Különleges Zenei Kollaborációk és Intim Dalszerzői Estek a Fishing on Orfűn

Feketére maszkírozott fehér színész miatt tiltott le egy külföldi ügynökség egy 2016-ban bemutatott, majd 2023-ban felújított darabot a Thália Színház műsoráról.

Kálomista Gábor, a színház igazgatója hétfőn közleményben tudatta, hogy a szerzői jogokat képviselő külföldi ügynökség döntése miatt veszik le a műsorról Martin McDonagh A nagy kézrablás című darabját.

Kálomista Gábor szerint a döntés nemcsak ezt az előadást érinti, hanem az Alul semmit és A koponyát is; az előbbi végül feltétellel repertoáron maradhatott, A koponya játszásához viszont az ügynökség nem járult hozzá. Az igazgató közölte, hogy nem hagyja annyiban, jogi útra tereli az ügyet.

A darab rendezője, Radnai Márk is megszólalt. A Telexnek elmondta, nem volt sértő szándék a színpadi megoldás mögött, de elfogadja, ha az előadás a vita miatt lekerül a műsorról. Radnai a művészi szabadságra hivatkozva érvelt.

Hozzátette, a darab egy erős szatíra, amelyben a karakter bőrszíne dramaturgiailag fontos, és mivel Magyarországon nehéz színes bőrű színészt találni, így tudták megoldani a szereposztást. „Nem állt szándékomban senkit megbántani, semmilyen sértő dolgot nem éreztem ebben” – fogalmazott Radnai.

A darabot 2016 áprilisában mutatták be a Thália Nagyszínpadán. Akkor a feketére maszkírozott színész alkalmazása még nem okozott problémát, a konfliktus a 2023. májusi felújításkor élesedett ki. A szerzőt képviselő ügynökség már a premier előtt jelezte, hogy nem járul hozzá az előadáshoz ilyen szereposztással, de a bemutatót ennek ellenére megtartották. A 2023-as felújítás után levelezés és egyeztetés indult a színház és a jogkezelő között, a vita végül most jutott el a tiltásig, nem sokkal a tervezett 250. előadás előtt.

„Szakmailag nem kellően megalapozott” – ezzel az indoklással utasította el a Nemzeti Kulturális Alap pályázatait lebonyolító Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő a Szegedi Szabadtéri Játékok támogatási kérelmét.

A fesztivál 2026-os, jubileumi 95. évadára nyújtották be a pályázatot. Az elutasításról szóló, hétfőn elküldött levélben a következő indoklás szerepel:

A döntésről szóló értesítést Botka László, Szeged polgármestere hozta nyilvánosságra a Facebookon.

80 ezer néző bizalma. Több mint 1,1 milliárd forint bevétel egyetlen év alatt. Több száz művész és szakember munkája. És ezzel szemben áll egy anonim döntőbizottság ítélete” – írta a polgármester.

Botka szerint méltánytalan és elfogadhatatlan, hogy „miközben az elmúlt időszak botrányai világosan megmutatták, milyen szempontok alapján vándorolnak kulturális milliárdok, Szegedet »szakmai hiányosságokra« hivatkozva zárják ki a támogatásból”.

Az utóbbi hetekben számos kritika érte a Nemzeti Kulturális Alap pénzosztásait. Először Molnár Áron színész hívta fel a figyelmet arra, hogy egy ideiglenes NKA-kollégium mintegy 17 milliárd forintot osztott szét a választások előtt. Szerinte a kedvezményezettek között számos, a Fideszhez köthető vagy a párt kampányában szerepet vállaló előadó volt.

A botrány hatására sorra mondtak le az NKA bizottságainak tagjai, köztük Bús Balázs alelnök, valamint Baán László, Both Miklós és Vidnyánszky Attila.

A kialakult helyzetre reagálva az új kormányzat részéről Tarr Zoltán, a TISZA Párt elnökségi tagja hétfőn már arról beszélt, hogy véget vetnek a pártszimpátia alapú pénzosztásnak, és átvilágítják az NKA-t, valamint minden civil pályázatbírálási rendszert. Céljuk a szakmai alapú elbírálás és a teljes átláthatóság biztosítása a kulturális támogatásoknál.

Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!

20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…