Ki értetlenül, ki felháborodva, ki gúnyos mosollyal fogadta azt a bejelentést, hogy Demeter Szilárdot, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatóját „a magyar könnyűzene, valamint a kortárs magyar popkultúra megújítását és társadalmiasításáért felelős” miniszteri biztossá nevezték ki. A hazai műfajtörténet ismerői rögtön dr. Erdős Péter, a néhai „popcézárt” kezdték emlegetni. Jogos-e ez a párhuzam, mint jelent a szinte kimondhatatlan „társadalmiasítás” szó, és valóban kell-e attól tartani, hogy a pop-rockzene felülről való irányítása is a „kultúrharc” része lesz? Ezekről beszélgettünk Bálint Csabával, a budapesti Rockmúzeum alapító igazgatójával.

- Személyesen nem ismerem Demeter Szilárdot, de ismerni vélem azt a programot, amit ő meg akar valósítani. Valószínűleg azt értheti a „társadalmiasítás” alatt, hogy közel kell vinni a társadalomhoz a pop-zenét. Szerintem itt arról van szó, hogy helyet kell találni a közoktatásban a könnyűzenének, amelyre már jó néhány évtizede szükség lenne, és ennek nagyon örülnék, mert a popzene a kultúránk fontos része. Tehát nem gondolom, hogy a nulladik kilométerkőnél rögtön Erdős Péterrel kellene párhuzamba állítani Demeter Szilárdot.

- Nem is ez lenne a probléma. Az aggódók egyfajta új ízlésterrortól, ideológiai vagy szimpátia-alapú kontraszelekciótól tartanak.

- Hogy irányítani akarnak-e vagy sem, az később fog kiderülni. Viszont a könnyűzene támogatása politikai kurzustól függetlenül örök kérdés. Tapasztalatom szerint nem ott születnek igazi értékek, ahol nagy a támogatás, a rockzene alapvetően lázadó műfaj. Egyébként minden csoportosulásnál – és egy rockbanda is az – akkor kezdődnek a problémák, amikor a pénz bekerül a képbe.

De azt elfogadhatónak tartanám, ha a támogatás az infrastruktúrára vonatkozna. Ebben lehet párhuzamot keresni a múlt és a jelen között, mert a „létező szocializmus” rendszere azzal feltétlenül támogatta ezt a kultúrát, hogy fenntartotta a művelődési házak, klubok hálózatát.

Sokat hallunk manapság arról, hogy abban az időben mennyire elnyomták a rockzenészeket. Ez igaz is, meg nem is, mert a fellépési lehetőséget szinte mindenkinek biztosították. Százezrek jártak koncertekre, volt hová elmenni, és meg is engedhették maguknak a fiatalok, hogy elmenjenek. És volt lemezkiadás is, és ott valóban Erdős Péter döntött életről és halálról.

- Sokan azóta is szinte ördögi figurának tartják.

- Voltak megkérdőjelezhető döntései, és a megnyilatkozásaiból, a róla fent maradt felvételekből egy arrogáns, erőszakos, öntelt ember képe alakul ki. Engem a korabeli Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) működése egy nagy nyugati kiadóéra emlékeztet: nem foglalkozott tehetség-kutatással, a profit érdekelte, és nagy példányszámban adta ki azt, amit a piac fel tudott venni. És ennek voltak gátjai: az igazi hanglemezgyártás 1976-tól indult be, amikor megépült a dorogi gyár, addig a mennyiségi korlátok is meghatározták, hogy kit adnak ki. Belejátszott az ideológia is, de szerintem többnyire inkább a gazdasági szempontok domináltak. Az volt a baj, hogy a Nyugattal ellentétben nálunk nem voltak kis független kiadók, akik felkutatják a tehetségeket, pénzt áldoznak olyanokra is, akikből esetleg nem lesz sztár.

- Erdős Péter élete meglehetősen viharos volt: megjárta a koncentrációs táborokat, dolgozott újságíróként a Szabad Népnél, kétszer volt börtönben, először 1950-ben, kémkedés vádjával, másodszor 1956-os tevékenysége miatt. Végül 1968-ban került az MHV-hez.

- Bors Jenővel, az MHV igazgatójával felosztották a zenei területeket. Borsé lett a komolyzene, Erdősé a könnyűzene. Bár nem értett hozzá, sőt, még azt is hangoztatta, hogy botfülű. Sokszor megengedett magának ilyen és ehhez hasonló provokatív kijelentéseket, mintegy illusztrálva, hogy ő elmozdíthatatlan.

- Láttam egy vele készült interjút, amelyben bevallja, hogy „cezaromán”, végiglapozza a szakma legismertebbjeinek fotóit, és elmondja, hogy kit szeretett és kit nem.

- Enyhén bicskanyitogató, amikor úgy beszél róluk, hogy „gyermekeim”, mintha ő teremtette volna őket. Erdős hithű kommunista volt, „a társadalom mérnökének” hitvallásával, és ő az egész magyar könnyűzenét egyfajta „játszótérként” kezelte saját ideológiájához és a párt kultúrpolitikusa, Aczél György elvárásaihoz igazodva, meglehetősen szabad kézzel.

- A Kádár-rendszer kultúrpolitikájáról ma is azt tartják, hogy a „három T”, támogatás, tűrés, tiltás elvén alapult, bár ezt tudtommal sosem dokumentálták így. Igazából ezek olyan kategóriák, amelyeket bárki kénye-kedve szerint szűkíthet vagy bővíthet.

- Ezek a rendszerek így működnek. Kovács Andrásnak 1967-ben készült a Falak című filmje, amely épp arról szól, hogy nem tudjuk, hol vannak a falak, és sötétben próbáljuk kitapogatni, hogy meddig mehetünk el. Mindenkinek a fejében volt egy határmezsgye. Néhányan elmentek a végsőkig, néhányan a feléig sem mertek. Lehet, hogy Aczél is csak annyit várt el, hogy ne legyen botrány, és ehhez megtalálták a könnyűzenében a megfelelő embert. Végül is Erdős Péter 1982-ig kibírta nagyobb politikai botrányok nélkül.

- A klasszikus nagy hármasból az Illés Bródy János szövegeivel folyamatosan tesztelte ezeket a falakat, és viszonylag kevésszer koppintottak az orrukra.

- Ez lehetett számukra hátráltató, de megtermékenyítő hatású is. Nekem úgy tűnik, hogy Bródy valósággal lubickolt ebben a világban, hogy átmennek-e vagy sem az ő dupla fenekű szövegei. Előfordult, hogy direkt leadtak olyan szövegeket, amikről biztosan tudták, hogy nem mennek át, de helyette a többi beadott volt igazán ütős, csak finomabban fogalmazták meg.

- A már említett interjúban viszont Erdős úgy beszél Benkő Lászlóról, mint örök ellenségéről. Az Omega is néhányszor áldozatul esett a cenzúrának: a Tűzvihar című dalukat 56-as utalásnak vélték, a 200 évvel az utolsó háború után című albumukat egy az egyben letiltották, majd A bűvész is fennakadt a rostán.

- Azon az albumon volt a Szexapó is, amit állítólag Erdős magára vett. Az Omega helyzete azért érdekes, mert az egyetlen olyan magyar zenekar volt, amelynek sikerült kitörnie ebből az egycsatornás rendszerből, miután leszerződtek egy nyugatnémet lemezcéghez. De előtte rendesen húzták-vonták őket. Amikor 1971-ben Presser Gábor és Laux József kiválásával megalakult a Locomotiv GT, nekik rögtön lett nagylemezük, míg az Omegának csak olyan koncertlemeze jelenhetett meg, amit saját maguk vágtak össze szinte percről percre turnéjuk anyagából. Az MHV tehát letette a voksát, hogy szerinte melyik banda az életképesebb, és az Omegának ezzel a szembeszéllel kellett megküzdenie. De miután bejött nekik a német kapcsolat, már az MHV kullogott a lehetőségek után.

- Nyílt elfojtások nemigen voltak, ellehetetlenítések annál inkább.

- Ez utóbbinak talán a legdurvább példája a Beatrice, de ők Erdős személyes ellenszenvét bírták, mert „fasisztoid megnyilvánulásnak” hitte. Ezzel együtt még nekik is jelentek meg számaik 1980-ban az Omega, LGT, Beatrice közös turnéról készült lemezen.

- Mintha a magyar progresszív rocktól, amely színvonalában nem maradt el az angolszász élvonaltól, féltek volna. A nagy Syriustól csak Az ördög álarcosbálja jelent meg, ami angol nyelven Ausztráliában készült. A Mini, amely első fénykorát 1971-73-ban élte, csak 1978-ban jutott nagylemezhez. A V73-at pedig még idő előtt szétverték Demjén Ferenc kedvéért. Csupán kislemezig jutott el a Kex és a Taurus…

- Budapesten a klubokban, az ifjúsági parkokban, egyes fesztiválokon – Tabán, Diósgyőr – valóban beindultak ezek a zenék, de vajon nevezhettük-e országos jelenségnek? Imádva a Nagy Syriust, a Minit, vagy a Theatrumot sajgó szívvel kérdem, de mekkora vásárlóerőt képviselt a közönségük? A Syrius lemezét 6000 példányban jelentették meg, és állítólag néhány nap alatt el is fogyott. De lett-e volna rá kétszer-háromszor ekkora igény? Miközben akkor ha egy zenekar nem produkált 100.000 példányos eladást, az már bukásnak számított. Mint már említettem, az MHV „major” kiadóként működött, a könnyűzenei eladásokból fedezték a komolyzenei felvételeket, ugyanakkor például a Bartók összkiadás által termelt devizából finanszírozták a dorogi hanglemezgyár felépítését és a stúdiófelszereléseket. Az MHV kapitalistább módon működött, mint azt a közvélekedés elgondolja.

- Azzal egyetértek, hogy rétegzenékről volt szó, de ezek a zenekarok értéket teremtettek, és ha nagyon akarják, fel tudták volna mérni a vásárlóközönséget. És a 80-as években hiába jelentek meg már az MHV-nak „alvállalkozásai”, a klasszikus magyar underground, a Kontroll Csoporttól a VHK-ig, ugyanúgy járt, mint 10 évvel korábban a progresszívek.

- Nyilván nem támogatták már csak azért sem, mert a klubmozgalom az ellenőrizetlen autonómia világa, az pedig a mindenkori hatalom számára mindig problémás. A Kex esetében az is közrejátszhatott, hogy – mint az a zenekar fellépéseiről készült ügynöki jelentésekből is kiderült – sokszor nem is értették, amit Baksa-Soós János csinált. Márpedig amit nem értünk, az idegesítő lehet. Úgy is meg lehet közelíteni, hogy leszalámizták ezeket a zenekarokat, kifizették őket néhány kislemezzel – ugyanezt tették a Minin és a Tauruson kívül a P. Mobillal is – és közben teltek az évek. Márpedig a popzene nagyon aktuális műfaj, nem lehet éveket csúszni, tehát elképzelhető, hogy volt ebben egyfajta kifárasztási taktika.

- Ha már említetted a P.Mobilt: a 70-es évek közepén beinduló magyar hard-rock bandák közül kiemelt támogatást kapott a Piramis, amíg „társadalmi problémává” nem vált és a hasonló stílust képviselő P.Mobilt igyekeztek háttérben tartani.

- Erdős Péternek volt egy olyan elképzelése, hogy óvatos reformokkal kell fejleszteni a társadalmat. Mániákus társadalommérnökösködés is jellemezte. Ez is megnyilvánul ebben a „húzd meg, ereszd meg”-ben, hogy legyen Piramis, de ha túl nagyra nőnek, vagy túlságosan önállóvá válnak, akkor a fejükre csapunk. Ugyanez volt érezhető az Illéssel kapcsolatban is a 60-as években: ők lettek a nemzedék zenekara, majd jött a BBC-interjú ürügyén elrendelt letiltás 1970-ben, majd az 1973-as diósgyőri botrány, amikor Bródy házi őrizetbe kerül a rendőrök hergelése címén. Tény, hogy folyt egy bomlasztó tevékenység a túl nagy hatású, vagy Erdős szerint a fiatalokra rossz hatást gyakorló zenekarok körül. Fogadatlan védője volt az ifjúságnak, nagyon aggódott az erkölcseik miatt…