„Ő döntött életről és halálról” – valóban feléledhet Erdős Péter szelleme a könnyűzenében?
- Visszatérnék arra a bizonyos interjúra, ahol megtudhatjuk, hogy Erdős kit szeretett, és kit nem. Demjénről kijelenti, hogy rendkívül tehetséges zenész, de sosem szerette, mert ki nem állhatja az alkoholistákat. Ez nem akadályozta meg Demjén támogatásában, szemben a szintén alkoholistának tartott Radics Bélával…
- Erdős elég cinikus volt ahhoz, hogy mindent úgy ideologizáljon, hogy az az ő igazát támassza alá. Nem tudott vitákban veszíteni. Ha vesztésre állt, hisztizni kezdett, otthagyta vitapartnerét. De meg kell hagyni, voltak esetek, amikor nem félt beleállni olyan konfliktusokba, amit más biztosan elkerült volna. Még az is lehet, hogy élvezte, hogy közutálatnak örvendett. Lement például 1982-ben Óbudára punkokkal beszélgetni, rendőrök nélkül. Szerencséjére nem verték meg. Egy idő után azonban őt is hidegre tették, éppen 82-ben, mert már túl sokat megengedett magának. Eltüntették a Pro Menedzserirodába, és foglalkozhatott tovább a Neoton Famíliával, de a magyar könnyűzene többi részére már nem volt számottevő hatása.
- A mór megtette kötelességét….
- Vagy mert már nem lehetett gátat szabni a dolgoknak. 1981-ben volt a tatai találkozó, ahol a könnyűzenészek találkozhattak a hatalom képviselőivel. Érdemes megnézni a YouTube-on a felvételt, ahol a popzene prominens képviselői hallgatják Tóth Dezső művelődési miniszter-helyettes elvtársat, amint osztja az észt. Csak nagyon félve kérdezgetnek a befutottabb zenészek és – kicsit talán a megélhetésüket is féltve – óvatosan elhatárolódnak a 80-as évek undergroundjától, az új hullámtól. Lehet, hogy akkor már meg tudták volna fogni a harmincéves rockzenészeket, de mindig jön egy újabb nemzedék, ami egy újabb probléma a hatalom szempontjából.
- Ne felejtsük el, hogy a pop-rockzenének sokkal nagyobb volt a társadalmi szerepe, mint manapság. Egyfajta szabadságot, pluralizmust jelentett az egypártrendszeren belül. A politikában nem volt más választásod, de eldönthetted, hogy te Illésre jársz vagy Omegára, Piramisra vagy P. Mobilra, Ricsére vagy R-Góra… ezt a szerepét azonban mára elvesztette.
- Negyven éve annak már, hogy cikkeztek az újságok arról, hogy „kell-e nekünk Piramis-őrs”, meg hogy „Zúgnak a vészharangok a magyar rockzene egén.” A Pesti Műsorban több részes sorozat is ment erről. A rockzenét mindig temetik, aztán valahogy mégis „örök és elpusztíthatatlan”. De nem lehet összehasonlítani a mait az akkori bezárt világgal. A ’60-as, ’70-es évek sokkal ingerszegényebbek voltak, ha valami történt, nagyobb súllyal esett a latba.
Ma már mindent lehet, legfeljebb gazdasági kényszerek vannak. De az már régen rossz, ha egy zenekart ezek határozzák meg. A rockzene szabad műfaj. Aki a szabadságra kíváncsi, úgyis megtalálja – ha keresi. Ez már érdekes kérdés, hogy keresi-e.
Mert ma mintha inkább az lenne az érték, hogy fogyasszunk, fogyasszunk. A mai rock-zenében nem látok lázadást, sem világszinten, sem Magyarországon. Van-e rá igény egyáltalán?
- A rendszerváltás előtti nemzedékeknek egy klubkoncert, egy délután valamelyik ifjúsági parkban esemény volt, közösségi élmény, a valahová való tartozás öröme.
- Milyen jó, hogy mi is személyesen beszélgetünk! Van-e még súlya az emberi kapcsolatoknak, történéseknek? Ma egy forradalom kimerül abban, hogy lájkolsz egy bejegyzést. Régebben nagyobb tétje volt a dolgoknak. Ha Piramisosként elmentél egy P. Mobil-koncertre, és a pólódra is ki volt írva, azt kockáztattad, hogy jól megvernek. Ma már ilyen tétek nincsenek. Összegezve: nem hiszek abban, hogy Demeter Szilárd ideológiailag tudna bármit változtatni a popzenén, én inkább azt remélem, hogy az oktatásban történik valami előremutató. Egy olyan rendszerben mint amiben Erdős Péter is létezett, ahol nem volt alternatíva, meg lehetett húzni bizonyos határokat. De manapság, az internet korában, van-e egyáltalán értelme annak, hogy ezt valaki megpróbálja?
