzemények születtek. Ebben is az új ellenzője vagyok. A régi számok igenis jobban szóltak az 1989-es változatban. Ugyan szinkronnal néztem a filmet, de nem hinném, hogy az eredeti nyelvű dalok megmentették volna a teljes összehasonlítás általi bukástól.
A casting ügyes, beleszőttek egy karibi hangulatot, ami alapvetően újítás volt, de mégis illett a történetbe, viszont semmivel sem adott többet hozzá. A főszereplő Halle Bailey-t sokan szidták az előzetesek alapján, amiben van igazság, nem az a klasszikus szépség, de alapvetően jól hozta Ariel szerepét, Radics Gigi szinkronja talán rontott az összképen. Gigi énekhangban jól teljesít, de a szerep párbeszéd részei igazán gyengusra sikerültek. Még szerencse, hogy a tengeri boszorkány időben elveszi szegény Ariel hangját.
Melissa McCarthy, amíg a CGI nem nyomta agyon, lubickol a gonosz boszorka Ursula szerepében. Érezhetően élvezte, hogy a már megszokott ráerőltetett vicces, nagyszájú csajszi karakterből kibújhatott. Javier Bardem pedig akármit el tud játszani, akárhogy, így Triton király szerepét kirázza a kisujjából.
Amin nem tudok továbblépni, azok a varázsállatok. Nem értettem miért erőltették az Oroszlánkirály-féle hiperrealisztikus vizuális effekteket az állatoknál. Ficánka, Hablaty és Sebastian, mindannyian érzelemmentes, fotórealisztikus CGI-pofit kaptak, ezzel pedig az alkotók pont azt érték el, mint az Oroszlánkirályban. Nem tudtak színészkedni, nem voltak elég kifejezőek.
addig utóbbinál maximum a pupillája tágulásából tudjuk majd megmondani, hogy éppen történik „benne” valami. Szerencsére a minőségi szinkronmunka a magyar változatban is segített az állatokon, de ha kicsit „pixarosabb” lett volna a designjuk, lehet, hogy nem idegenítenek el ennyire tőlük.
A kis hableány-fanok továbbra is szeretni fogják Ariel történetének 2023-as verzióját, ha túl tudnak lépni a főszereplő nem éppen dán konvencionális szereposztásán. Mindenki másnak az eredetit ajánlom, az legalább rövidebb.
A látvány szép és talán a hangulat is ott van, de valahogy nem találják a célcsoportot az egeres vállalatnál. Ha így folytatják, sok élőszereplős remake gyorsan megy majd a Disney+ kínálatába. Előre féltem az új Herkules-produkciót.
