KULT
A Rovatból

Könyörtelen sorozatgyilkosság mögött áll De Niro, akinek DiCaprio a megbízottja Martin Scorsese legújabb filmjében

Amerika történelmének egyik legismeretlenebb és legkegyetlenebb időszakát mutatja be nekünk minden idők egyik legnagyobb rendezőzsenije, korunk legjobb színészei körében. Mégse tudom mindenkinek ajánlani a Megfojtott virágokat.


Martin Scorsese egy zseni. Nem lehet többet mondani róla. Aki 34 évesen megrendezi a Taxisofőrt, majd 38 évesen letesz egy Dühöngő bikát az asztalra, és ezután sorban rendezi a jobbnál jobb filmeket, arra nem lehet más jelzőt használni. Olyan filmeket köszönhetünk neki, mint a Nagymenők, a Casino, A tégla és a Viharsziget. Karrierje elején Robert De Nirót lehetett a „múzsájának” mondani, majd ez a 2000-es évekre megváltozott. Új kedvence Leonardo DiCaprio lett, kettejük közös munkájának eddigi csúcsa A Wall Street farkasa volt, ami egy pszichedelikus életrajzi dráma volt egy szörnyű ember életéről.

Akkor nem hittem el, hogy ezt a lendületes, egy pillanatra sem lankadó bulit Scorsese 71 évesen forgatta.

Ekkor még úgy gondoltam, a nagy öreg sosem fog leállni, de az utóbbi időben visszavett a lendületből és kisebb projektekkel foglalkozott. Egészen eddig. Az Apple és a Paramount stúdiók adtak neki 200 millió dollárt, hogy robbantson egy nagyot a mozipénztáraknál és ezt Scorsese kihívásnak vette. Egy olyan filmet köszönthetünk most a mozikban, amilyet nagyon régen láthattunk. Nem folytatás, nem létező franchise. Ez egy három és fél órás könyvadaptáció, western korrajz, kegyetlen dráma, ami csontig hatol és nem engedi el a néző lelkét a játékidő végéig, sőt még azután is vele marad.

Scorsese végre elérte, hogy két kedvenc színészével dolgozhasson: egy filmben láthatjuk Robert De Nirót és Leonardo DiCapriót. A két óriás között pedig ott van Lily Gladstone, aki konkrétan ellopja a film összes jelenetét, amiben feltűnik. Történetünk szerint az 1920-as években járunk, Oklahomában, az oszázs indiánok földjén. Ernest Burkhard (Leonardo DiCaprio) az első világháborúból hazatért, meggyötört katona, aki munkát vállal nagybátyjánál, William Hale-nél (Robert De Niro). Az oszázsok ebben az időben hirtelen meggazdagodtak, mert az állam által kijelölt rezervátum területén hatalmas olajkészletet találtak.

Ezt persze a fehérek sem nézték tétlenül, és kegyetlenül rátelepedtek az őslakosokra.

William Hale is egy ilyen vérszívó kullancs volt, aki az oszázs indiánokat a kihalás útjára terelte. Ernestet beházasítja egy gazdag őslakos családba, hogy az oszázs vagyonra rátegye enyves kezeit. Az igaz történet alapján készült Megfojtott virágok annyira kegyetlen és gonosz tetteket mutat be, hogy tényleg csak annak ajánlom, aki bírja a nehéz témákkal foglalkozó filmeket. A fehérek ugyanis elvették nőül az őslakosokat, közben megmérgezték, megbetegítették, vagy egyszerűen lemészárolták saját családjukat a vagyonukért. Ezt több évtizeden keresztül tehetetlenül nézte a törzs, a közeli barátjuknak tartott William Hale pedig igazából ellenük dolgozott.

Azt hiszem, ilyen nevek mellett ezt nem muszáj leírni, de a színészek lenyűgözőek. Scorsese még a világ legrosszabb színészeiből is kihozná a maximumot, de mint tudjuk, ilyenekkel nem dolgozik. De Niro egy kegyetlen, számító, kapzsi maffiózó, aki kedves üzletemberként édesgeti be magát a közösségekbe, majd belülről rohasztja meg azt. DiCaprio sosem volt még ennyire egyszerű és befolyásolható karakter. Tőle szokatlan ez az együgyűség, de ügyesen játszik, talán kicsit sokat biggyeszti le a száját, néha már-már karikatúrának tűnhet.

Lily Gladstone zseniális. Az amerikai őslakos színésznő gyönyörű, tiszteletet parancsoló a jelenléte, és egy pillantásában minden benne van.

Ha ebben az évben őt nem jelölik legjobb női mellékszereplő Oscar-díjra, akkor megeszem a kalapom. Gladstone tényleg minden jelenetet elrabol színésztársai elől, a Megfojtott virágok igazából az ő filmje, még ha nem is ő kapta meg a főszereplői kreditet. Kisebb játékidővel feltűnik még a film második felében Brendon Fraser egy nyálkás ügyvéd szerepében, John Lithgow, mint a törvény jó oldalán álló ügyész és egyik kedvenc karakterszínészem, Jesse Plemons, mint a szövetségi nyomozó iroda (FBI) egyik ügynöke.

Amerika történetének ezen időszaka sok embernek, még sok amerikainak is ismeretlen lehet, nekünk európaiaknak pedig szinte teljesen idegen terep. Igazából ez a korszak több emberéletet követelt, mint a híres vadnyugat legkegyetlenebb időszaka, csak a '20-as években szépen csendben történt a népirtás. Például a tulsai pogromot többször megemlítik a filmben, amikor is egy teljes várost tettek a földdel egyenlővé fajgyűlölők, és nem véletlen, hogy a Ku-Klux-Klan is ebben az időben kezdett igazán nagy népszerűségnek örvendeni. Egy dokumentumfilmben hallottam, hogy a kétezres években a tulsai egyetemen tanuló diákok sem tudták, hogy mi történt a városukban 1921-ben.

Nem mondanám, hogy Amerika legbüszkébb történelmi időszaka ez, és Scorsese kendőzetlenül mutatja be nekünk.

Nem állítja be az őslakosokat sem ártatlan báránykáknak, ők is hasznot húztak az olajpénzekből, de egyértelműen nem érdemelték azt, amit kaptak. Nem nevezném kiemelkedően véresnek a Megfojtott virágokat, inkább kegyetlennek, sokkolónak és naturalistának. Legjobb hasonlat: mind témában mind az erőszak bemutatásában a Wind River – Gyilkos nyomon című 2017-es remek. Aki azt a filmet kedvelte, a Megfojtott virágokat is imádni fogja.

Scorsese minden téren minőségi alkotást hozott el a mozivásznakra. Látványvilág csillagos ötös. Operatőrmunka lélegzetelállító. Scorsese nagyon szereti a hosszú snitteket, de nem a tipikus látványos fajtából. Szereti bemutatni a helyszíneket, és egy térképet rajzol fel a néző fejében a hosszú, vágás nélküli jeleneteivel úgy, hogy a néző észre sem veszi, hogy itt bizony 3-5 perce nem volt vágás. A zene is sok őslakos motívumot tartalmaz, teljesen idomult a történethez, látszik, hogy Scorsesének fontos volt elmesélni az oszázs indiánok ellen elkövetett bűnöket, már-már szenvedélye lehetett ez a projekt. Az utolsó jelenetekben még szerepel is filmben, pedig nem nagyon szokott ilyet. A szenvedélye sajnos a játékidőn is érződik. A három és fél órás film lehetett volna sokkal rövidebb és feszesebb, de a rendező inkább a hosszú, lassabb, westernesebb megközelítést alkalmazta.

Nagyon kellemetlen ennyi kegyetlenséget ilyen hosszan nézni, szinte marja az ember lelkét.

Nagyon fontos film a Megfojtott virágok, és mindenkinek látnia kell, de egyelőre nem érzek késztetést, hogy még egyszer megnézzem. Vannak ilyen filmek, melyek ilyen hatást gyakorolnak a nézőre: a taszító, kegyetlen gonoszokról tudjuk, hogy úgyse kapják meg a megérdemelt büntetésüket, hiszen ilyen bűnökért nem lehet méltóképpen megfizetni, ez a való élet, mindenki tudja, mi fog történni. Akik szeretnék, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb rendezője és világklasszis színészei összetörjék és megsemmisítsék a lelkük egy kis darabját, azoknak tudom ajánlani a Megfojtott virágokat. Ez egy korszakos remekmű, Scorsese talán legfontosabb filmje, hihetetlen alakításokkal tarkítva.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk