KULT
A Rovatból

Gyilkosság az elátkozott kastélyban - még Agatha Christie is megjelenik a Szeánsz Velencében néhány jelenetében

Kenneth Branagh teljes alkotói szabadságot kapott, és rendezett nekünk egy jó kis thriller-elemekkel operáló krimit.


De vajon 2023-ban van-e helye egy ilyen filmnek a mozikban? A válasz erre a kérdésre, egy bizonytalan igen. Hogy miért bizonytalan? Nem feltétlenül érzem a legújabb Kenneth Branagh-féle Poirot filmet kötelezően mozivászonra valónak. Ugyan látványosak a helyszínek és a díszletek, de a tartalom egy feszültséggel teli kamaradráma a branagh-i rendezés minden előnyével és hátrányával.

Rendezőnk ugyanis előszeretettel használja a közeli felvételeket, ami az izgalom fokozása végett valóban hasznos eszköz, de a hatalmas IMAX-vásznon szinte feleslegesen hat.

Van egy csodálatos olasz város, Velence, és jóformán csak egy tomboló vihar közepén látjuk a sötét éjszakában? Szerintem szerencsésebb lett volna Poirot legújabb kalandját a tévéképernyőkre bízni. Kisebb költségek, nagyobb megtérülés!

Történetünk szerint Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, már nem fogad ügyfeleket, kizárja a nagyvilágot, szürkeállománya csak vegetál, amíg

egyik régi barátja, Ariadne Oliver (Tina Fey) elrángatja egy titokzatos palazzóba, amit sokan elátkozottnak hisznek.

Ariadne szeretne lebuktatni egy médiumot, Mrs. Reynolds-ot (Michelle Yeoh) akiről úgy véli pusztán egy csaló, és csak ki akarja használni a háziasszony, Rowena Drake (Kelly Reilly) gyászát. Poirot kalapot ragad, és barátja unszolására elfogadja a meghívást a gyilkos halloweeni szeánszra.

Filmünk az egyik kései Agatha Christie-könyvet dolgozza fel, az 1969-es idehaza Ellopott gyilkosság címen megjelent kötetet.

Az alapanyagból a készítők szinte semmit nem használnak fel, csupán az enyhén túlvilági elemek köszönnek vissza.

Más korszakban, más helyszínen és teljesen más ügyet old meg mindenki kedvenc bajszos zsenije. Egy teljesen új Poirot-történetként lehet rá tekinteni, Agatha Christie-vel az egyik mellékszerepben, hiszen Ariadne Oliver mindig is az írónő „paródiája” volt saját könyveiben, és most végre nagy vásznon is találkozhatunk vele.

A sztori sokkal gyorsabban halad, mint Branagh előző két Poirot mozifilmjében. Érezhetően feszesebb, feszültebb a tempó, még a játékidőben is bőségesen alulmarad a korábbi darabokhoz képest, ami nem feltétlenül baj. Erősen építkezik horror és thriller elemekből, amitől kicsit frissebbnek hat a legújabb kaland. Ugyan ez sem haladja meg a 12-es korhatárt, de azért befigyel egy-két enyhébb jumpscare. A film végleges 16-os karikás korhatárbesorolását nem teljesen értem.

Persze, a végén kiderül, hogy mindenre van logikus magyarázat, de a klasszikus Poirot történetektől eltérő hangulat dicsérendő.

Ami maradt, az a régi recept: történik egy gyilkosság, nyomozónk mindenkit kihallgat, emellett bekövetkeznek váratlan események. Először mindenki gyanús, aztán aki a leggyanúsabb, az biztosan meghal, és aki eddig gyanún felül állt, ő a gyilkos. Persze a film folyamán fellelhetők az apróbb utalások, amit senki sem rak össze, csak Poirot. Ekkor jön a feketeleves: aki Agatha Christie-könyveken szocializálódott, valószínűleg a film első negyedében megfejti a nagy rejtélyt. Nincs új a nap alatt, maximum a megvalósítás minősége és a hangulat.

A színészek teszik a dolgukat. Mindenki alapos munkát végez, de annyira a középpontban van a bajszos detektív, hogy hiába van ismét remek színészkoszorúban, a többiek nem kapnak nagy teret, hogy megmutathassák, mit is tudnak. Azért Michelle Yeoh a nézőkkel fog maradni a csaló médium szerepében, aki nagyon ügyesen játszott mind a szerepével, mind a nyomozóval.

Tina Feyen látszott, hogy élvezte a forgatást, végre kicsit kiszabadul a vígjátékok világából, és komolyan színészkedhet.

Jamie Dornan korrekten hozta a poszttraumás stresszben szenvedő katonadoktor szerepét, de a legnagyobb meglepetés számomra a fiát játszó Jude Hill volt. Ez a srác korát megszégyenítő módon lopta el a jeleneteket nagynevű színésztársaitól. Branagh őt az Oscar-nyertes 2021-es filmjéből, a Belfastból hozta magával, és esküszöm, kedvem támadt újra megnézni a filmet, csak Jude Hill miatt.

A rendezés és a látványvilág az, amin úgy érzem kissé elvérzik a Szeánsz Velencében, mint mozifilm. Rengeteg közeli felvételt használnak, az egész mű tónusa sötét ezektől az árnyékos képektől. Sokszor zavaró a döntött kameraállás (angolul dutch anglenek nevezik) túlzott használata, ez alapból jellemző Branagh rendezéseire, de most, hogy szabad kezet kapott, ember legyen a talpán, aki nem szédül el néhány jelenetnél. Főleg, amikor mindezt kézikamerával kombinálja.

Haris Zambarloukos operatőr képei nagyon szépek, de ahogy említettem, kár, hogy olykor zavaróak a beállítások, vagy nagyon sötétek.

Ez természetesen a atmoszféra építését segíti, de a film megértéseben akadályozhat egyeseket. Különösen nagy vásznon. Ezért mondtam az elején, hogy én úgy gondolom, Poirot harmadik ügyére elég lett volna egy streamingplatform, nem kellett neki az IMAX vászon. A zenére nem lehet panasz, a Jokerrel és Tárral berobbanó Hildur Guðnadóttir ismételten tökéletes munkát végzett. Nem is igazán zenei témáival, inkább hangulatával marad a nézővel a zene.

Úgy tűnhet, nem tetszett Branagh szeánsza, mert megkérdőjelezem a formátumát, pedig igen is szórakoztató kalandnak tartom Poirot nyomozását. Még akkor is, ha az ügyben akadnak forgatókönyvírói butaságok,

az atmoszféra, a hangulat, a nyomasztó helyszín, nyomozónk lelki világának bemutatása, mind-mind érdekes adalék volt egy klasszikus Agatha Christie-történethez.

A megvalósítással nem értek teljesen egyet, de ez Branagh művészi szabadságának róható fel, mintsem a film hibájaként. Ha nem is lesz hatalmas siker a Szeánsz Velencében, úgy gondolom fogunk még találkozni a Poirot és Kenneth Branagh kombinációval a jövőben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Fotók: Káprázatos légi parádéval ünnepelte a honvédség augusztus 20-át
A bemutatón nemcsak a jól ismert régi helikopterek, hanem vadonatúj harci és szállító gépek is feltűntek, amelyek most először repültek a főváros felett.


Budapest felett idén is látványos légi parádéval ünnepelte Szent István napját a Magyar Honvédség. A programban minden olyan repülő eszköz bemutatkozott, amely a honvédség birtokában van, köztük vadonatúj harci és szállító gépek is, amelyek most először tűntek fel a főváros felett.

Az érdeklődők a bemutatón láthatták

a már jól ismert MI–17 és MI–24 helikoptereket, de a legújabb H145M és H225M típusok is feltűntek.

Az eseményen készült fotóinkat itt tudjátok megnézni (kattintás után galéria nyílik):


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A romantikus komédia, ami se nem vicces, se nem romantikus, de épp ettől lesz jobb és több – Kritika a Többesélyes szerelemről
Mondd, te kit választanál? A dúsgazdag, magas, jóképű és sármos üzletembert, vagy a csóró, magas, jóképű, sikertelen színész exedet? Itt a szerelem ötven árnyalata!


Celine Song nevét 2023 januárjában kezdte hajtogatni szinte mindenki az amerikai filmes körökben, amikor első filmjét, az Előző életeket bemutatták a Sundance Filmfesztiválon. Nem véletlenül, hiszen egy csodás alkotásról volt/van szó, amelyben két dél-koreai gyerekkori jó barát (talán több is annál), a Föld két legtávolabbi pontjára kerül, majd felnőttként újra felveszik a kapcsolatot, és maguk sem gondolják, hogy ez milyen érzelmeket ébreszt bennük.

A film átfesztiválozta a világot, majd 2024 januárjában végül a magyar mozikba is befutott (igaz, 2023 szeptemberében már el lehetett csípni a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon), nem sokkal később pedig két Oscar-díjra is jelölték, a legjobb film és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriáiban.

S hogy mi volt az Előző életek titka? Minden bizonnyal a benne rejlő őszinteség, hitelesség és emberiesség. Egy apró és érzékeny, sokszor szavak nélkül is sokatmondó alkotásról van szó, amellyel a dél-koreai Celine Song számára megnyíltak Hollywood kapui. Ő pedig rendesen betrappolt rajtuk. A következő filmjéhez ugyanis már olyan álomgyári nagyágyúkat sikerült megnyerni, mint Anastasia Steele, A mandalóri és Amerika Kapitány, vagyis Dakota Johnson, Pedro Pascal és Chris Evans.

Ha pedig az Előző életek egyik fő erénye az őszinteség volt, akkor ezt Song a Többesélyes szerelemmel rendesen kimaxolta. Talán túl is tolta… De hogyan lehet túltolni az őszinteséget? Nos, a sztori szerint a sikertelen színésznőből sikeres házasságközvetítővé vált Lucy Mason (Dakota Johnson) „örök szingliként” azt állítja, hogy vagy egyedül fog meghalni, vagy egy gazdag férfihoz megy feleségül. A szakmai sikerei ellenére Lucyt azonban egyre inkább frusztrálják ügyfelei irreális elvárásai. Részt vesz egy korábbi kliense esküvőjén, ahol megismerkedik a tehetős befektetővel, Harryvel (Pedro Pascal), aki élénk érdeklődést mutat iránta, de Lucy elutasítja, s azt javasolja, inkább legyen a cége ügyfele, hiszen ő lenne a legkapósabb férfi.

Lucy az esküvőn ráadásul váratlanul találkozik az exével, Johnnal (Chris Evans) is, aki éppen felszolgál a násznépnek, és továbbra is várja, hogy befusson színészként. Felelevenítik a közös múltjukat, amely az anyagi nehézségeik miatt ért véget.

Hősnőnk tehát nehéz helyzetbe kerül: választania kell a jóképű, sármos és mocskosul gazdag Harry, vagy a szintén jóképű, de csóró John között.

A Többesélyes szerelem magyar címe nyilvánvalóan a sztori romkomos oldalára utal, s ezzel próbálja becsábítani a nézőket a mozikba. Az eredeti cím, a Materialists (Materialisták) azonban már jóval őszintébb, hiszen Celine Song filmje egyrészt nem vígjáték, másrészt, ha lehet ilyen jelzővel illetni, akkor inkább antiromantikus film. A főhősnő ugyanis meg van győződve róla, hogy a házasság egy kölcsönösen gyümölcsöző üzlet két fél között, és a boldogságot az anyagi biztonság hozza el (persze az sem baj, ha a férfi jól néz ki, magas, és korban is stimmel).

Mert passzolhat egymáshoz bármennyire két ember, ha nincs elég pénz a közös életükre, az csak vitákat, veszekedéseket generál, szóval a szerelem nem elég a teljes boldogsághoz.

Song filmje tehát minden, csak nem a klasszikus hollywoodi értelemben vett romantikus film. Inkább megöli a romantikát.

Aztán persze a két férfi közt tipródó Lucy is kezdi felfogni, hogy nem lehet mindent matekkal megoldani, de addira a Többesélyes szerelem már elvesztette a szimpla romkomra izguló közönsége érdeklődését. Épp ezért is számít bátor vállalkozásnak: nem azt kapjuk, amit várunk tőle, és nem biztos, hogy örülünk annak, amit kapunk, de az biztos, hogy el fogunk gondolkodni rajta.

A film első fele épp ezért erősebb is, mivel abban kapjuk az arcunkba ezt a hollywoodi csöpögős romantikát kíméletlenül ledózeroló őszinteséget, a második felére már inkább kezd a cselekmény olyan irányt venni, mint ami ellen korábban oly ékesen felszólalt.

Azért így is távol áll a giccstől, csupán Song megijedt kissé a saját felvetésétől és a nézők teljes elidegenítésétől. Persze ezzel sincs semmi baj, hiszen a Többesélyes szerelem így is emlékezetesebb, mint a műfajbeli átlagos limonádék, és savanyúbb azoknál, mivel jóval több citromot facsartak bele.

E film kapcsán azonban már nem lehet elmondani, hogy szavak nélkül is sokatmondó lenne, annyi benne a szövegelés, és bizony épp ennyivel marad el az Előző életektől. Song első rendezésében a karakterek minden gondolatával és érzelmi vívódásával tisztában voltunk az apró rezdüléseikből, az egymásra nézéseikből, a ki nem mondott szavaikból. A Többesélyes szerelem azonban mindent kimond, sokszor. A kevesebb több lett volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET: