KULT
A Rovatból

Itt az indián szuperhős! Bár az Echo csak visszhangja igazi Önmagának

Újabb év, újabb tartalom a Disney+-on. Most egy kevésbé sikeres sorozatuk mellékszereplője kapott egy saját sorozatot. A felvetése izgalmas, a megvalósítása kettes alá. Szódával elmegy, de ne ettől várjuk az MCU feltámadását.


A Marvel nem tanul semmiből. Volt egy jól működő, realista világuk, amikor visszakapták a Netflixtől a Daredevil sorozat jogait. Nem egy tökéletes képregényvilág, de megvolt a saját varázsa, egyedisége.

Egy földhözragadt, erősen 18-as korhatárú, akcióorientált dráma, jó karakterekkel.

Mikor megláttam, hogy sorozatot kap Echo karaktere – Maya Lopez a Hawkeye-sorozatból – én nagyon örültem. Ő volt a legjobb a Sólyomszem-szériában, és láttam benne a lehetőséget, hogy egy kemény akciósorozatot építenek köré, mint anno a netflixes szériák esetében.

Elindítottam, és jött is az első jó hír, a főcím előtt kapunk egy figyelmeztetést, hogy ez bizony egy felnőtt, véres sorozat lesz és nem gyerekeknek való. A probléma csak az, hogy az Echo maximum egy Disney-rajzfilmhez képest számít kemény tartalomnak. Egy Gumimacik mellett természetesen érezni a „felnőtt” vonulatot, de összehasonlítva korábbi Marvel-sorozatokkal, kimondottan visszafogott, 12-es karikás cukormáz. Rögtön az első rész történése úgy indul, mintha egy steak-vacsora után összeálmodnék mindenfélét. Aminek se füle, se farka.

Mire is gondolok pontosan?

Egy fura, pszichedelikus, sci-fikre jellemző bevezetés, ahol azt látjuk, mintha egy őslakos indián törzs egy idegen, nem evilági fajtól származna.

Gondoltam én naivan, ez csak valami metafora. Az első rész cselekménye egész pozitív szájízzel indul, sőt a folytatás sem lett rossz. Megismerjük Maya múltját, ami gyakorlatilag egy összefoglaló azoknak, akik nem látták a Sólyomszemet, illetve kis pluszinfó az MCU-ban jártasabbaknak. Még Daredevil is megjelenik egy rövid cameo erejéig.

Innentől viszont csak lefelé megyünk a lejtőn. A második résznél sikerült összeraknom, mit szerettek volna az őslakos/UFÓ szállal, nem akarok spoilerezni, de elég szánalmasra sikerült. A gondolat nem rossz, de annyira a néző arcába tolják a woke-ságot és az egyértelmű üzenetét, hogy még azoknak is ellenszenvesek lesznek ezek a témák, akiknek amúgy semleges vagy poziítv a dolog. Ezek a gondolatok a Mulan-rajzfilm óta klisések, hát még ha megkapjuk őket tisztán az arcunkba.

Erős női szuperhős, aki siketnéma, őslakos és mozgássérült, de semmi hátrányát nem érzi.

Daredevil is hasonlóan működött, de neki voltak gyengeségei, hiszen minden szuperhősnek van gyenge pontja – nos Mayának semmi nincs. Sőt Ms. Lopez öröksége a csaktó őseitől még egy szupererő is, ami most aktiválódik. Klisé klisét követ, és bumm, így lesz a Marvelnek egy újabb Marvel kapitány szintű woke-sorozata.

Legjobban az bánt, hogy ez megint egy elfecsérelt lehetőség. Ha megmaradtak volna a földhözragadtabb, kemény akciósorozatnál, és elhagyták volna ezt a pszichedelikus-ufó-őslakos, szellemvilág „miújságot”, kicsit feljebb tekerik a brutalitást, és reálisabbá tették volna az akciójeleneteket, akkor egy tök jó sorozatot nézhetnénk most. Az összes verekedés az Echoban túl steril, megkoreografált, túlstilizált és nem elég mocskos. Mindenhol digitális vérfröccenések, a kameramozgás próbálja kelteni az „egysnittes” hatást, de tele van rejtett vágásokkal, amik még zavaróak is.

Maya mozgása érthető okokból (egy lába van) kissé fura, de amikor verekedni kell, akkor a kaszkadőrének hirtelen kettő lesz, és mozgékonyabbá válik, mint egy gepárd.

Kiábrándító. Építhettek volna a testi adottságaira, és ügyes forgatókönyvvel megoldhatták volna, hogy ne csak menőn nézzen ki főszereplőnk, hanem tényleg maradandó karakterré váljon az MCU-ban.

Ha már forgatókönyv. Van egy elméletem, miszerint a mostani filmek és sorozatok forgatókönyveit AI segítségével fejezték be az írósztrájk alatt. Nem hiszem el, hogy ennyire ostoba itt mindenki. A féllábú főhőst a műlábánál fogva kötik fel a plafonra a rosszfiúk?! Majd csodálkoznak, hogy leesik a protézis? Majd megkötözik, és amikor kiszabadul, akkor csak kifutnak és rácsukják az ajtót? Rendben, nem akarják megölni, de ha lábon lőnék, attól még nem halna meg. Olyan érzés, mintha tényleg egy mesterséges intelligencia dobálta volna össze a karaktereket egy helyszínre, és adott a szájukba hülyeségeket, miközben úgy viselkednek, mint Dumb és Dumber együttvéve.

De főhőseink is hasonlóan illogikus lépéseket tesznek.

Maya nem beszél gyerekkori legjobb barátjával és unokatestvérével, mert fél félti, hogy a bűnöző élete miatt bajba kerülne. Ezután visszatér otthonába, ahol az unokatestvére él, és ki akar robbantani egy bandaháborút, hogy ő legyen az alvilág királynője, és csodálkozik, hogy unokatestvére veszélybe kerül. Nem ragozom spoilerekkel, a forgatókönyv több sebből is vérzik, nem jó érzés nézni a buta szereplők rossz döntéseit. Nem álltam messze nagymamáimtól, akik kiabáltak a tévés Rosalindával, hogy mit tegyen.

Legalább színészek terén legalább nincs szégyellnivaló. Az amerikai őslakos színészek krémje szerepel az Echoban. Látjuk Graham Greene-t, Tantoo Cardinalt, Cody Lightningot, Devery Jacobsot, Chaske Spencert, akiknek a neve nagy eséllyel nem ismerős, de amint meglátjuk őket rögtön be fog ugrani, hogy ezekkel a karakterszínészekkel bizony már rengeteg filmben, sorozatban találkozhattunk.

A címszereplőt alakító Alaqua Cox tehetséges, és ahhoz képest, hogy a siketnéma színész a Sólyomszem előtt csak városi színdarabokban szerepelt, meglepően ügyes.

Nagyon karizmatikus, menő karakter, amit a színésznő is remekül hoz, és itt jön a kötelező: de. Ez is kiábrándító, hogy az alkotóknak lett volna lehetősége egy erős, autentikus, őslakos karaktert írni, de ez lett a végeredmény? Vincent D’Onofrio immár sokadjára tér vissza mint Wilson Fisk, kisujjból hozza a szimpatikus maffiavezér óriást. Még egy fontos információ: aki csak háttérben szereti nézni ezeket a műveket, azoknak kellemetlen hír, hogy nagyon sok jelbeszéd van benne (érthető okokból), tehát itt mindenki feliratot fog olvasni.

Nagyon csalódott vagyok, reményt adtak az első résszel, és egy teljesen közepes, már-már béna sorozatot kaptunk a végére. Annyifelé lehetett volna vinni a történetet: Fisk és Maya kapcsolatát, Maya őslakos múltját kifejteni, kisvárosi bandaháborúkat szíttani (a Reacher első évadjában működött), de valahogy egyiket se sikerült értelmesen összerakni. Pedig néha felvillan a kreativitás, a 3. epizód nyitánya kimondottan stílusos, a némafilmes korszakba vezet vissza. Sajnos csak stílusában kellemes felüdülés, tartalmában legalább annyira taszítóan szájbarágós, hogy már előre látom, hogy az internet szét fogja trollkodni az egész produktumot az ilyenek miatt.

Egy szerencséje lehet a Disney-nek, hogy már senkit sem érdekelnek a Disney+-os Marvel sorozatok.

A Loki második szezonja se volt már az igazi, de nézettség szempontjából rosszabbnál rosszabb eredményeket produkálnak az egeres cég streaming tartalmai. Itt nem lesz változás, amíg nem jön valami egyedi, valami új, vagy legalább valami értelmes. Megterhelő volt ezt nézni, és nem tudom ajánlani senkinek. Az Echo első – és egyben remélhetőleg utolsó – évada megtekinthető magyar szinkronnal és némi felirattal a Disney+ streaming-szolgáltató kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk